"Hát, hogy kezdjem el? Zenész volt az édesapám, az édesanyámnak az apukája, zenészdinasztiába születtem bele. Apukám kétéves koromban elhagyott. Nagy volt a család, én egyke vagyok, de anyukámnak volt négy testvére, és amikor nagyapám meghalt, utána anyám tartotta egyben a családot, ő keresett mindenkire, úgyhogy reggel hattól este tízig dolgozott, és ez annyira az én rovásomra ment, hogy az utca kezdett el nevelni. Nem volt más perspektíva az életemben, csak a csellengés és a bűn. Már korán, öt-hat évesen, ahogy járkáltam az utcán anya nélkül, apa nélkül, különböző kis csínyeket követtem el, hogy valahogy ki tudjak ríni a társaságból. Ha láttam egy szép kis lábtörlő szőnyeget, akkor azt elloptam és eladtam. Sose felejtem el, a sarokház volt a kedvencem, az a habos sütemény, hat forint volt, és erre loptam, és amikor megettem, akkor volt bennem egy örömérzés, hogy azért csak meg tudom szerezni még így is, hogy semmim nincs, de mégis megvan mindenem.
Mindig vágytam nagy családra, testvérekre, akiket tudok nevelni. Ugyan engem nem neveltek, de mégis mindig bennem volt, hogy nagy családot szerettem volna. Apámat csak azért ismertem, mert anyám mutatta, hogy na, ő az. És amikor felmentem a barátomhoz, aki zenét tanult, és láttam, hogy apja fakanállal üti a vonós kezét, mert nem jól tartja, én olyan irigy voltam rá. Nem a fájdalmat irigyeltem, hanem a törődést, hogy értékeli, időt szán rá, hogy ott van vele, akarja, hogy legyen belőle valami. Nem voltam egy buta gyerek, elvégeztem a nyolc általánost, és gimnáziumba is jártam, akkor még zenész akartam lenni, de nagyon hamar kiábrándultam belőle, mert jöttek a gyerekek, és egyre többet kellett volna dolgoznom, és mivel nem tudtam megélni, így jöttek a bunyók: illegális versenyek, utcai harc, pénzben. Volt, hogy naponta két-három alkalommal is kihívtak verekedni, és ebből a három verekedésből kerestem annyit, mint egy jogász egy hónapban. Ebből fenn tudtam tartani a családomat, és emiatt úgy gondoltam, hogy továbbra is erősnek kell maradnom, nem mutathatok gyengeséget, vagy azt, ha valami fáj. Így jöttek be a drogok az életembe, először a könnyűdrogok, fű, hasis, a szintetikus drogok, pszichotróp anyagok, speed, ecstasy, kokain és a legvégén a heroin.
'85-87 környékén itt a Józsefvárosban nagyon sok örömlány volt. Akkor Kocsisornak hívták ezt a részt, a Lovasi, József utca, Mátyás tér, Dankó környékét. Sajnáltam az örömlányokat, mert gyengék voltak, meg dühített, hogy a futtatóik milyen könnyen jutnak pénzhez, és hogy kihasználják őket. Mondtam is nekik, hogy senki nem állhat meg itt, senki nem dolgozhat, csak az, aki helypénzt fizet. Mindig voltak emberek, akik azt hitték magukról, hogy erősek, és amikor volt egy felkérdezés, hogy miért fizessek, akkor annyit mondtam, hogy ha meg tudod magad védeni, akkor jó, ne fizess. Kérdezték, hogy kivel kell verekedni, mondtam, hogy velem. Gyorsan lerendeztem őket, percek alatt, nem volt hosszú meccsem soha. De onnantól kezdve, hogy valaki vette a bátorságot, hogy belém álljon, én azon voltam, hogy teljes mértékben ellehetetlenítsem a keresetét, a lányt elvettem, még tán a levegőt is elvettem volna tőle.
