- Fidesz-KDNP, 53,10%,
- DK-Jobbik-LMP-MSZP-Momentum-Párbeszéd, 35,04%,
- Mi Hazánk, 6,17%.
Ez volt kiírva az országgyűlési választás eredményjelző táblájára vasárnap éjszaka. Ez a győzelem Orbán Viktor politikai pályájának talán legfényesebb sikere. Méghozzá azért, mert úgy aratott diadalt, hogy
a ciklus legalább két évében jelentős gazdasági károkat okozó világjárvány tombolt, ellenzéke végrehajtotta az egyfordulós, többségi elven, egyéni választókerületi alapon működő választási rendszerben a sikeréhez elvileg szükséges összefogást, a kampányban a nyakába kapott egy menekültválsággal kísért háborút, amelyben az agresszor az Orbán által mind inkább szövetségesként kezelt Vlagyimir Putyin volt, minek nyomán nemzetközi elszigetelődése is hirtelen fölgyorsult.
Lehetetlen eltekinteni az erőforrásokban mutatkozó fölényétől, a korlátlan pénzügyi lehetőségektől, az irtózatos hatalmi és médiagépezettől, a Fideszre szabott intézmény- és szabályrendszertől, de mindezzel együtt is igaz az: ennél sokkal bonyolultabb politikai képletet nehéz előállítani a kormánypárt számára.
Ám a Fidesz ilyen körülmények között is nagyobb sikert ért el, mint négy éve. Hiszen most a semmibe küldte az ellenzék megyei jogú városokban várt (és a 2019-es önkormányzati választáson elért) fölényét, sőt olyan bástyákat is kicsavart a kezéből, mint Dunaújváros. Mindennek tetejébe kialakult a rendszere stabilitása szempontjából kulcsfontosságú, egyszer már eltűntté nyilvánított centrális erőtér: azaz a tőle balra elhelyezkedő pártszövetség mellett megjelent tőle jobbra a Mi Hazánk. Ez nem csak azért jó hír a Fidesznek, mert ennek köszönhetően mozgás nélkül is újra középen van, azaz álláspontjai egy része máris mérsékeltnek tetszik majd a radikálisabb Mi Hazánk mellett, hanem mert relatív előnye is újra mind több körzetben lenne elégséges a mandátum megszerzéséhez.
Azért csak lenne, mert jelenleg nem relatív, hanem abszolút fórja van: a Fidesz úgy borította narancssárgába az országot, hogy ennek keretében például nyugdíjazta a billegő körzet fogalmát. A mindkét oldal számára elérhetőnek ítélt területek egy részén brutális erődemonstrációkat tartott.
Miért nyert ekkorát a Fidesz?
Erre a kérdésre fölöttébb egyszerű az elsődleges válasz: az összefogásnak egyszerűen elfogytak a szavazói. A szövetséget alkotó pártok majdnem két és fél millió szavazót tudhattak összesen maguk mögött 2018-ban, amikor még külön indultak. Most szövetségben nagyságrendileg 1,8 millió voksot kaptak.
A vasárnap kirajzolódó képlet, azaz a Fidesz - néhány területen egészen elképesztő - erősödése és a Mi Hazánk sima parlamentbe jutása pontosan mutatja, hogy elsősorban a jobbikos szavazók hiányozhatnak ebből a tömbből. Azaz miközben a párt Jakab Péter vezetésével ment az összefogás felé, hogy leváltsa Orbán rendszerét, szavazói egyszerűen nem követték oda, ahol ők Gyurcsány Ferencet és a Magyar Szocialista Pártot látták.
Mutatunk egyetlen példát, amely mutatja, mi történt.
2018-ban Simonka György körzetében a második helyen végzett jobbikos Szabó Ervin 19 510 szavazatot kapott úgy, hogy volt MSZP-Párbeszédes, LMP-s, momentumos, együttes riválisa is. Ugyanez a Szabó Ervin most a hat párt támogatásával úgy, hogy közben Simonkát költségvetési csalással megvádolták, így ejtőernyővel kellett a helyére érkeznie Erdős Norbertnek, 16 729 voksot kapott. Több mint 2500 szavazatot viszont begyűjtött Schultz Gábor, a Mi Hazánk jelöltje.
