Bödőcsölés, avagy a fanyalgás esztétikája

Beszélgetés közben igazán elemében volt: sziporkázott és brillírozott, úgyhogy az egy órásra tervezett találkozó csaknem három órásra sikeredett, s közben néha úgy röhögtem, hogy majdnem leestem a székről. Pár nappal később, amikor egy társaságban elmeséltem, hogy mennyi ideig volt alkalmam egyszemélyes közönségként Bödőcs poénjait hallgatni, egy multicégnél dolgozó nőtől megtudtam: ők valamiféle céges rendezvényre akarták meghívni a humoristát, de azt hallották, hogy fél órára elkér 250 ezret. Ha az én három órás szórakoztatásomat beszorozzuk, akkor igen jól jártam - feltéve, ha Bödőcs tényleg elkér 250 ezret egy céges fellépésért.

Az ÉS-interjú után tapasztalt visszajelzés-cunamiból két következtetést vontam le: egyrészt azt, hogy Bödőcs elementáris erejű népszerűségével és közismertségével lényegében minden cikket el lehet adni, talán még egy olyat is, ami azt a különös címet viseli, hogy "Bödőcsölés, avagy a fanyalgás esztétikája"; másrészt pedig azt, hogy egy kortárs magyar regénynek, amely a kortárs magyar világban játszódik, nem csak az olvasókért kell megküzdenie, hanem egyúttal a Rosszindulat, a Gyanakvás és az Irodalmi Sznobéria ellen is.

Ezt a három nagybetűs érzemény-jelenséget egészen közelről pillantottam meg akkoriban, amikor Bödőcs Meg se kínáltak című, 2019-ben megjelent, második könyvéről először hallottam. Az első kötetét, amelyben klasszikusokat parodizált - Addig se iszik, Helikon, 2017 - egyszerűen csak imádtam, Karinthy Frigyes Így írtok ti című remekművéhrz hasonlítottam, s Cserna-Szabó Andrással sörözések közben együtt lelkendeztünk érte.

Az első kötet kritikai fogadtatása szinte teljes egészében pozitív volt, így hát eléggé meglepődtem, amikor a második kötet megjelent. Az kihozta többekből a Rosszindulat, a Gyanakvás és az Irodalmi Sznobéria első csíráit.

- Aha! Irodalmi sikert akar kovácsolni magának a színpadi sikereiből! - sziszegte a Rosszindulat.

- Nocsak! Ha megjelenik egy könyve, akkor ebben az országban már mindenki azt hiszi magáról, hogy író! - hördült fel a Gyanakvás.

- Ah! Hogy a paródia már nem elég! Hanem regény kell! Regény! - sápítozott az Irodalmi Sznobéria.

Meglepve hallgattam őket. Az a kérdés bennem is megfordult, hogy egy országosan ismert humorista miért kezd szépirodalmat írni, s valóban, míg az ember Bödőcs két könyvét nem olvasta, könnyen azt hiheti: a televíziós és internetes népszerűségét akarja irodalmi sikerekre átváltani. Láttunk már ilyet: elrettentő példának ott van Frei Tamás esete, akitől eddig két regényt olvastam, s egyik rosszabb volt, mint a másik. Frei tévés újságíróként egy-két necces esettől eltekintve minőséget produkált, azt a színvonalat az a két könyve, amit olvastam, meg sem közelíti. Pesten mégis akkora óriásplakátokon hirdették a könyveit, mint egy ház, ami abba a tévedésbe ejthette az olvasóközönséget, hogy Frei könyveivel irodalmat vesz. Ha rajtam múlna, akkor Gyurkovics Tamást hirdetném óriásplakátokon, mert ő színvonalas szépirodalmat művel - igaz, nem is adott el annyi könyvet, mint Frei, mert nincsen tévés múltja.

Szóval Bödőcs esetében akár érthető is lett volna a gyanakvás: íme, egy újabb "író" születik a népszerűség hullámain. De mondom: Bödőcs regénye megáll a saját lábán, jól megírt történet egy Magyar Oszkár nevű polgártársunkról. Ez a regény ugyanis jó: ki van találva, van koncepciója, élnek a szereplői és főleg működik benne a magyar nyelv.

