Most, hogy a Velencei Bizottságtól az Európai Bizottságig záporoznak a magyar kormányt érő nemzetközi kritikák, érdemes picit megállni és a kérdésre másfelől tekinteni.
Ha valaki meg akarja érteni a történeti gyökereit ama politikafelfogásnak, melyet a mai magyar kormány képvisel, zárójelbe kell tennie a toposzt, miszerint a magyar politika ősi törvénye évszázadok óta a mintakövetés.
A mintakövetés gondolatát a reformkor hozza a magyar közgondolkodásba, s itt az olyan gyakorlatias dolgoktól, mint az angolvécé, a legelviebbekig, mint például a nyugati típusú felelős kormányzás, kell elgondolkodnunk. A reformkori magyar elit angolszász orientációjú, onnan örököltük, hogy a magyar politika feladata elérni a nyugati társadalmak képviselte nívót.
Meghökkenve állunk azonban azon politikaelméleti és ideológiai hagyaték előtt, mely a reformkor előtt képződik, s mely szemben áll reformkori nagyjaink gondolkodásával. Ebben az örökségben a magyarság nem "követő", hanem "teremtő" géniusz, s ahelyett, hogy a Nyugatot követné, valójában attól eltérő úton kell európainak lennie.
Itt európaiság és nyugatosság ellentétéről, de legalábbis nem automatikus egybeeséséről van szó.
Joó Tibor egész monográfiát írt mindazokról a "nemzeti karaktervonásokról", melyek messze eltérnek a nyugatitól s mégis ízig-vérig európaiak. Nem mellesleg: róla nincs utca elnevezve a mai Budapesten, mi több, a nevét sem ismeri senki.
De hozzunk ismertebb példát: Bajcsy-Zsilinszky Endrét. Az őróla elnevezett utca épp beletorkollik a reformkor egyik nagyjának, Andrássy Gyulának az utcájába, s nincs ennél meghökkentőbb szimbolika. Hiszen kettejük felfogásánál távolabb mi sem állhat egymástól. Idézzük Bajcsy egy gondolatát, mégpedig a Nemzeti radikalizmus (1930) című könyvéből: ez a fejlődésmenet, mármint a magyar, "végig távol tudta tartani magától a nyugati hűbériség fejletlen, magánjogias állameszméjét és pusztító partikularitását".
Mit is mond itt a szerző? Azt, amit könyvének még sok helyén, hogy szó sincs arról, hogy a magyar államrendszer a nyugatinál fejletlenebb lett volna. Mi több, a nyugati volt a fejletlen a miénkhez képest, például a Joónál is sokszor és mélyen hangsúlyozott partikularizmus miatt.
Zavarba jövünk? Bizony abba. Pláne, ha mindezt meghosszabbítjuk napjainkig, s azt nézzük, miképpen értelmezhető az Orbán-kormány nagy "Nyugat-ellenessége".
Megkockáztathatjuk azt a hipotézisünket, hogy két történelmi hagyomány (reformkori és reformkor előtti) csatájából a régebbi hagyomány él erőteljesebben tovább. S bármilyen furcsa: nem a reformkori.
Akármennyire "illik" is reformkori nagyjainkat zászlónak tekinteni, a mai magyar kormány mintha nem az ő Nyugat-követő magatartásukat tartaná irányadónak, hanem azon évszázadok európaiságát, mely - Bajcsy, Joó és még sokak szerint - éppenséggel irányt mutatott Európának. Ebben a logikában minden fordítva van ahhoz képest, ahogyan elgondolnunk szokás: e logikában Magyarország feladata nem (csak) az alkalmazkodás, hanem (a régiek írják, nem én mondom) az iránymutatás.
Ami, meglehet, totálisan irreális. Viszont egy jó mélyen rögzült hagyomány. A mai magyar kormány pedig akkurátus régész: kiásta ezt a hagyományt a törmelékek alól, s ahelyett, hogy múzeumba helyezte volna, politikája centrumába tette.
Nem árt mindezt tudnunk, amikor a Bajcsy és az Andrássy metszéspontján állunk vagy netán ott andalgunk épp.
A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ vezetője