A Jobbik egykori szavazói részint a Fidesznél, részint a Mi Hazánknál találtak politikai otthonra, és az adatok - egyelőre felületes - átnézése alapján általánosnak tetszik a tendencia, hogy a Jobbik korábbi szavazatai nem elsősorban a hatpárti szövetségnél hasznosultak.
Kétségtelen, hogy ez nem látszott 2019-ben: ezt a jelenséget az önkormányzati választás ellenzéki sikere akkor egyszerűen kitakarta. Az összefogás totális győzelmet aratott Budapesten, valamint számos megyei jogú városban is képes volt diadalmaskodni, miközben úgy látszott, az egyes pártok szavazói gond nélkül ikszelnek a másik jelöltjére.
Papíron tehát az idei választáson is kijöhetett a matek, ám a valóság éppen az ellenkező irányba robogott. A koalíció nemhogy nem tüntette el a Fidesz korábbi előnyét, de saját bázisa is kifutott alóla. Noha a brutális pénz- és médiafölény, a propaganda ereje sok mindenre elegendő magyarázat, csakhogy ez a spórolós verzió, mert ez semmit nem mond el arról: hogyan futottak ilyen kudarcba azokban a megyei jogú városokban is, amelyekben korábban már képesek voltak nyerni. Mi több, a mostani budapesti sikerek mögött is sötétebb árnyalatok vannak: olyan szocialista fellegvárakban volt nagyon szoros meccs, mint Hiller István és Kunhalmi Ágnes választókerülete, valamint a XV. kerület. Pesten nagyon rámászott a Fidesz az ellenzékre.
Ez nem tud mást jelenteni, minthogy az ellenzék politikai, tartalmi, személyi ajánlata nem volt elégséges még az ellenzék számára elérhető szavazók számára sem.
De miért csuklott össze az ellenzék?
Erre a felvetésre nagyon sok, egyaránt érvényes választ adnak majd a következő napokban. Később, mélyebb elemzések részletgazdagon tárgyalják majd az ellenzék gondjait, ám egy lehetséges problémalista fölállítására most is vállalkozom.
- Elveszett idő. Az ellenzék legutóbbi pillanata az előválasztás fináléja volt, amikor úgy tetszett, Márki-Zay Péter az ellenzéket le is váltotta. Az intézmény bevezetése - véleményem szerint - az ellenzék legfontosabb innovációja volt az utóbbi években. Ennek köszönhetően ugyanis úgy teremtette meg az összefogás kereteit, az egy az egyes meccseket, hogy közben növelte versenyképességét. A politikusok - legalábbis nagyrészt - érdemi versenyben nyerték el a jelöltséget, szokták a szereplést, a tétet, a nyomást, az apatikus ellenzéki választókat mobilizálták, adatbázisokat építettek, megépültek a kampányok. Csakhogy a pillanatukat nem használták, hanem eldobták. Az érintettek azon vitatkoztak, lehet-e hetedik frakció, illetve elszöszmötöltek a listán, így egyszerűen elveszítették a versenyelőnyt. A nem várt Márki-Zaytól, a korábbi forgatókönyvek bukásától pillanatra tán megijedő Fidesz pedig gyorsan magára talált, és elképesztő hatékonysággal rombolta le MZP eredeti imidzsét, tolta át a baloldalra, és azonosította Gyurcsány Ferenc miniverziójaként.
