Csak rágózott, vezetett, de közben megtanított élni – az ötvenéves Winona Ryder tíz legjobb filmje

10. Stranger Things

Biztosan vannak, akik ettől a ténytől rémesen öregnek érzik magukat, de felnőtt egy generáció, amelyik a Stranger Thingsből ismeri Winona Rydert. A nyolcvanas évek bizonyos sci-fi világait és zenei stílusait megidéző, egyszerre horrorisztikusra és nosztalgikusra hangolt sorozatba voltaképpen Ryder is a felelevenített évtized egyik kellékeként került be. A méltatlan feladathoz képest szép teljesítmény tőle, hogy nem önmaga paródiáját adja, hanem, némi meglepetésre, egy teljesen normális nőt sikerül eljátszania.

Az általa alakított Joyce-nak az első évadban jut kulcsszerep, amikor megmagyarázhatatlanul eltűnik a kisfia. A halálra rémült, összezavarodott és már-már gyászolni kezdő nő szerepében Ryder volt az, akivel igazán azonosulni lehetett a csodabogár kisgyerekekkel benépesített és kissé túl sematikus kisvárosi miliőbe helyezett sorozatban.

9. Kisasszonyok

Greta Gerwig pompás adaptációja kissé elhalványította a Louisa May Alcott klasszikus ifjúsági regényéből készült korábbi film emlékét. Ezt nem szabad hagynunk. Az 1994-es feldolgozásban ugyanúgy benne volt a korszak fiatal színésznőinek színe-virága: Ryder mellett Claire Danes és Kirsten Dunst külön-külön is elvitték volna a hátukon a filmet, hát még együtt, sőt Gabriel Byrne-nel, Susan Sarandonnal, valamint Christian Bale-lel kiegészülve!

Ryder játssza az írói ambíciókat dédelgető Jo Marchot, az öntörvényű és határozott nővért, aki pont e tulajdonságai miatt túl modernnek számít a 19. századi, puritán kisvárosban. Felnőttként sokat kell küzdenie azért, hogy boldog lehessen, de a családja megtartó erejével sikerülhet neki. Gillian Armstrong rendező egyes németalföldi festők stílusát idéző, sűrű és sötét otthoni életképekbe helyezi hamvas hősnőit, és mondanunk sem kell: Ryder figurájának életvidámsága és tisztasága valósággal kiragyog ebből a Vermeer-képekre emlékeztető, gyertyafényes miliőből.

8. Drakula

Apropó, sötétség: Ryder a kilencvenes évek elején magától értetődő választásnak tűnt a Drakula Mina Harkerének szerepére, akinek engedelmes kisasszonyként a rém unalmas Jonathan oldalán lenne a helye, de megkísérti őt az éjszaka hercegének életveszélyes vonzereje. Maga Ryder kereste a lehetőséget, hogy együtt dolgozhasson Francis Ford Coppolával, miután annak előző filmjéből, A Keresztapa 3-ból az utolsó pillanatban kénytelen volt kiszállni. Ő mutatta meg az eredetileg tévés adaptációként tervezett Drakula forgatókönyvét a rendezőnek, emiatt készülhetett el a korszak nagy presztízsű rémfilmjeinek legfontosabb darabja, előkészítve a terepet Kenneth Branagh Frankensteinjének és a Jack Nicholson-féle Farkasnak.

A Drakula minden túlzása, olykor szinte paródiába hajló gótikus pátosza ellenére lenyűgöző filmélmény, tele Gary Oldman, Anthony Hopkins vagy akár Monica Bellucci kaliberű sztárokkal, akik látványosan élvezik a szerepüket. A nagy rémüldözésben szinte el is feledkezünk róla, hogy Mina Harker története valódi súllyal bír. Ryder azonban egy-egy hirtelen elsötétülő tekintettel képes emlékeztetni rá, hogy Mina tragédiáját érdemes komolyan vennünk.

