Gazdagok és sztárok tivornyája sok meztelenséggel, szexszel és testnedvekkel, magyarul káromkodó feleség, kokainhegyek, bulielefánt… Na ilyet még nem láttunk!
Az 1920-as években a némafilmek sztárjai voltak a leghangosabbak. Dívott a dekadencia, a hedonizmus, a mértéktelen drogozás és piálás, a féktelen partik, ráadásul a filmforgatásokat sem úgy kell elképzelni, mint manapság: fejetlenség, zűrzavar, életveszély, káosz. Mégis volt benne valami szép, valami varázslatos.
Ha hinni lehet az alkotói berkekből érkező infóknak, régi vágya volt e sztori elkészítése, sőt, minden eddigi filmjére szükség volt ahhoz, hogy ezt elkészíthesse, nem kezdhette ezzel a rendezői karrierjét. Nos, ez a bizonyos „felkészítés” nem is sikerült olyan rosszul, ha azt vesszük, hogy a 2014-es Whiplash három Oscar-díjat kapott, és a legjobb film kategóriájában is jelölték, a 2016-os Kaliforniai álom pedig már hat szobrot érdemelt ki, Chazelle ugyanakkor 32 évesen minden idők legfiatalabb Oscar-díjas rendezője lett. A 2018-as Az első ember némileg kilóg a sorból, hiszen ott nem a zene és a film volt a fókuszban, mindenesetre azután sem lett író-direktorunk karrierje kevésbé fényes.
S lám, eljött az idő, hogy elkészüljön a szerelemprojekt, amelyhez olyan nagyágyúkat nyert meg Chazelle, mint Brad Pitt és Margot Robbie, akik mellé egy Diego Calva nevű fiatal, mexikói sztárjelöltet is szerződtetett.
Azé a korszaké, amikor még a filmforgatásokon élőben zenéltek a jelenetek alá, hogy megfelelő hangulatba hozzá a színészeket, amikor nem számított, hogy ki vagy mi zajong a háttérben a „Tessék!” és az „Ennyi!” között, amikor simán előfordulhatott, hogy egy eltévedt dárda szíven talált egy statisztát, vagy a jelenet közben égett le egy díszlet. A munka ráadásul semmi, a sikeres forgatási napok végén indult csak az igazi haddelhadd a sztárok orgiáin.
Majd a ’20-as évek végén felütötte fejét a hangosfilm, ami óriási népszerűségre tett szert villámgyorsan, így mindenkinek alkalmazkodnia kellett a változó világhoz. Persze a legtöbben nem tudtak. Aki addig sztár volt, senki lett, egy pillanat alatt kellett átadni a helyet új neveknek, akik beszélni, hangsúlyozni, memorizálni is tudtak. A forgatásokra csend borult, és a közönség szemében is fontos lett az erkölcs. A régóta népszerű filmsztár, Jack Conrad (Pitt), az újdonsült díva, Nellie LaRoy (Robbie) és a mindenes-asszisztensből filmstúdió-vezetővé előlépő Manny (Calva) is kénytelenek haladni a korral, ami nem éppen zökkenőmentes.
A Babylon mindjárt az első 20 percével sokkolja a nézőt. Egy rosszabb Adam Sandler-film altesti poénjával startolunk, majd betekintést kapunk egy fékevesztett tivornyába, amelyben minden folyik, még az is, amire nem gondolnánk. Chazelle egy pillanat alatt bevisz minket a sűrűbe, egy Baz Luhrmannhoz fogható nyitánnyal kápráztat el, csak keményen 18-as karikával. Ebben a filmben a csúcs és a mély is egyfajta pokolnak tűnik egy átlagember számára, az élvezetek ilyetén hajszolása és a dicsőség elmúlása miatti leépülés egyaránt elidegenítő hatásúak, Chazelle mégsem egy kiábrándult bírálatot mutat a showbusiness és a benne élők iránt.
Megspékelve az Oscar-díjas Linus Sandgren (Kaliforniai álom) csodás képeivel és az Oscar-díjas Justin Hurwitz (Kaliforniai álom) fülbemászó és sokrétű zenei aláfestésével.
Bár a 189 perces játékidő embert próbálónak tűnik, a film mégsem lassú (talán csak a második felében Jack Conrad szomorú elmélázásai kapcsán ül le valamennyire), annyi mindent pakolt bele író-rendezőnk. Kétségetelen, hogy túl sok az, ami a vásznon zajlik, és ezzel sokan nem tudnak majd mit kezdeni.
Igen, rettegünk is, ebbe a csodás és botrányos műfajmixbe, amit Babylonnak hívnak, még egy kis horror is belefért egy alagútmélyi illegálbulis jelenet erejéig, Tobey Maguire pedig sosem volt ennyire para…
Na meg az a finálé, te jó ég! Chazelle-re bizonyosan hatott Az édes élet, a Cinema Paradiso és az Ének az esőben (ez utóbbiból nem is csinál titkot), a végén mégis valami olyasmit látunk, amire bizton nem számítottunk. Ami egyszerre leugrik az addig látottakról (nem is nyeri majd el mindenki tetszését), egyúttal pedig felemeli a filmrajongó nézőket sosem látott magaslatokba. Az elborzasztással inspirál, ha ennek van értelme… De miért ne lehetne? A „szokatlan” furcsa érzelmeket vált ki az emberből, így biztosan sokan lesznek, akik maguk is zavarba jönnek a végefőcím pergésekor, és nem tudják, mihez kezdjenek az érzéseikkel. Mert ez egy zavarba ejtő, mesteri film.
És hogy miért Babylon? Nos, ez egy olyan név volt, amelyet akkoriban Hollywood érzékeletes leírására használtak: egy kívülről ragyogónak tűnő, ám bűnös hely, a dekadencia és a romlottság városa, amely a pusztulás felé tart. Hollywoodot azonban nehéz lesz elpusztítani. Főként, ha ilyen filmek készülnek róla.
