Kevés filmet előzött meg akkora várakozás idén, mint Martin Scorsese Az írjét. Ennek megértéséhez elég egy pillantást vetnünk a stáblistára: a legendás rendező nemcsak Robert De Niróval és Joe Pescivel forgatott újra maffiafilmet huszonöt év után, de csatlakozott a bulihoz Al Pacino és Harvey Keitel is, akiknek szintén a műfaj történetének ikonikus alakításait köszönhetjük. Az ír a nagy nevek ellenére sem volt könnyű szülés, több mint egy évtizeden át hánykolódott Hollywoodban. A nagy stúdiók ugyanis egytől-egyig visszadobták a túl kockázatosnak ítélt filmtervet, mígnem a presztízsre és díjakra éhes Netflix felkarolta, vállalva a bűnügyi filmhez képest szokatlanul magas költségeket.
Hogy nagyon jó lóra tettek, az már hetekkel ezelőtt kiolvasható volt az amerikai kritikusok elalélt reakcióiból. A film ugyan csak november 27-én debütál majd a Netflixen, de addig is kap egy szűk körű mozis forgalmazást, jövő csütörtöktől Magyarországon is látható lesz néhány helyen. Természetesen a budapesti premier előtti vetítésen is teltház volt a Corvin mozi a nagytermében, pedig a három és fél órás játékidő akár elrettentő is lehetne.
Merthogy Scorsese nem kapkodja el a dolgokat, éppolyan ráérősen mesél, mint egy 80-as éveiben járó, rozoga, magára maradt gengszter, akit a gyóntató papon kívül már senki nem látogat az öregek otthonában, így jobb híján nekünk sztorizgat arról, hogy is intézték az ügyeket annak idején, a szervezett bűnözés fénykorában.
Ez a sztorizgató öregember a narrátorunk és egyben főhősünk, Frank "Az Ír" Sheeran, aki hátrányos etnikai származása ellenére is sikeres bérgyilkos karriert futott be az 50-es, 60-as évek pennsylvaniai olasz maffiájában.
Sheeran valóban létezett, de csak akkor ismerte meg a nevét a nagyközönség, mikor halála előtt magára vállalt egy rakás felderítetlen merényletet, többek között a közismert amerikai szakszervezeti vezér, Jimmy Hoffa meggyilkolását is, aki 1975-ben tűnt el rejtélyes körülmények között, és soha nem találták meg a holttestét. Mindezt Charles Brandt írta meg Hallom, szobafestő vagy című bestsellerében, amit Scorsese és De Niro már 2004-es megjelenése óta szenvedélyesen szeretett volna filmre vinni, ám csak most sikerült. A könyv sikere óta alapos cikkek egész sora cáfolta Brandt elméletét, ami arra mutat, hogy a sokak által krónikus hazudozóként jellemzett Sheeran a halálos ágyán is előszeretettel kamuzott, és csak a mítoszát szerette volna építeni azzal, hogy magára rántja Amerika történetének egyik leghíresebb bűnügyi rejtélyét, és még a Disznó-öbölbeli invázióba és a Kennedy-gyilkosságba is beleszővi magát mellékszereplőként.
A tény, hogy Scorsese épp ezt a gyenge lábakon álló elméletet betonozza be a popkultúrába, érthetően frusztrálja azokat a szakértőket, akik a Hoffa-rejtély megoldásának szentelték karrierjüket, de a film esztétikai értékét ez nem igazán érinti. Hiszen Az ír nem egy történelmi tanulmány, hanem gengszterfilm, amiben az az elsődleges kérdés, hogy működik-e a valós és fiktív elemekből kikevert dráma, nem pedig az, hogy tényleg Frank Sheeran követte-e el ezeket a bűntetteket. És az is világos, hogy miért épp ez a sztoriverzió vált Scorsese szenvedélyprojektjévé: a dráma központi eleme miatt.
A rendező nemrég úgy fogalmazott, hogy tulajdonképpen egész életében ugyanazt a filmet forgatta, és ha végiggondoljuk a filmjeit: a testvérek/barátok hátba szúrása tényleg mániákusan visszatérő motívum nála.
Önmagában sokatmondó, hogy ő adaptálta vászonra a Krisztus utolsó megkísértése című regényt is, ami Jézussal szemben Júdást teszi meg tragikus hőssé, a Vatikán szerint eretnek módon.
Az árulás lélektana a lényeg Az írben is, hogy milyen döntések és kényszerpályák vezetnek odáig, majd miként kísér el minket halálunk napjáig a szégyen, amit se kiköpni, se lenyelni nem tudunk. Bizonyos értelemben minden más - az autók, a neonfények, a fegyverek, a dögös beszólások és a nagypolitika - csak körítés ehhez a rituálisan újra és újra megismételt misztériumjátékhoz, bár meg kell adni: a meglehetősen látványos fajtából.