7. Fekete hattyú

Ryder a kétezres évek elején eltűnt a szem elől - erről listánk hatodik helyezettjénél térünk majd ki részletesebben -, és nagyjából ötéves kihagyással tért csak vissza a mozifilmekhez. Az akkoriban forgatott filmjei közül voltak remek darabok, amiket kevesen láttak (mint a Richard Linklater rendezte Kamera által homályosan), és nézhetetlen hülyeségek is (Darwin-díj - Halni tudni kell!), de Ryder jelentéktelen epizódszerepet is vállalt J. J. Abrams Star Trekjében.

A visszatérés utáni időszakban a Fekete hattyú volt az első film, amelyben minden összeállt. Darren Aronofsky rendező eddigi karrierje legjobb korszakát élte - a mai napig ez és a közvetlenül előtte forgatott A pankrátor a legjobb munkái -, a női önérvényesítés szórakoztatóipari borzalmait bemutató történetek elkezdtek beszivárogni a fősodorba, Natalie Portman pedig végképp nemzedéke színésznagyságai közé emelkedett.

Mellette, illetve a Portman-hősnő anyját alakító Barbara Hershey mellett Rydernek csak a harmadik legfontosabb női szerep, a reflektorfényből kipenderített balerináé jutott, a színésznő mégsem szürkült el partnernői mellett. A Fekete hattyú a főszereplők tehetségéhez méltó pszichothriller, amely nem Ryder karakteréről szól, de ő is nagyon kellett a sikeréhez.

6. Észvesztő

Szegény Winona Ryder nagyon maga alatt lehetett az ezredforduló környékén. Nem elég, hogy hírhedt bolti lopása miatt - drága ruhákat emelt el egy Beverly Hills-i áruházból begyógyszerezve - a bulvárlapok és a felháborodott erkölcscsőszök kereszttüzébe került, de filmes karrierje is, részben a bűncselekmény miatt, vészesen megingott. Az Adam Sandler-féle A kismenő blődlije után évekre vissza is vonult a mozifilmektől.

Talán eleve az viselte meg ennyire, hogy hiába írták rá a Susanna Kaysen 1993-as memorjából készült Észvesztő főszerepét, hiába dolgozott Ryder producerként is a pszichiátriai állapotokról szóló, szerinte hiánypótló filmen, a szakma és a kritikusok egyáltalán nem ismerték el az áldozatos munkáját.

Mindenki egy nála fiatalabb, 24 éves színésznő sztárrá válását ünnepelte: Angelina Jolie-ét, aki rögtön Oscar-díjat is kapott női mellékszereplőként, miközben Rydert még csak nem is jelölték. Tényleg Jolie-é a látványosabb szerep, és mai szemmel is hihetetlen energiák munkálnak az alakításában, de Ryderrel sincs az égvilágon semmi probléma. Ő játssza az egyetlen normálisnak tűnő nőt a történetben, miatta gondolkodunk el épek és őrültek társadalmilag konstruált határsávjának kérdésén, amiről a film szólni próbál. Keserű irónia, hogy egy évvel később éppen a bolti szarkaként leleplezett Rydert próbálta meg számos újság bolondnak beállítani.

5. Ollókezű Edward

Egy újabb film, amelyben Winona Ryder karaktere képviselte a normalitást a kisírt arcú, pengeujjú sadboi, nem mellesleg akkori barátja, Johnny Depp oldalán. Ryder szőke parókája röhejes, de hát az egész film röhejes, pont ez a lényeg. Tim Burton az ötvenes évek Technicolor-színű családi melodrámáinak gótikus paródiáját igyekezett leforgatni, meglehetősen közel kerülve egy Ed Wood-trashfilm tónusához négy évvel Ed Wood című filmje előtt. A mából visszatekintve érhetetlen, Burton hogyan kaphatott pénzt ennyire kattant filmekre a kilencvenes évek elején - jól emlékszünk még a Batman visszatér szatirikus horror-szuperhős őrületére is -, de az egyik lehetséges magyarázat, hogy mindenki el volt ájulva a rendező fétisszínésznőjévé avanzsált Ryder vadóc ártatlanságától. Első közös munkájuk, a Beetlejuice sem rossz, de a Burton-Ryder együttműködés csúcsa kétségtelenül az Ollókezű Edward.