- Politika helyett technika. Ahogyan az előző pontban rögzítettük, mindezzel a lehetséges választás technikai, elméleti feltételeit teremtették meg. Lebontották a szavazategyesítés formai akadályait. Azért tették, mert abban bíztak, elegendő kötőanyag a pártok szavazói számára az antiorbánizmus. Azaz erősebben kívánják a pokolba a romlott Fideszt, de legfőképpen Orbánt, mint amennyire idegenek egymástól, és amennyire szükségük van egy közös gondolatra, közösségre. Ennek a választói koalíciónak a létrehozása egyúttal azt is jelenti, továbbra sincs politikai megoldása a Fidesz ellenzékének. Nincs olyan vezető és párt, amely egyedül képes lenne dominálni a baloldali, liberális tábort, minek nyomán a többi apró, kis pártnak nem lenne más választása, mint az integráció, vagy az ilyen-olyan odakapcsolódás.
Mivel uralkodó párt nincs, nem tud uralkodó történet sem lenni, minek nyomán valódi közösség sem alakulhat. Ha pedig nincs közösség, amelyet egy fikció, a közös történet tart össze, akkor szükségszerűen választói koalíció alakul, amely eminensen érdekalapú szövetség, így értelemszerűen ezerszer könnyebben foszlik, mint egy értékközösség.
Aki nem hiszi, hallgassa meg Jakab vagy Gyurcsány bukás utáni nyilatkozatát Márki-Zayról. Még haza sem ért senki az eredményváróról, amikor már szétesett az imént még szövetség. Persze lehet azzal tromfolni, hogy a Fidesz aztán az igazi érdekszövetség, hiszen csakis pénzen szerveződik, ami igaz is lehet az elméleti rogánizmus docenseire, ám igenis jelentős közösség van az Orbán által mesélt történet mögött, amelynek pillérei sorolhatók a családpolitikától a szuverenitáson át a sportig.
- Politikai amatőrizmus. Az ellenzék politikai hibaszázaléka messze meghaladja a Fideszét. Konszolidált demokráciában is túlzás lenne az a bocsánatkérés-mennyiség, amit letudott Márki-Zay a kampányban, de olyan könyörtelenül működő hatalmi gépezet mellett, mint amit a kormánypárt üzemeltet, lényegében leküzdhetetlen versenyhátrányt jelentett. Hiába hangsúlyozta a jelölt, hogy a teljes videókat kellene megnézniük a választóknak kiragadott mondatok meghallgatása helyett, mivel komplett tavaszi szünetek mehettek volna rá egy-egy jelentősebb élő bejelentkezésére. Ugyanakkor nyilván nem csak a miniszterelnök-jelölt, hanem politikusok sora beszélt napokkal korábban, minthogy gondolkodott volna. Különösen jellemző volt ez a háború időszakában, amikor random mondták véleményüket anélkül, hogy vártak, gondolkodtak, üzenetet alkottak, majd mindez után beszéltek volna. (Hogy miként kerülget politikus kérdéseket, amíg nincs meg a válasza, amit el tud mondani a választópolgároknak, arra példa Orbán vasárnapi villámtájékoztatója.)
- Háború. Minden tervezett kampány ment a kukákba, amikor Putyin megtámadta Ukrajnát. Első körben egy ilyen konfliktus minden tudásunk szerint a hatalmon lévőknek kedvez, mert ők a cselekvők, ők képesek a bizonytalanságban biztonságot garantálni a szorongó, félelmekkel teli embereknek. Ugyanakkor az ukrán-orosz helyzetet bonyolította, hogy az agresszor, ártatlan civilekre lövető Putyin évtizedes szövetségese Orbán, aki nagyon régen smúzol a kemény diktatúrát üzemeltető orosz elnökkel. Az első időszakban nem is volt világos, hogy a Fidesz merre lép, ám elég volt Márki-Zay Péternek egyetlen félrteinterpretálható mondata, hogy abból gyilkos - és szélsőségesen erkölcstelen - kampányt építsenek. (Ennek mélypontjai közül érdemes kiemelni, hogy Orbán már ott tartott, hogy a magyar ellenzék vért kínál olaj helyett a magyar embereknek, az állami média pedig mocskos hazugságai egyik ékköveként háborúpárti tüntetéskétnt mutatta be az Ukrajna melletti szoldiaritási demonstrációt.) Morális gátakat nem ismerve, de a Fidesz bekerítette a béke és a biztonság álláspontját, az ellenzék pedig képtelen volt kijönni abból a sarokból. Noha innentől nyilvánvalónak látszott, hogy ezekben a kérdésekben a szavazótáborán messze túlnyúló támogatottsága van a kormánypártnak, az ellenzék a kelet-nyugat törésvonal erőltetésével rajta maradt a háború témán, erőltette a Zelenszkij-követést, ahelyett hogy próbált volna átlépni egy másik pályára. Ahol az ellenzék mozgott, ott egyszerűen nem volt szavazó. Ők háborús ügyben a béke-háború tengelyen voltak, az ellenzék pedig a kelet-nyugat kérdéskörről beszélt, csak éppen a szavazók meghatározó többsége nem erre, hanem a Fidesz kérdésére akart válaszolni. Az ellenzék odáig ment, hogy ez a "mi háborúnk", miközben a szavazók egy valamit nem akartak: háborút. Senkiét.