Hamarosan elég nagy volumenben csináltam, úgy hetven-nyolcvan futtatót sápoltam naponta, mindenkitől ezerötszáz-kétezer forint, az száznegyvenezer forint egy napra. De ezzel együtt jött az is, hogy így rendőrség, úgy feljelentenek. Mintha egy dzsungelben éltem volna, ahol az erősebb marad életben, erről szólt nekem a nyolcadik kerület. Mindenesetre onnantól, hogy a verekedést meg a helypénzek behajtását elkezdtem, kicsit nyílt a világ, mert sok üzletembernek a fülébe eljutott a hírhedtségem, hogy ezt az embert nem lehet megverni, csak megölni, és így jöttek a különböző védelmi pénzek, amikor üzlethelyiségeket, játéktermeket kezdtem el védeni. Egyedül mentem mindenhova. És ezt máshogy nem tudtam megcsinálni, csak ha tudok maradni, és így jött a speed és a kokain, hogy bármelyik pillanatban, ha szólnak, ott tudjak lenni. Nagyon nagy árat fizettem érte, az első feleségemtől el is váltam. Olyan szinte leamortizálódtam a drogtól, hogy egyszerűen már nem tudtam létezni nélküle. Ugyanilyen súlyban voltam előtte, mint most, csak erősebb voltam izomzatban, és lefogytam a herointól hetven kilóra. Így kaptam észbe, hogy így nemhogy mást, magamat sem tudom megvédeni, mert elment az erőm.
Akkor jött a változás az életembe, amikor megismertem a második feleségemet, a lányom édesanyját 2000-ben. Olyan társat kaptam a személyében, aki hűséges, tisztességes és becsületes, és ezek nekem nagyon fontosak voltak, mert ugyebár nem találkoztam velük korábban. Hallottam én ezekről a fogalmakról, de nem gondoltam volna, hogy ilyen tényleg van, és tudtam, hogy ő az, aki mellett le fogom tudni élni az életemet. A feleségem mindig azon volt, hogy rendesen éljek, és voltak absztinens időszakaim, de mindig visszaestem. Mert a bűnözői életem még ekkor is folyt, és nem tudtam máshogy a félelmet - nem emberektől, hanem a rendőrségtől meg a börtöntől - levezetni, csak hogyha belőttem magam. Húsz évig voltam intravénás drogos.
2005 előtt adtam kölcsön egy barátomnak pénzt, aki ingatlannal foglalkozott, és akivel ugyan együtt drogoztunk, de láttam neki is az életlén, hogy változik, és jó üzletembernek tartottam. Kilencmillió forintot adtam neki kölcsön egy opciós szerződésre. Ő viszont nem tudott a pénzből pénzt csinálni, hanem eldrogozta, én meg kértem vissza ezt a kilencmillió forintot, és 2005 második hó másodikán a tizenharmadik kerületi Darázsfészek presszó előtt a szívem fölé lőtt egy kocsiból, aztán bement a rendőrségre. És itt volt a pálfordulás. Tudatosodott bennem, hogy ez a pokol felé vezető út, amit én csináltam, mert annyi bűnt, annyi rosszat követtem el, amennyit tíz ember egyszerre sem tudna. A lövés volt az a sorsfordító pillanat az életemben, amikor elkezdtem értékelni az emberéletet. A lányom, aki most itt ül mellettem, akkor három és fél éves volt. Bekerültem a kórházba, benn voltam nyolc napot, saját felelősségemre kijöttem. Akkor még bennem volt, hogy bosszút kell állnom. Ezt nem hagyhatom, hát eddig soha nem vertek meg - de akkor se kerültem padlóra, állva maradtam a lövés után, és még kiabáltam vele. Tehát a bosszútól lihegve azon voltam, hogy megölöm, amikor hazajöttem a kórházból, és találtam egy Bibliát az otthonomban. Hittem én istenben korábban is, de nem tudtam, hogy mi ennek a valóságos alapja, mit tett Jézus, csak a családi hagyományt jelentette a vallás.