Gondoltam, jönnek majd egyre-másra a jó kritikák, és ez majd jó lesz.

De nem jöttek. Ehelyett a fanyalgás jött. Pontosabban nem jött, hanem hűvösen és lassan terjengett, mint a köd. Mit hallottam vissza? A bödőcsölést. Legalábbis így neveztem el saját használatra azt a jelenséget, amikor egy-egy társaságban egy jelen nem lévőt kibeszélnek, közben megtagadják tőle, hogy író volna (bármit is jelentsen írónak lenni), s ezzel beárazzák. Hiszen ez a Bödőcs irodalmi sikert akar kovácsolni magának a színpadi sikereiből! Megjelent egy könyve, és rögtön azt hitte magáról, hogy író. A paródia még elment, na de regényt? Egy humorista? Ki ez? Mit akar? Mit gondol? Mit képzel? Miért csinálja? Pénzért? Ah, biztos pénzért. Nagy az egója. Aha, ezt csinálja az emberrel a hübrisz. Na, szépen vagyunk, még egy írócskával több.

A bödőcsölés lényege az, hogy a kezdő írót, költőt berakják egy skatulyába, arra ráragasztanak egy címkét, majd felteszik a skatulyát a közbeszéd egyik polcára. Az a skatulya onnan többé le nem kerül, senki nem fogja levenni és átírni a címkét.

A bödőcsölést természetesen nem úgy kell elképzelni, mintha létezne az irodalmi életben egy sötét összeesküvés, amelynek mindenható tagjai ördögien aljas módon igyekeznek keresztbe tenni mindenkinek, aki a csúcs felé tör. Nem, az efféle "befolyásos kör" létezésében csak azok a dilettánsok hisznek, akiknek a kéziratait a jó ízlésű irodalmi szerkesztők jogosan és indokoltan utasítják vissza. Nincs olyan "befolyásos kör", amelynek módjában állna bárkit ellehetetleníteni aljas eszközökkel, ráadásul a beskatulyázás nem csak negatív előjellel történhet meg: olyan is van, hogy a kezdő írót, költőt berakják a "lánglelkű, új zseni" feliratú dobozba, ahonnan szegény feje soha többé kimászni nem képes, bárhogy igyekszik.

Nem egy omnipotens, láthatatlan kör, hanem inkább sok kicsi, s nagyon is látható csoport működik a magyar irodalomban. Különböző baráti vagy kollegiális társaságok, hangadó vezéregyéniségek és másodhegedűsök, irodalmi tanszékek, szerkesztőségek, kiadók, írói szervezetek, rövidebb-hosszabb ideig létező írói csoportosulások és asztaltársaságok vannak, s ezek folyamatos érintkezése, találkozása, súrlódása, formális és informális kommunikációja, közvetlen és közvetett egymásra hatása alakít ki valamiféle szakmai "közmegegyezést".

S ebből a kisebb-nagyobb, hol erősebb, hol halkuló, nem irányított, decentralizált hangzavarból szoktam kihallani egy olyan fanyalgó hangot, amitől az ember a falnak mászik. Én magam tudatosan törekszem arra, hogy csak olyan művekről írjak, amiket szeretek, mert nem akarok belefutni a műbírálók legszörnyűbb tévedésébe: amikor a saját ízlésüket kérik számon egy alkotáson.

Hogy az adott műben miért kevés a párbeszéd, vagy éppen ellenkezőleg: miért sok; miért van benne annyi leírás, vagy miért nincs benne több; miért így van megírva, miért nem amúgy. Na, ez a bödőcsölés.

Mintha bizony nem olvasták volna a magyar irodalom bölcsét, Bessenyei Györgyöt, aki azt kérdezte több mint kétszáz évvel ezelőttt:

De hogy lehessen olly nyelvbenn bizonyos módonn irni, mellybenn még a' Tudósok, Philosophusok, Poéták, Törvény-irók, Ékesenn szóllók, semmi módot meg nem határoztak; hol valamennyi irt, ir, mind annyi módonn megyen? Magadnak kell módot teremteni.

Teremtsünk hát - s találkozunk járvány után hatkor.