Ki ne ismerné a ruhadarabjait rendre szétdobáló férfit (mert hát általában férfiként képzeljük el ezt a típust), és a nyomában lihegő, zoknit, alsógatyát, miegyebet összegyűjtő nőt (mert hát ezt meg általában nőként képzeljük el).
A szétszórt ember alaptulajdonsága - egy másik dimenzióban - a szórakozottsága, a lezsersége. Nem különösebben érdeklik a konvenciók, sokszor fogalma nincs, mennyi az idő, milyen nap van, tán azt sem tudja, melyik országban él. Nem szét van ő esve - az egy másik állapot -, hanem alapból szétszórt. Minden csak úgy megtörténik vele, mondhatni: átadja magát a világ sodrásának.
Ellentétben a pedáns ember - ugyancsak egy másik dimenzióban - irtóra figyel, hogy ne csak a környezetében, hanem a fejében is rend legyen. Mindenhová pontosan érkezik. Naná, hogy tudja, hogy ha kedd van, akkor kedd van. Gondolkodása rendezett és rendszerezett. Fölösleges allűrjei nincsenek, ízig-vérig céltudatos.
De persze nem embertípusokról akarunk most beszélni. Hanem országokról, sőt: civilizációkról. Azt merész lenne állítanunk, hogy vannak szétszórt és pedáns kultúrák. Vagy talán mégsem.
Amikor Szűcs Jenő azt írja Vázlat Európa három régiójáról című könyvében, hogy a Nyugat fejlődését a hosszú időn keresztül tartó dezintegráció alapozta meg, voltaképp azt állítja, hogy a Nyugat a "szétszórtságának" köszönheti későbbi fejlődését. Úgy fogalmaz: a Nyugat megtanulta a káoszos létet, amikor nincs központi akarat, mely előírná a "helyes" irányt, hanem sajátos, autonóm mozgások, kusza folyamatok révén keletkezik a fejlődés.
Nyilvánvaló, ahol egy civilizáció felemelkedését a saját dezintegratív jellege alapozza meg, ott a preferált állampolgári kultúra is a sokféle állampolgári attitűd sajátos egymás mellett élése lesz. Ez az a predemokratikus attitűd, mely aztán hagyományként tovább él a demokrácia keretei között, s ez az, ami preferálttá teszi a nyugati társadalmak lakóiban például a bevándorlást is.
Fotó:Friso
Gentsch/dpa/AFP
A mi kelet-közép-európai nézőpontunkból a bevándorlás veszélyforrás; ám a nyugati nézőpontból megszokott történelmi fenomén.
Élve iménti szavunkkal: a mai bevándorlás hasonló, mint a történelem korábbi szakaszaiban mutatkozó dezintegráció, ami kétségkívül szétbont korábbi struktúrákat, hogy azután magasabb szinten integratív modellt hozzon létre.
A kelet-közép-európai pedáns kultúrában már ez az alapvetés sem érthető. Ugyanis a mi régiónk társadalmainak fogalma nincs a nyugati fő szerveződési elvről, az integratív és dezintegratív szakaszok hullámzásáról. És valahol persze érthető, hogy nincs. A miénk egy "örökké integratív" kultúra. Ahogyan a pedáns embernek is megvannak a stabil eligazító szabályai, úgy a pedáns kultúráknak, társadalmaknak is. Egy pedáns kultúrában a bevándorlás olyan kavarodás, mintha azt kérnék a pedáns embertől, hogy mostantól dobálja szét a ruháit, ne hordjon órát.
Csakhogy a pedáns kultúra ugyanúgy történelmi termék, mint a szétszórt - ez mondanivalónk lényege. Ha a Nyugat éltető eleme időnkénti dezintegráltsága, majd az abból teremtődő kibontakozás, akkor a magyar kultúra éltető eleme az, hogy nincs alulról jövő dezintegratív mozgás. Ebből adódóan, ha egyáltalán mozgást akarunk látni, akkor az államnak kell mozognia. Ezt az állami mozgást sokan pusztán a társadalom elnyomásaként élik meg. Igaztalanul. Hiszen az állam lényegében vetélytárs nélküli pedáns létezése logikus megnyilvánulása a szétszórtság kultúráját meg nem tanuló társadalmaknak.
Megállapíthatjuk tehát: a zajló geopolitikai átrendeződés kirajzolja a szétszórtság és a pedantéria immár globális konfliktusát. Soha korábban nem mutatkozott meg ilyen élesen, hogy a különbség nem bal- és jobboldal, liberálisok és konzervatívok között húzódik, hanem azok között, akik az emberi létezésben a szétszórtságot, a központi akarat nélküli társadalmi önmozgás éltető erejét, illetve akik a kiszámíthatóságot, a pedantériát, az "ellenőrizetlen" társadalmi mozgások elutasítását vallják.
Ameddig csak személyes emberi tulajdonság a szétszórtság és a pedantéria, addig viszonylag könnyű a helyzet. Ha két ilyen személyiségű ember kerül össze, próbálnak kompromisszumra jutni. Lényegesen problémásabb a helyzet, ha történelmi "személyiségjegyekről" van szó, olyan tényezőkről, melyek évszázadok alatt tettek egy népet olyanná, amilyen. Itt a kompromisszum aligha segít, pláne, ha a felek nincsenek is tisztában, mi a közöttük lévő különbség meghatározó oka, például a bevándorlás megítélésében.
Szétszórt társadalmakból nem lehet pedánsat csinálni - és vice versa. Ez fontos, ha nem a legfontosabb oka a nyűglődésnek bevándorlásügyben.
A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ vezetője.
Kiemelt kép: Guillaume Pinon/NurPhoto/APF
