A The Irishman vagy hatalmas katarzis, vagy gigantikus csalódás lesz, középút nincs
- írtuk nemrég Martin Scorsese új filmjéről. A The Irishmant ugyanis rendkívüli elvárások előzték meg, ami teljesen érthető: nemcsak Scorsese tért vissza a gengszterfilm műfajához évtizedes kihagyás után, de olyan színészlegendákat hozott össze, mint Robert De Niro, Al Pacino, Harvey Keitel és Joe Pesci, akiket egy új, digitális technológiával fiatalítottak vissza bizonyos jelenetekhez.
Ez utóbbival kapcsolatban bőven voltak aggodalmak, hogy persze, itt vannak a nagyágyúk, de vajon nem vágja-e tönkre ezt az élményt a hitelesség hiánya, amikor egy 35 éves, számítógépes játékokra emlékeztető CGI-De Nirót kell néznünk. Ám a hétvégén határozott választ kaptunk a dilemmára: nem, nem vágja tönkre.
Megtartották ugyanis a film bemutatóját a New York-i filmfesztiválon, a kritikusok pedig teljesen elájultak a 209 perces gengsztereposzról, amiben De Niro egy Frank Sheeran nevű idős bérgyilkost játszik, aki visszaemlékszik kalandos életére. A többi között arra, hogyan tette el láb alól a neves szakszervezeti vezetőt és régi barátját, Jimmy Hoffát (Al Pacino). A cikkekben csak úgy röpködtek a "mestermű" és a "az év filmje" kifejezések. Már-már gyanús is a fanyalgás hiánya. A kórusban rajongást jól szemlélteti, hogy a film jelenleg 100 százalékon áll a Rotten Tomatoes oldalon.
A Netflix tehát dörzsölheti a tenyerét, mert nagyon úgy tűnik, hogy jó lóra tett, és Scorsese kockázatos szerelemprojektje bőven megéri majd a befektetett pénzt.
Pedig egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy az Irishman elkészülhet egyáltalán. A 120 millió dollárról induló, majd 160 millióig felkúszó költségvetés ugyan nem hangzik soknak a blocbusterek világában, de egy bűnügyi film esetében kiugró összeg. Egy ilyen film manapság nem tud annyi nézőt beültetni a moziba, mint a Marvel futószalagjáról lehullott legújabb szuperhősfilmek vagy a Disney-mesék, amik nem ritkán átlépik az egymilliárd dolláros bevételi álomhatárt. Nem véletlen, hogy Scorsese hosszú évekig sikertelenül házalt a filmtervvel, a stúdiók ugyanis a nagy nevek ellenére is túl kockázatosnak találták, hogy ennyit költsenek rá. Az árat nem a sztárgázsik, hanem épp a digitális fiatalításért felelős VFX-technológia drágította meg ennyire.
Talán hagynunk kéne Robert De Nirót nyugodtan megöregedni
Újra egy filmben De Niro és Al Pacino, a The Irishmanben mégis a technológia a főszereplő. Vagy hatalmas katarzist, vagy óriási bukást hoz Scorsese gengszterfilmje, amelyben digitálisan fiatalítják meg a színészeket.
Ekkor lovagolt be fehér lovon a pénzben dúskáló, ám presztízsre még mindig éhes Netflix. Nekik épp kapóra jött Scorsese megfeneklett filmterve, amit kiváló Oscar-mágnesként használhatnak majd az idei díjszezonban. A tartalomelőállítás mennyiségével már egy ideje nincs gondjuk. A Netflix idén több filmet gyártott, mint az összes stúdió együttvéve, ám ez önmagában nem elég a sikerhez, amit ők is éreznek. Ezért sem pénzt, sem erőforrást nem kímélnek azért, hogy elismerést szerezzenek Hollywoodban, és a Netflix név ne csak a mennyiség, de a minőség szinonimája is legyen. Ehhez legrövidebben a díjak besöprésén keresztül vezet az út. Tavaly Alfonso Cuarón fekete-fehér, spanyolul beszélő drámáját, a Romát nyomták nagyon a kampányban, ami tíz Oscar-jelöléséből végül hármat váltott díjra. A nagy nevekkel kibélelt, ízig-vérig amerikai sztorit feldolgozó Irishman hozhatja meg az igazi áttörést, és akár a színészi vagy a legjobb filmnek járó díjat is besöpörheti a streaming-óriásnak. Többen már most a díjszezon fő esélyeseként emlegetik, annak ellenére, hogy mindenki pontosan tudja: korai még ilyen latolgatásokba bocsátkozni.