Onnantól kezdve az életem teljesen megváltozott. Eltört a mellcsontom, a lapockacsontom forgácsolódott, a tüdőmből egy almányit kilőttek, de ahogy jobban lettem, és tudtam menni, elmentem a Gyömrői úti Hit Gyülekezetébe, és ott megtértem. Sokat köszönhettek pásztoromnak, Rózsa Sándornak, a Göröngyös Út elnökének. Azóta az urat szolgálom, hátrányos helyzetű embereket - drog, szerencsejáték, alkohol - szolgálok, beszélgetünk, lelki támaszt nyújtunk nekik. Innentől kezdődött egy olyan sorsfordító erő az életemben, hogy tudom a rosszra azt mondani, hogy rossz, a jóra azt, hogy jó, és ott pattant ki a fejemből a Sporttal a drog ellen elnevezésű kampány 2006-ban, amit leírtam egy pályázatba. A kezdő mondatok még mindig itt vannak a szívemben, hogy "a nyolcadik kerület kiemelten veszélyes terület a drog terén". Ez volt az első mondat, amit hiszem, hogy istentől kaptam, mert akkor dehogy tudtam én még így fogalmazni. Ehhez írtam még hozzá, hogy milyen családból származom, a drog hogy vitt el, és aztán ezt bevittem a Kisebbségi és Emberi Jogi Alapítványhoz, ott Puporka Lajos leadta a szociális minisztériumba ezt a pályázatot. Kaptunk kétmillió-kétszázezer forintot felszerelésekre, meg a Lakatos Menyhért Általános Iskolában termet - de nem ingyen ám, fizettünk terembérleti díjat, holott az ottani diákokat edzettem ingyen, de nem bántam egy percig sem.
Gettó Balboa
Misi bácsiról a szélesebb közönség a Gettó Balboa című dokumentumfilmben hallhatott. Bogdán Árpád dokuja sport- és szociofilm egyben, melynek egyik főhőse interjúalanyunk, Misi bácsi, másik főhőse pedig Misi bácsi egyik tanítványa, Szabó Zoltán, az interjúban is emlegetett Zolika. A Gettó Balboa az ő küzdelmét követi a Misi bácsi lakásán lefolytatott házi edzésektől a profi boksz világáig, mely út cseppet sem volt egyenes: a párkapcsolati drámák, a családi háttér, a megoldatlan lakhatás, egy érkező baba, az iskola, a kényszerből bevállalt éjszakai műszakok mellett nem olyan könnyű keményen edzeni, fókuszálni, menni előre. Közben Misi bácsinak a hivatalokkal vívott harcait is végig követhetjük azért, hogy állandó edzőhelyet biztosítson tanítványainak. A film pozitív üzenetét most a #MÉGTÍZ közösségi finanszírozási kampánnyal igyekeznek az alkotók eljuttatni olyan helyekre, ahová másképp nem jutna el. A kampány célja az is, hogy összekösse a leszakadó régiókban élő gyerekeket a helyben elérhető sportlehetőségekkel.
Sokáig tapasztaltam azt a sztereotípiát az emberektől a bűnözői múltam miatt, hogy kutyából nem lesz szalonna. De isten kezében a farkas is báránnyá tud válni, és hiszem, hogy jó úton vagyok. Tíz éven keresztül csináltam, nem a megélhetésért, hanem a gyerekek sorsának megváltozásáért és azért, mert láttam, hogy az ő sorsuk hasonlít az én sorsomra. Nekem nem segített senki, hogy helyreálljak, egyedül isten, és a tudat, hogy egy bűnözőt, aki soha nem adott kegyelmet, de nem is kért, kegyelembe fogadott isten, és tudok segíteni a rászoruló gyerekeknek, a mélyszegénységből jövőknek, vagy akik anyaotthonból jöttek ki, ez olyan erővel töltött fel, hogy a sok nehézség és kudarc ellenére is megérte, hogy ezt csináljam.