Igaz, az eredmények tükrében alighanem ennél még súlyosabb volt az ellenzéki probléma: nem volt szavazatszerző képessége.
A Márki-Zay-faktor
Nyilván sok vita lesz arról, hogy mennyiben felelős az ellenzéki kudarcért Márki-Zay Péter és mennyiben az őt támogató pártok. Ám az biztos: miközben az első pillanatban talán ijedelmet okozott Márki-Zay a Fidesz-oldalon, amikor teljesen váratlanul befutott az előválasztáson, ma már főnyereményként tekintenek rá.
Az első fundamentális tévedés, amibe az ellenzéki szavazók hajlamosak ringatni magukat, hogy a csalódott fideszeseket kell megnyernie jelöltjüknek. Ez a logika talán a korábban bemutatott választói koalíciós ismeretből ered: hajlamosak nem érteni, hogy a Fidesznél nem úgy van, hogy csalódok és átmegyek, mert nem program-, hanem közösség-, történet-, identitáskötődésük van: egyáltalán, kötődésük van. Innen nézve még csak nem is elgondolható, hogyan lehetne egy fideszesnek szavazható MZP Gyurcsánnyal és Jakabbal az oldalán.
Ez tehát egy alapvető tévedés. Annál már csak az a nagyobb, hogy
miért lenne jobb fideszes Márki-Zay Péter egy fideszesnek, mint Orbán Viktor?
Márpedig az ellenzék nem alternatív politikát épített, hanem megígérte, hogy a Fidesz kulcspolitikái maradnak: rezsicsökkentés, családtámogatások, kerítés. Ennek nyomán semmiféle alternatív történet elmesélése nem volt lehetséges, persze azt a hatpárti koalíció eleve ellehetetleníti. Ám ezzel együtt is fölfoghatatlan, hogy az szerepelt egy plakáton: lesz egészségügyi és oktatási minisztérium. Hiszen ki ne látott volna már szavazói tömeget, amely a falon is hajlandó átmenni, hogy újabb tárcák legyenek a kormányban? Ez szépen mutatta a tartalmi ürességet (nem a várólisták eltörlését vagy ingyenes egyetemi hozzáférést, extra nyelvóra elérhetőségét ígérték), amire mindig jön a formai, intézményi megoldás.
Amikor egy eszköz válik céllá, akkor lehet tudni, hogy valójában nincsen cél.
Ezek tartalmi-politikai problémák, ám ennél súlyosabb gond volt a magyar politikában szokatlanul tisztességét őrző Márki-Zay látható politikaifegyelem- és vezetői képesség-hiánya. A kampány egy szakaszában kis túlzással többet árulózta szövetségeseit, mint amennyiszer bírálta ellenfeleit. Képtelen volt fegyelmet magára erőltetni, megdöbbentőek voltak azok a performanszok, melyek alkalmával fertályórán át válaszolgatott követhetetlenül kormányújságíróknak a kocsijához menet, mintha csak termelni szeretné a politikai gondot.
