A volt jegybankelnök szerint rossz emlékeket idéz, hogy Orbán Viktor megrendeli a neki tetsző növekedést, és meglepő, hogy ragaszkodik a magasnyomású gazdaság koncepciójához, pedig látszik, hogy ez nem érhet jó véget.
Orbán Viktor új gazdaságpolitikát hirdetett meg Kötcsén, aminek lényege szerinte a gazdasági semlegesség, vagyis az, hogy semelyik blokk mögé nem szabad beállni. A miniszterelnök arról is beszélt, hogy duplázni kell a gyerekek után járó adókedvezményt, a gazdasági növekedést pedig 2025-ben 3-5% közé kell feltolni. „3-5 százalék közötti növekedést szeretnénk kipréselni, kiszuszakolni a magyar gazdaságból, ez nem lehetetlen alapvetően” - fogalmazott.
Mindeközben a költségvetés soha nem látott mértékű hiányt produkált augusztusban, a KSH adatai legfrissebb adatai pedig azt mutatják, hogy az akkumulátor, szárazelem gyártás volumene 31 százalékkal esett vissza júniusban az egy évvel korábbi adatokhoz képest. Milyen helyzetben van a magyar gazdaság és mennyire reálisak Orbán Viktor célkitűzései? Erről beszélgettünk Bod Péter Ákos volt jegybankelnökkel.
– Most a vas és az acél országa helyett az akkumulátorok országa lettünk vagy leszünk, de az elmúlt hónapok adatai alapján úgy tűnik, és ez azért rejt magában némi kockázatot.
– Ami az elektromos autózás egészét illeti, most valóban olyan szakaszban vagyunk, amikor a korábbi nagyon gyors, szinte exponenciális növekedés átváltott egy tartósnak tűnő, bár lehet, hogy átmeneti stagnálásba. Viszont ami a magyar ügyet illeti, az sajnos úgy néz ki, hogy
Az utóbbit könnyebb megmagyarázni. Ha alapvetően koreai és kínai cégek óriási pénzeket beleölnek az a magyarországi jelenlétükbe, de aztán a kapacitásuk nincsen kihasználva, az nyilván azt is jelenti, hogy az idecsábításukhoz fűzött remények nem válnak be. Márpedig itt nagyon sok támogatást kaptak, pénzbelit is akár, bár nem tudjuk a részleteket, de az biztos, hogy sok tíz- és százmilliárd forintos infrastruktúra-fejlesztést ajánlott fel a kormány. Azt kommunikálják, mintha a befogadó település kapna pénzt, de a napnál világosabb, hogy azok a közműkapacitások, utak, elektromos hálózatok nem a környékbeli lakókat szolgálják, hanem a potenciális gigaberuházást. De ha a gigaberuházás leáll vagy töredék kapacitással működik, akkor az nagyrészt kidobott pénz. Ha viszont mégis nekilódulnának a hatalmas projektek, nem lenne hozzájuk magyar munkaerő, sem víz, sem energia, és ezek behozatala, előteremtése hatalmas anyagi terhet róna a magyar társadalomra.
– Ön szerint tehát itt ülünk egy csapda közepén?
– Ez valóban óriási csapda, és ebbe belesétált a magyar kormányzat olyan lépésekkel, amelyek egyenként nem voltak teljesen hibásak, csak félig. Mert eleve kialakult Magyarországon az autóipari függés, amivel valamit kezdeni kellett. Én most úgy is beszélhetek, mint az a korábbi ipari és kereskedelmi miniszter, aki sokat dolgozott azon, hogy Magyarországra kerüljenek jelentős autóipari beruházók. Ezeknek az értékláncában részt venni alapvetően jó dolog, és
E vonatkozásban vannak elmaradások, de a trend nem rossz. Például az Audinak nem csupán összeszerelő üzeme van Magyarországon, hanem kutatása is, a Győri Egyetemmel való kapcsolata példaszerű. Mindezt elmondva látni kell, hogy a német érdekeket figyelembe vevő (mások szerint azokat kiszolgáló) gazdaságpolitikából nem következik egyenesen, hogy az idővel bekövetkező technológiai váltáskor az elektromos autózásnak azt a komponensét kellene kiválasztani, amelyben a legkevesebb komparatív előnyünk van. A komparatív előnyök tana nagyon egyszerűen azt mondja, azt kell csinálni, amihez az ember ért, amihez megvannak vagy megteremthetők az adottságok. Magyarországon az adottságok többé-kevésbé megvannak a járműiparhoz, és megteremthetők lennének például a járműipar és más iparok információ-technológiai igényei kiszolgálásához.
Na most, az kevésbé van kitéve a konjunkturális hullámzásoknak, mert valamilyen formában mindig szükség lesz információfeldolgozásra, informatikai kutatásra, alkalmazásra és fejlesztésre.