Ahogy elkezdődött ez, Ponczók Attila és Csányi Dávid, hallva az előéletemet, hogy egy egykori drogos, hírhedt bűnöző tart edzést, lejöttek hozzám edzeni, és azt mondták, hogy ilyen nincs, hogy egy ilyen szadista bűnöző így áll a gyerekekhez. Ez nekik már akkor nyomot hagyott a szívükben, és később így kezdődött el a Gettó Balboa készítése 2015-ben. Akkor itt voltunk a Dankó utca 18-ban egy pályán, ott kaptunk helyet. Ott ismertem meg Zolikát, aki a filmnek a hőse. Ő is rossz felé tendált, és én meg ezt nem engedtem meg neki, hanem a hónom alá vágtam, és elkezdtem vele komolyabban edzeni. Sokat imádkoztam érte, hoztam-vittem, nálunk aludt sokszor, megígértem neki, hogy amiben tudom, segítem. Nem volt akkor még termünk, és a lakásomban edzettünk. Feleségem mellém állt, mondtam, hogy emberéletekről van szó, a lakást meg majd csak felújítjuk, de nagyon megsínylette az otthonunk.
Hogy miért kellett ennyit küszködni, miért nem becsülték meg olyan sokáig, amit csinálunk, arra az az egyik válasz, hogy megvolt a sztereotípia, hogy kutyából nem lesz szalonna. A másik meg az, hogy a hátam mögött rengeteg olyan etnikumú ember, mint én, akik olyan pozícióban vannak, hogy tehettek volna a gyerekekért, rosszakat mondtak rám, hogy én milliomos vagyok, meg drogozok, meg ilyen meg olyan vagyok. Pedig bármikor vállalom, vért adok, pisilek, meg lehet nézni az életemet: engem isten megváltoztatott.
Egy idő után, amikor Zolika junior világbajnok lett, megismerkedtem Sára Botonddal [a nyolcadik kerület fideszes polgármesterével - A szerk.]. Lejött hozzánk, kérdezte a gyerekeket, hogy vagyunk, megígérte, hogy helyet ad nekünk, és azóta is teljes mellszélességgel mellettünk áll és mai napig le szokott nézni az edzésekre, ha ideje engedi. Megkaptuk ezt a termet állandóra, nem kell félni, hogy mikor lesz iskolaszünet, mikor dobnak ki, vagy fognak ránk olyan dolgot, ami nem igaz, megadják a tiszteletet, megbecsülnek, látják, hogy mennyi gyerek jár hozzánk, milyen sikereket érünk el. Szabó Zolika junior világbajnok lett, Hegyi Ricsi magyar bajnok K1-ben, a lányom, Hajnikám meg magyar bajnok második helyezett már másodszorra. Hiszem, hogy azért záródott be az ajtó a Lakatos Menyhért Általános Iskola tornatermének ajtaja - ami a filmben is látható volt -, mert ezt tartogatta isten a gyerekek számára. Most már van helyünk, tudunk pályázni is a Göröngyös Út Foglalkoztatási és Szociális Szervezettel felszerelésekre, és mivel nagy a látogatottságunk, már kétszer meg is kaptuk, és mivel ez a hely valójában táncteremnek és hangstúdiónak való, és jeleztem, hogy emiatt szakmailag nem tudunk úgy foglalkozni a gyerekekkel, így most az udvaron elkezdtek építeni fedett részt zsáktartó konzolokkal, tehát fektetnek is bele.