Igazán emlékezetes beállításból kevés van a filmben, de Scorsese még mindig nagyon ért az atmoszférateremtéshez. Az öreg Frank 50-es, 60-as évekbeli slágerekre idézi fel, hogy ismerte meg a helyi keresztapát, Russel Buffalinót (Joe Pesci), majd miként került közel a politikusokkal és bűnözőkkel is bizniszelő Jimmy Hoffához (Al Pacino), aki ekkoriban rocksztárabb volt a rocksztároknál. Ezt De Niro érzékletesen el is magyarázza nekünk, nézőknek, akik nyilván már mit sem tudunk a szakszervezetek hőskoráról:
Az 50-es években Hoffa akkora volt, mint Elvis, a 60-as években ő volt a Beatles
Ez a rocksztárság magyarázza Hoffa határtalan önbizalmát is, ami miatt sérthetetlennek gondolta magát, és még a maffia fenyegetéseitől sem riadt vissza, ha egyszer a szakszervezete visszaszerzése volt a tét.
Al Pacino egészen zseniális a szerepben. Igazából onnantól pörög fel a film, hogy ő színre lép, és végig Hoffa indulatos tárgyalási stílusára épülnek legszórakoztatóbb jelenetek. Szükség is van a féktelen energiájára, mert időnként azért kissé leül a cselekmény, zökken a dramaturgia, egy fél órát biztos gond nélkül ki lehetett volna vágni abból a 209 percből. De mikor Scorsese és a forgatókönyvet író Steven Zallian épp teljesen elveszne a bűnözői anekdoták sűrűjében, vagy a különböző idősíkok között, mindig berobban Hoffa/Pacino, hogy átlendítse a nehéz pontokon a filmet.
Joe Pesci is fantasztikus, ráadásul egy egészen új oldalát mutathatja be, mint Scorsese korábbi, kultikus gengszterfilmjeiben: a halk szavú és gyengéd tekintetű Russell Bufalino nagyon távol áll a Nagymenők hiperagresszív Tommy DeVitójától, akárcsak a Casino Nicky Santorójától, akik egy rossz pillantásért bárkinek szétverték a fejét egy telefonkagylóval.
Az írnek eleve kissé komótosabb is a tempója ezeknél, különösen, ahogy közelítünk a zárófejezet felé, ahol a tingli-tangli dalok is átadják a helyüket Robbie Robertson melankolikus szájharmonika-szerzeményeinek, vagy épp hosszú csendeknek. A legtöbb gengszterfilmmel ellentétben ugyanis itt nem egy nagy, látványos bukás, hanem a lassú elmúlás felé haladunk. Ebben a szakmában talán tényleg szerencsésebb a csúcson véres halált halni, mint magányos öregemberként végezni, akinek fogalma sincs, kitől várhatna megbocsájtást, ha még a saját démonaival is képtelen szembenézni. Scorsese tehát egy minden eddiginél sivárabb végkifejletbe fojtja bele a színes gengsztertablót.
Ennek az ívnek még az elnyújtott játékidő és a dramaturgiai zökkenők ellenére is megvan az érzelmi ereje, de a digitális fiatalítás sajnos nagyot tompít a katarzison. De Niro hosszú évek óta nem kapott ilyen hálás szerepet, és biztos nagyot is alakít Frank Sheeranként, de ennek megítélését nehezíti, hogy sokszor egyszerűen eltűnik az arca a VFX mögött. A film épp azért lett ilyen őrült drága, mert Scorsese úgy döntött, hogy nem fiatalabb színészekkel játszatja el a régebbi idősíkokat, hanem digitálisan fiatalítja vissza De Niróékat. Ez Pescinél és Pacinónál is zavaró néha (főleg amikor a testük mozgása láthatóan öregesebb, mint a fej sugallná), ám De Nirónál a leglátványosabb és legfájóbb.
Már csak azért is, mert az ő apró arcrezdülésein lenne a legnagyobb drámai hangsúly, ezek viszont a film nagy részében feloldódnak egy fura VFX-maszkban, ami bármilyen élethű és forradalmi és minden, képtelen pótolni az eredetit.
Az eredmény nem olyan katasztrofális, mint a Will Smith-t ugyanígy visszafiatalító Gemini Manben, de csak azért, mert a karakterek és a történet itt nagyságrendekkel erősebbek. Még ennél is zavaróbbak De Niro élénken vibráló kék szemei, ami ki nem kényszerített hibának tűnik. Furcsa, hogy Scorsese épp annak a csodafegyvernek a használatáról mond le, amire egész haditerve épül: a főszereplője tekintetéről.
Az ír, The Irishman, 2019, 209 perc, Netflix. 24.hu: 7,5/10