– Ráadásul jóval kisebb a nyersanyagigénye.
– És nagyobb az agyigénye. Ezzel szemben az akkumulátortechnológiánál eleve van egy technológiai kockázat. Senki sem tudja, pontosan mi lesz három év múlva, vagy akár három hónap múlva. De még ha nem lenne ilyen kockázat, és ugyanazt a technológiát alkalmaznák évtizedekig, a magyar nemzetgazdaságra nézve ezek a technológiák akkor is sok kockázatot hordoznak, viszont az előnyök óriási hányada a gyár tulajdonosát gazdagítja. Azt én értem, hogy a kínaiaknak és a koreaiaknak érdekükben áll jelen lenni egy ilyen nagy piacon, és örülnek, hogy találtak valakit, aki hajlandó az infrastruktúrát kiépíteni az Európai Unión belül. De visszatérve az alapkérdésre,
Ne kerülgessük: az akkumulátorgyártás inkább vegyipari és gépipari tevékenység, nem túl igényes, nem túl nagy hozzáadott értékű eljárás.
– Úgy tűnik, hogy elsősorban egy erős politikai akarat áll emögött. És ez a fajta akarás nyilvánult meg Orbán Viktor Kötcsén előadott beszédében is, amikor azt mondta, hogy „szeretné kipréselni” a gazdaságból a 3-5 százalékos növekedést. Úgy tűnik, továbbra is kitart a magyar kormány a magas nyomású gazdaság koncepciója mellett.
– Sajnos valóban úgy néz ki, hogy hiába változnak a feltételek, hiába telik az idő és tár fel egyre többet a kockázatokból, a magyar miniszterelnök ragaszkodik az eddigi úthoz, holott annak a buktatói eddig is tisztán látszottak.
Meglepő, hogy ragaszkodik ehhez a koncepcióhoz. Meglepő az is, hogy ragaszkodik az ezt terjesztő gazdasági vezetőkhöz, sőt megerősíti, dicséri őket. Pedig ez az út korábban is tudhatóan kockázatos volt, most pedig azt lehet kimutatni józan elemzéssel, hogy miután a pálya sikeres befutásához nálunk nincsenek meg a feltételek, az egész nem érhet jó véget. Én is, mint mások is, felfigyeltem erre a mondatra. Hozzáteszem, ezt a deklarációt nem a magyar parlament nyilvánossága előtt tette meg a magyar kormányfő. Ott rá lehet kérdezni, hozzá lehet szólni, szembesíteni lehet az eddigi eredményekkel. Ez a mondat egy kúriának a kertjében, egy magánrendezvényen hangzott el. Nem hiszem, hogy ez a legalkalmasabb hely és forma a nemzeti ügyek megbeszélésére. De elhangzott, és valóban rossz emlékeket idéz, hogy
Ez az ok lehet akár egy közelgő választás, hogy jól felfűtse a gazdaság motorját. De az a motor le is éghet, ha túl van pörgetve, és utána füst lesz, és anyagi kár, amit az utasok fognak megfizetni.
– Most, ahogy így beszélt, erről nekem beugrott a néhai Magyar Szocialista Munkáspárt 13. kongresszusa, ahol valami nagyon hasonló hibát követtek el. Ugye akkor fűtötték fel úgy a magyar gazdaságot, aminek a következménye végül is 1988-89-90 lett, legalábbis gazdasági vonalon.
– Sajnos a hosszú memóriának az a hátránya, hogy az ember fel tudja idézni a hasonló eseteket, és lehet látni, hogy bár a világ változik, néhány alapösszefüggés nem.
Az erőltetett növekedésnek óriási az irodalma. Az ötvenes évekről meg az említett esetről Kornai János és mások munkássága bemutatta, hogy melyek lesznek az elkerülhetetlen következmények. Tervgazdaságban a következmény áruhiány, pénzgazdasági keretek között pedig inflációs nyomás. Ez a mostani szituációnk. Tavaly Európa-rekorder volt Magyarország a pénzromlás ütemében, és sajnálatos módon most is látni, hogy a gazdaságunkban nem szűnt meg az infláció. Amit a miniszterelnöki deklaráció üzen, az lefordítható arra, hogy őt nem érdeklik az egyensúlyi viszonyok.
Sőt talán még az is ott lehet a gondolkodásban hátul, hogy a vártnál nagyobb infláció, bár kellemetlen a polgároknak, és ezért majd ki kell nekik magyarázni a dolgot, viszont kellemes a büdzsének, amely a megnőtt fogyasztói árak után magasabb bevételre tesz szert.