Átlagban tíz-tizenöt-húsz gyerek jár az edzésekre, heti két edzés van, de már hármat tervezünk. A mozgás öröméért csináljuk. És elsősorban amire ösztönzöm őket, az egymás elfogadása, a különböző etnikumok összecsiszolása, integrálása, hogy egybe tudjanak kapaszkodni, ne mondják, hogy ez cigány, az magyar, hanem segítsék egymást, hogy nincs gyerek és gyerek között különbség. Mindenki tud fejlődni, mindenki be tud illeszkedni, és amikor bezárjuk az ajtót, akkor itt minden etnikai hovatartozás megszűnik. Nem az a lényeg, hogy hány ökölvívó bajnokunk lesz, hanem hogy hány olyan ember jön ki a kezünk alól, akik az életben meg tudják állni a helyüket, ebbe beletartozik a pontosság, egymás tisztelete, szeretete és az alázat, azt tanítom nekik, hogy azt adják a másik embernek, akit te magad is elvársz, hogy neked adjanak. Vannak persze nagyon tehetséges gyerekek, akikkel érdemes foglalkozni, de itt nekem a munkám véget is ér, az addig tart, hogy a gyereket beszoktassam, beilleszkedjen, és ha kell, viszem tovább Kőbányára meg a Madárfészek Ökölvívó Akadémiára, ahol a lányom is edz. Ezzel telik a hét, nem is heti két-három edzés van, hanem hat, mert ahogy tudok, megyek velük én is.
Hogy sikerül-e távol tartani a drogtól meg a rossz társaságtól a gyerekeket? Egy dolog biztos, hogy ameddig itt vannak, addig nem csinálnak rosszat. Az a cél, hogy tartsák magukat valamire, hogy ne egy értéktelen embernek lássák magukat, akinek senkije nincs. Van itt a Szelídek Tanodájánál egy olyan hagyományunk, hogy életmentő ölelés: amikor látjuk azt, hogy egy gyereknek nem megy, akkor megöleljük, egy csoportos ölelés van, és a gyerek szárnyra kel. Minden gyereket bajnoknak hívok, mert még ha nem is bokszbajnok, hanem emberségből bajnok.
A lányom kilenc évig zenélt, a hagyományt vitte volna tovább, alapvizsgázott hegedűből, de mindig itt volt mellettem, mint egy kis titkárnő, irkálta a neveket, kérdezte, hogy miből mennyit csináljunk, írtuk az edzésterveket. De nem akartam, hogy ő bokszoló legyen, lány létére. Egyszer aztán levittem a Kőbányai Boksz Klubhoz két gyereket, őt és még egy fiút, és a Hajni beállt bokszolgatni. Ezt látta Turbucz Gábor szakvezető, és kérdezte, hogy mióta bokszol a gyerek. Mondom, nem bokszol, csak hobbista. Ő már akkor mondta, hogy el kéne indulnia a bajnokságokon, de én mondtam, hogy nem, nem, nem. De addig-addig beszéltek, amíg Hajnika azt nem mondta, hogy na, apa, elkezdünk rendesen edzeni. És elkezdtünk, aztán jött a Budapest-bajnokság, ahol aranyérmes lett, és aztán jött a többi.
Azt a célt tűzte ki, hogy olimpiai bajnok lesz, már most válogatott színekben is bokszol, de azért, ahogy tud, továbbra is jár hozzám is edzeni. Bogdán Árpi, a rendező azt mondta, ha ma kezdené el a Gettó Balboát, Hajniról szólna. Nem dicsekvésből, de két év alatt elérni azt, hogy magyar válogatott kerettag legyen, ezt nem nagyon érik el, és azt sem, hogy úgy hívnak fel telefonon szakemberek, hogy a Hajni mozgáskultúrája nem a magyar bokszhoz való, hanem nemzetközi szinten kell megmutatni, hogy ő mit tud. Akkor, amit itt tanult, az nem lehetett annyira rossz, ahogy Zolikának, Hegyi Ricsinek sem lehetett annyira rossz, amit itt tanult. Valami plusz van. Nem tudom, hogy mi, talán a szívem. Hogy motiválom őket, nem engedem el a kezüket, hogy mindig hajtom őket, hogy még tíz, még tíz, még tíz, és ebből nőtt ki a film és a kampány is. Ha nekem ez megadatott volna, lehetett volna belőlem egy ragyogó zenész vagy egy nagyon jó labdarúgó. És ehelyett egy hírhedt bűnöző lettem, amit isten megállított egy lövéssel."
Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu
