Útinaplónkból az is kiderül, hogyan nyúltak le bennünket rögtön a városba érkezés után, és miért beszélnek furcsa, hibrid nyelven a helyiek, amikor olaszul válaszolnak nekik a külföldiek.
Egy régóta vágyott úticélnál mindig fennáll annak a veszélye, hogy túl nagy bennünk a várakozás, valami egészen rendkívüli csodáról álmodunk, és mire végre eljutunk oda, nagy csalódást élünk meg, mert álmaink túl nőttek a valóságon. Bennem is munkált egy ilyen félelem, amikor Párommal sok-sok év után rászántuk magunkat, hogy elutazzunk Velencébe. Éveken át vagy közbejött valami, vagy pedig túlságosan bonyolultnak tűnt az eljutás a lagúnák városába, amióta nincsen oda közvetlen repülőjárat. Végül jó megoldásnak tűnt, hogy elrepültünk Milánóba, ahonnan nagy sebességű vonat vitt bennünket tovább Velencébe, majd visszafelé eltöltöttünk néhány napot Észak-Itália központjában és onnan indultunk haza.
A döntés a lehető legjobb volt: már a milanói Malpensa repülőtéren várt bennünket egy kiállítás Andy Warhol leghíresebb sorozataiból, majd visszafelé két nap alatt magunkba szívtunk mindent, amit ennyi idő alatt fizikailag és lelkileg lehet: a Dóm fenségét, egészen annak 220 lépcsős teraszáig, ahonnan a 135 torony között megcsodálhattuk a város jelképét, az arany Madonninát, a Sforza-várat, benne Michelangelo utolsó, befejezetlen Pietáját, végül pedig Leonardo Da Vinci Utolsó vacsoráját, amely előtt csak némán álltunk az arcokat, az érzéseket kutatva. És akkor még egy szót sem szóltam Velencéről.
Még gyerekként, a 60-as évek végén szüleimmel jártam ott először, és bevallom, akkor csalódást keltett: piszkos volt, elhanyagoltnak tűnt, a csatornákból áradt a bűz, a Szent Márk téren lépni sem lehetett a galamboktól. Azóta is számos riasztó híradás és kép jutott el hozzám, a klímaváltozás, a tengerszint emelkedése kapcsán még sűrűbben jövendölték az egykori mediterrán nagyhatalom pusztulását, mint azelőtt. Valahogy mégis bizakodtunk, már csak azért is, mert éppen tíz évvel ezelőtt két fiúnk is éppen itt kérte meg kedvese kezét. És végül csodálatos öt napban volt részünk.
Amikor egy hosszú töltésen a tenger felett futott be a vonatunk a Santa Lucia pályaudvarra, körülnézni sem volt időnk az előttünk csendesen hullámzó Canal Grandén, máris leszólított bennünket egy kedves fiatalember, taxit kínálva. Mivel szállodánknak csak a címét tudtuk, örömmel fogadtuk 10 eurós felajánlását, mire ő felkapta nagybőröndünket, feldobta egy kézi targoncára és megindult vele, mi meg utána. Öt perccel később derült ki, hogy hotelünk az állomástól még 100 méterre sincsen – ez volt a „taxi”. Jót nevettünk, ez volt az egyetlen eset, hogy „lenyúltak” bennünket, ennyi belefért.
Szállásunkról hamar megtudtuk, hogy valamikor egy karmelita apátság épülete volt, amely a szomszédos Santa Maria di Názáret templomhoz tartozott, oratóriuma lett a hotel hallja, amelyet 20. század eleji stílusban rendeztek be. Néhány dombormű és egy szószék árulkodott egykori funkciójáról. Az új gazdákban azért lehetett volna annyi tapintat, hogy nem a szószék alá teszik a mosdót. De ne keressünk a kákán is csomót: tiszta, csendes, kényelmes volt a szálloda, bőséges svédasztalos reggelivel. Ebben Veneto tartomány termékei kapták a fő szerepet, és szinte minden reggel várt bennünket egy a „nagymama tortái” közül. Meg sem próbáltunk ellenállni az almás-diós, vagy a ricottás-pisztáciás csábításának... Ha egy hónappal később jöttünk volna, akár a kertben is elkölthettük volna reggelinket citromfák tövében, a templomtorony árnyékában.