A politika nagyszínpadáról alighanem vereséget elismerő beszédével búcsúzott, amelyben volt Hitlertől a nagypapáig annyi minden, miközben tökéletes és teljes részvétlenség övezte egykori szövetségesei többsége részéről. Ahogyan erejéből és képességeiből tellet, végigmenetelte az útját, ám ennek a végén a politikai hullák közé érkezett.
Csak lefelé
Nem csupán Márki-Zay Péter tartott a semmi felé: az ellenzék tizenkét év után jutott mélyebbre annál, mint ahonnan indult. Orbán Viktor győzelmi beszédében pontosan rögzítette: megverte már őket kérharmaddal kétfrodulós rendszerben, külön indulással, koordinált indulással, részleges összefogással, majd most teljes összefogással is. Sőt, immár a nagyvárosokat is narancssárgára festette, de lassan Budapest egyes részeit is kiegyenlíti.
Noha Jakab és Gyurcsány egyből Márki-Zayra tette a felelősséget, ennél összetettebb kérdés elszámolni a négy kétharmaddal. A legbalodalibb miniszterelnök-jelölt, Karácsony Gergely visszalépésének köszönhetően lehetett ugyanis előválasztási győztes a legjobboldalibb jelölt, Márki-Zay Péter. Jakab vezetésével a valaha volt legkisebb Jobbik-frakció jött össze. Gyurcsány pedig a mai napig olyan népszerűtlen, hogy a Fidesz automatikusan teszi rá a bélyeget mindenkire, aki szembe jön.
Persze nem lenne meglepetés, ha a pártok arra jutnának, minden rendben van, csak MZP volt a baj, és az Orbán-rendszer kérlelhetetlen ellenzékeként folytatnánk útjukat a 2026-as összefogás felé.
Mindeközben Orbán ezzel a kétharmaddal irtózatosan sokat nyert. Élete legnehezebb ciklusára készül: a háború nyomában pusztító gazdasági válság érkezhet. Ám a Fidesznek nem kis többséggel, fegyelmezett, nagy politikai nyomást gyakorló ellenzékkel kell nekifutnia a feladatnak, hanem egy atomjaira hullott, választóit is elveszítő, porladó csapattal.
Merre tovább Orbán Viktor?
Orbánnak hatalmas politikai mozgásteret ad az újabb kétharmados felhatalmazás. Erre szüksége is lesz, mert az elszálló infláció, a súlyos energetikai válság, a háborús konfliktus jelenlegi kilátástalansága nehéz helyzetet teremt. Nem szólva arról a politikai gyakorlat szempontjából rá nem jellemző fegyelmezetlenségre, morális oldalról szembeszökő erkölcstelenségre, hogy nevetgélt egyet Volodimir Zelenszkij ukrán elnökön, aki hazáját védi egy agresszor által lőtt országban, ahol civilek gyilkolnak halomra: ezzel a magyar miniszterelnök biztosan nem gyarapította barátai számát a nemzetközi színtéren.
Persze van ideje azokkal foglalkozni, idehaza ugyanis egy időre lényegében felszámolta a konfliktusokat. Sokkal könnyebb lehet megtartania táborát a válságban úgy, hogy érdemi politikai nyomással jelenlegi tudásunk szerint nem kell számolnia. Vasárnap egyszerűen kiiktatták az ellenzéket mint kockázati tényezőt. Így összehasonlíthatatlanul kényelmesebb kormányozni, válságot kezelni, egyensúlyozni, mintha a nyakába lihegnek.
Most senki nem liheg. Ellenfelei között nincs ugyanis most senki, aki egyáltalán levegőt tudna venni.
A vasárnapi választáson Orbán nem nyerhetett többet annál, amennyit nyert, az ellenzék pedig nem veszíthetett volna akkor sem többet, ha az lett volna az egyetlen célja, hogy mindenét elveszítse.