– Korábban említette, hogy a magyar gazdaságpolitika a német érdekeket figyelembe veszi. Orbán Viktor, amikor gazdasági semlegességről beszélt, nem lehet, hogy ez egy racionális kiigazítási igény arra, hogy többpólusú, többfókuszú gazdasági spektrumot építsen ki az ország?
– Az egyik értelmezése ennek a miniszterelnöki eszmefuttatásnak, hogy egyszerűen megideologizálja azt, amit csinál. Ha a Távol-Keletről vagy az arab világból vesz fel kölcsönt, akkor nem azt mondja, hogy szükségem van a pénzre, és máshol már nem nagyon állnak velem szóba, hanem meghirdeti azt, hogy ki kell egyensúlyozni a forrásokhoz jutást. Ha viszont stratégiai elemzésként kívánnánk értelmezi annak meghirdetését, hogy a magyar gazdaság a Kelet és Nyugat között valamilyen híd legyen - nos, erről azt gondolom, hogy 40-50 évvel ezelőtt még elképzelhetőnek, sőt progresszívnek számító gondolat lett volna, a késő-kádári korban. De a 2020-as években nem reális. Mi több, abszurd a mostani geopolitikai, világgazdasági blokkosodás idején.
Sajnos azonban, ami a magyar finanszírozást illeti, itt azért már sokkal több van, mint egy teória. Hiszen látjuk a kínai hitelfelvételeket. Holott időközben az európai tagországok gondosan mérlegelve a nemzeti érdekeiket, a baltiaktól Olaszországig, mára felismerték a kínai szándékok árnyoldalait, és azt is, hogy ebben a posztglobalizációs időszakban blokkok kerülnek egymással szemben. Akkor pedig választani kell. Ezen blokkok egyike az Európai Unió, több mint 440 millió fogyasztóval, olyan gazdasági erővel, amelyhez mérhető csupán még kettő van a világon: az Egyesült Államok és Kína. Ezek közül az egyik szövetséges, a másik pedig nem. A nem szövetséges blokkhoz való kötődés irreális, és nem szolgálja a nemzeti érdeket.
– Szintén az elmúlt hetek fejleménye, hogy mind a kormány, mind az ellenzék vezető ereje is belement egy számháborúba a minimálbér-emelést illetően. Magyar Péter egyenesen azt írta, hogy a következő ciklus végére egymillió forintos minimálbért akarnak elérni. Mennyiben értelmezhetők ezek az ígérgetések?
– Az a baj, hogy jelenleg is, és ezt a beszélgetésünkben érintettük már, állami támogatással olyan munkahelyek teremtődnek Magyarországon tízezrével, amelyek nem igényelnek túl magas képzettséget, és ezért nem fognak, de nem is tudnak sokat fizetni. Azt tapasztalom, hogy amikor szóba jön a magyar bérszint, a politika hirtelen elfelejtkezik a versenyképességről. Elfeledkezik arról, hogy a munkabér a termelőnek költségtényező. Elfeledkezik arról is, hogy
így a költségviszonyokat nem rontja, hanem feljavítja. De most nem mondom végig azokat a versenyképességi tényezőket, melyekben Magyarország az elmúlt években visszaesett. A jegybankelnök volt olyan kedves, és a közgazdász vándorgyűlésen kivetítette, hogy az utóbbi néhány évben hány helyet esett vissza Magyarország nemzetközi összevetésben, miközben a térségi versenytársaink, Romániától Lengyelországig, előrébb kerültek. Ez az a háttér, amiben el kell helyezni azt a szituációt, hogy a politikus jól fizetett magyar embereket, persze szavazókat szeretne látni nagy számban. Ezt értem.
Szándék is kell hozzá, nyilvánvalóan, de az nem elég. Előbb Magyarországon érdemi, tartalmi vitákat kellene folytatni nagyon jelentős kérdésekről: milyen irányba menjen a magyar gazdaság? Mi legyen a magyar iparral? Mire van adottsága Magyarországnak? Hol van komparatív előnye, és hol nincs? Mit kell azonnal abbahagyni, és mi az a terület, ahol minél előbb el kellene kezdeni a fejlesztést? Nem gondolom, hogy a kötelező minimálbérszint az archimédeszi pont, amelyen keresztül ki lehet húzni a magyar gazdaságot. Már csak azért sem, mert akár beugrik az olvasónak, akár nem, a kötelező minimálbér egyben tiltás is: a hatóság megtiltja, hogy e meghatározott bérszint alatt a munkaadó a munkavállalóval legálisan szerződjön. Miközben az alapkérdés nem ez. Hanem az, hogy miként lehet termelékenyebbé tenni a magyar munkást, hatékonyabbá a magyar munkahelyet és a magyar államot, és mindezt egyszerre.
