Gyakran írok arról, hogy a politika nem statikus valami, hanem mélyreható dinamikája (hogy ne mondjam: dialektikája) van. A legtöbbször ezt a dinamikát észre se vesszük, illetve megelégszünk egy másfajta dinamika azonosításával.
A legegyszerűbb példa a mai magyar kormánypárt. Régen liberális volt, később konzervatív lett, most meg… itt sokan éles kifejezéseket használnak.
Téved, aki észleli ezt a változási dinamikát? Aligha.
A Fidesz valóban sokat változott. Persze berzenkedni szoktam, amikor a Fidesz változását (mintha más politikai szereplő nem is létezne) önmagából akarjuk levezetni. S különben is: a Fidesz (és bármely más szereplő) változásai inkább következmények, mint okok.
De nézzük az én példámat, mely a változás más rétegére vonatkozik.
A politikának van egy "normál" menete. Ilyenkor a politikusok szinte nem is látszanak, mindent átvesznek tőlük az intézmények. A háttérben unalmas alkuk zajlanak, a füstös szobák titkai pedig senkit nem érdekelnek. A folyamat lényegében személytelen; értsd, ilyenkor keveseket érdekel, kik is a politikusok. Az emberek úgy vannak vele: mindegy, csak "jól" csinálják.
Jó lenne az ilyen szakaszokat kimerevíteni, örökéletűvé tenni.
Csakhogy a politikában rendszerint eljön a pillanat, amikor az emberek kezdik kevesellni az intézmények "elvont" működését. Hiszik is meg nem is, hogy az intézmények "jók". Hiszik is, meg nem is, hogy a politikusok értenek a dolgukhoz. Elkezdik birizgálni a háttéralkukat. Folyton azt vizslatják, ki a korrupt és ki a még korruptabb. Hirtelenjében a politika egész mechanizmusa rángani kezd, sőt, a tartóoszlopok is megremegnek.
Az 1990-es kelet-közép-európai demokratizálódás után legalább két és fél évtized az intézmények jóságába és a politikusok érdektelenségébe vetett hittel telt el. Kelet-Közép-Európa felszabadult a szovjet elnyomás alól, nyugati és keleti politikusoknak egyaránt volt okuk büszkének lenni, s rábízni magukat az új intézményekre. Gondolhatták, naná, hogy a demokrácia intézményei - mint boldog gondolák - elringatnak majd bennünket az örök Velencében.
De legkésőbb a 2010-es évek elejére világossá vált, hogy a két évtizeddel korábban kialakított intézményi rend és az örök Velencéről szőtt álmok végesek, mégpedig azért, mert jött egy hatalmas kihívás: bevándorló tömeg jelent meg a határoknál, mellyel szemben az intézményekbe és a politikusok háttéralkuiba vetett hit immár nem segített.
E változást mára mindenki látja, de különböző következtetéseket von le belőle.
A baloldali, liberális és zöld pártok Európában és itthon azt, hogy "vissza kell térnünk" az alapokhoz, az európai intézményekhez és értékekhez; e csoporthoz kapcsolódik az európai konzervatív pártok egy része is. A konzervatívok másik része Európában és itthon úgy gondolja, hogy a politika új szakaszba lépett, amikor az intézményes eljárások és a régi egyezkedések már nem segítenek, jöjjenek hát az "igazi" politikusok, akik felismerik, mi a baj. És cselekedjenek.
Míg az első szakaszban szinte nem kell cselekedni, merthogy "maguktól mennek a dolgok", e második időszakban fétise van a politikai cselekvésnek. Az az érzésem: ebben a második szakaszban vagyunk, s jó időnek kell eltelnie, hogy a politikát megint unalmas háttértevékenységnek lássuk, amihez voltaképp semmi közünk.
A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ vezetője
Kiemelt kép: Norbert Scanella / AFP