Érdekes helyzet állt tehát elő. A cég, amit sokan vádoltak azzal, hogy a mozizás gyilkosa - a cannes-i filmfesztiválról emiatt ki is tiltották egyik évben - egyben az eredetiség és a kreativitás megmentőjeként lép elénk. Ugyanis hajlandó kockázatot vállalni egy olyan korban, amikor a nagyok biztosra mennek, ezért szinte csak remake-ek, reboot-ok és folytatások készülnek. Egy-egy új filmre lassan már nem is önálló alkotásként, inkább egy filmes univerzum bővítéseként tekintünk. Ezt hangsúlyozzák maguk a rendezők is:
Sok szó esik mostanában a filmek bemutatási módjáról, és kell-e nekik vajon mozis premier, vagy jó, ha egyenesen az online platformra kerülnek. Szerintem van ennél egy alapvetőbb dolog: ők azok, akik ellenállnak a trendeknek és hajlandóak több pénzt költeni olyan filmekre, amik nem Marvel-képregényből készültek és nem is valami nagy akció-franchise részei
- mondta Joel Coen, akinek Ballad of Buster Scruggs című (testvérével közösen forgatott) westernjét forgalmazta a Netflix. De Cuarón és Scorsese is utalgatott arra, hogy akármit gondolunk is a streamingelés terjedéséről, mindenki hálás lehet a cégnek, aki nem csak Halálos Iramban- és Bosszúállók-filmeket szeretne nézni.
Ez nem könnyű kompromisszum, mert ha van elkötelezett híve a mozizásnak, az például épp Scorsese, aki még pár éve is nagy átéléssel fejtegette, hogy HD ide vagy oda, az otthoni filmezés nem ugyanaz: "A probléma, hogy a képernyőt körbeveszik olyan cuccok, amik bármikor elvonhatják a figyelmünket. Az iPadünkön filmezve talán be tudunk zárkózni a hálószobába és beletoljuk az arcunkat a képernyőbe, de bármikor pittyenhet vagy villanhat valami. Még egy hatalmas képernyő sem biztosíték, mert akkor is megcsörrenhet a telefonunk, vagy elsétálhat előttünk valaki."
Ehhez képest az Irishmant az emberek túlnyomó többségének esélye sem lesz moziban megnézni, mert csak korlátozott forgalmazást kap, és valószínűsíthetően azt is csak Amerikában. A legnagyobb forgalmazóhálózatok nem hajlandók vetíteni a filmet, mert elfogadhatatlannak tartják, hogy a Netflix csak pár hetes ablakot hagyott volna nekik a november 27-i online premier előtt. És hogy miért nem enged a Netflix rendes mozis forgalmazásba egy filmet, ami akár százmillió dollárt hozhatna neki csak az amerikai jegybevételből? Természetesen azért, mert az üzleti modellje teljesen mást diktál, mint a hagyományos stúdióknak.
Náluk egy filmnek nem kell közvetlenül megtermelnie az előállítási költségeit, inkább arra kell rávennie a potenciális közönséget, hogy minél többen regisztráljanak az online szolgáltatásra, azt érezve, hogy ott nézhetik a legmenőbb, legszórakoztatóbb és legtrendibb alkotásokat.
Az Irishmant tehát, akárcsak a többi presztízsfilmet, egy igen költséges reklámként foghatjuk fel, ami nagyon sok emberhez eljuttatja ezt a kulcsfontosságú üzenetet. A közönségnek és a tehetséges rendezőknek egyaránt színes, villogó betűkkel hirdeti, hogy ehhez a klubhoz érdemes csatlakozni. Hiszen ha egyszer Scorsésétől Coenékig mindenki nekünk rendez, akkor te miért mennél máshova? Ez az áttételes marketingstratégia eddig tökéletesen működik, de a Variety véleménycikke szerint most kicsit túlteljesítették a célt, amivel a Netflix paradox csapdahelyzetbe kerülhet. Az Irishman ugyanis túl jó film lett, így a következő hetekben hatalmas nyomás lesz a cégen, hogy a saját üzleti modelljüket keresztülhúzva mégiscsak állapodjanak meg a rendes mozis forgalmazásról.
Azért azt tegyük hozzá, hogy ennek elég kicsi az esélye, tekintve, hogy a Netflix eddig is szilárdan kitartott a stratégiája mellett, amikor a filmipar befolyásos szereplői szidalmazták. Könnyen előállhat tehát a különös helyzet, hogy a Netflix lesz a mozi gyilkosa, ám egyben az izgalmas filmek megmentője is. Persze vannak, akik pesszimistábban látják, és attól félnek, hogy a Netflix és versenytársai sem mentik meg hosszú távon a kreativitást: csak addig vállalnak kockázatot, amíg ezt üzletileg ellensúlyozza az elismerés iránti igény, ám amint elég díjat gyűjtöttek, leállnak majd az eredeti alkotók és filmtervek felkarolásával.