4. Heathers - Gyilkos játékok

Listánkon ettől kezdve csak különleges, nehezen beskatulyázható mesterművek szerepelnek, és közülük is az egyik legfurcsább a Gyilkos játékok. Addig világos, hogy a nyolcvanas évek népszerű iskolai tinivígjátékainak gonosz humorú paródiájáról van szó, amelyben három Heather keresztnevű hárpia terrorizálja az osztálytársakat - a Bajos csajok című, szintén kiváló Lindsey Lohan-vígjáték nyilvánvalóan nem készült volna el a Gyilkos játékok nélkül -, de azon már egy kicsit felhúzzuk a szemöldökünket, amikor a Ryder játszotta hősnő új pasija sorban elkezdi kivégezni a gonosz lányokat.

A fiút, a beszédes nevű (James Deanre utaló) J. D.-t Christian Slater játssza, az évtized tinifilmjeinek egyik ikonja, aki soha korábban nem volt ennyire fenyegető jelenség a vásznon, és azóta sem nagyon. Valójában nem a Heatherök, hanem ő a történet igazi főgonosza, igazi mérgező férfi, aki előbb megbabonázza, majd gyötörni kezdi barátnőjét, Veronicát is. Rydernek a tágra nyílt szemű rajongást, az érzelmi kiszolgáltatottságot, majd a nehezen kivívott függetlenség magabiztosságát is el kellett játszania, miközben a film utolsó harmadában menekül az életéért. Messze az övé volt a legnehezebb feladat ebben a filmben, és olyan hibátlanul oldotta meg, hogy közben még ellenállhatatlanul menőnek is találtuk őt.

3. Az ártatlanság kora

Martin Scorsese a kilencvenes évek elején tőle szokatlan témához nyúlt: Edith Wharton 1920-as regényét filmesítette meg, amelyben csupa gusztustalanul gazdag ember ügyködik azon, hogy még gazdagabb legyen, és e cél érdekében az érzelmeiket is el kell nyomniuk magukban. Így aztán hiába kerül túl közel az excentrikus Olenska grófnőhöz, Newton Archernek, a feltörekvő jogásznak végül a kedves kis May Wellandet és az unalmas burzsoá fényűzést kell választania.

Ám felmerül a kérdés, hogy a naiva May (Ryder) valóban olyan együgyű és ártatlan-e, mint amilyennek látszik. Wharton regénye és Scorsese adaptációja is a társasági, társadalmi szerepek szigorú rendjéről és az elit képmutatásáról ad pontos képet.

Éppen May karaktere a legriasztóbb ebből a szempontból: ő mutatja magát a leginkább másnak, mint amilyen a valóságban, de pont emiatt az övé a legtragikusabb sors is, a belső érzelemvilág és a kifelé mutatott imázs között tátongó, ennyire mély szakadék ugyanis elveszejti a lelket. Talán May Welland is ebbe a hazugságba hal bele végül, nem a tüdőbajba.

2. Nyakunkon az élet

Winona Ryder fűzőben, csipkében, neglizsében, gyertyatartóval: persze, imádjuk a gótikus Winona képeit is, de a színésznő nemcsak ezzel az imázsával lett sztár, hanem a nyolcvanas évekbeli X generáció üdvöskéjeként is. Ryder volt a kisvárosi lány, aki sokra vitte; aki nem szívta szét az agyát, mint a grunge-os menő fejek, de nem is csatlakozott az öltönyös-kiskosztümös, vállalati rabszolgának szegődött yuppie-k seregéhez.

Winona Ryder egy nemzedéknek mutatta meg, hogy a Wall Street és az MTV által felkínált, egymás ellentéteinek tűnő, valójában egymást kiegészítő identitáslehetőségek kényszerítő ereje ellenére sem muszáj feladnunk az álmainkat. Lehetünk kicsit ügyetlenek, kicsit meggondolatlanok, szabad hibáznunk és újrakezdenünk, vagyis megőriznünk az önazonosságunkat.

Sehol nem mutatta meg ezt szebben, mint a Nyakunkon az élet csodálatos közérzetfilmjében. Na, és ki volt a társa a nagy nemzedéki önfelfedezésben? Természetesen a másik sztár, akit a mai napig irigyel Hollywood a szabadsága miatt: Ethan Hawke.