Már első sétánkon feltűnő volt az utcák, a csatornák tisztasága. A karnevál befejezése után 11 nappal érkeztünk, legfeljebb annyit érzékeltünk belőle, hogy rengeteg eladatlan filléres maszk roskadozott az utcai „kacatos” standokon, a süteményes boltok kirakatából pedig a tipikus farsangi édesség, a különböző krémekkel töltött cannolik mosolyogtak ránk.
A tömegközlekedést jelentő kis hajók, a vaporettók is érezhetően áttértek a környezetbarát motorokra. Ugyancsak feltűnt, hogy – ellentétben számos frekventált turistaközponttal – mindenütt korrekt árakkal és elszámolással találkoztunk.
És nem lehetett nem észrevenni azt sem, hogy mennyi bevándorló dolgozik az idegenforgalomban. Már az első étteremben, ahol vacsoráztunk, a Mirában egy olaszul szinte tökéletesen beszélő bangladesi fiatalember szolgált ki minket, és ugyancsak főleg dél-ázsiaiakkal és afrikaiakkal találkoztunk más vendéglőkben és bárokban is. Éppen azokban a napokban folyt éles politikai vita Olaszországban a bevándorló-kérdésről egy menekülthajó tragédiája kapcsán, és egy helyi híradóból megtudtam, hogy a közel ötmilliós Venetóban krónikus munkaerőhiány van, csak a mezőgazdaságban 200 ezer emberre lenne szükség...
Napjainkat az előre megtervezett programok és a szabad barangolások számunkra kedves arányában töltöttük. Előjegyzett belépőnk volt a Doge-palotába és a Peggy Guggenheim múzeumba, de valami módon elfeledkeztünk arról, hogy nem ártana előre bejelentkezni a Szent Márk Bazilikába is. Így e lenyűgöző, bizánci hagyományokat őrző szentélyhez közel háromnegyed órát álltunk sorba, de a látvány, az atmoszféra, a kupolák belső színeinek ünnepélyes harmóniája, a csupaideg rézlovak még többet is megértek volna.
Pedig akkor már túl voltunk a Velencei Köztársaság dicsőségét őrző Doge-palotán, végig jártuk a Serenissima már-már befogadhatatlan gazdagságú termeit, Tiziano, Veronese, Tintoretto festményeit, mennyezeti freskóit.
Végigaraszoltunk az „ólombörtön” folyosóin, ahol egy idegenvezető a leghíresebb foglyot, Giacomo Casanovát „nagy nőcsábásznak és nagy hazudozónak” nevezte, nem utolsósorban a börtönből való szökésének meséje miatt és azt is megemlítette, hogy a közel két méter magas kalandor elég csúnya ember volt. Pedig szegény Fellini maestro kapott hideget és meleget, amikor Casanova szerepét Donald Sutherlandre bízta…
És csak a helyszínen tudtuk meg, hogy a palota jegye érvényes a szinte az egész Szent Márk teret behálózó múzeumokba, ott már jószerével csak Antonio Canova álomszerű márványszobrait, mindenekelőtt az Orpheus és Eurydikét volt erőnk megcsodálni. Igazán megérdemeltünk a téren, a Campanile sudár tornyának árnyékában egy frissen facsart narancslevet, miközben szemtanúi voltunk a galambok és a sirályok csatáinak. Kétségtelen, hogy a korábbiakhoz képest elenyésző a galambok száma, de Jonathan Livingstone utódai legalább annyira agresszívek és pimaszok lettek, főleg ha ennivalót látnak. Szerencsére narancslével nem élnek...
Velence legrégibb hídját, a Rialtót, gyalog közelítettük meg, és jól tettük. Végigsétáltunk a meghitt hangulatú utcákon, átmentünk jó néhány kisebb hídon – összesen 420 van belőlük – közben betekinthettünk néhány helyi alkotó műhelyébe. Egy szálfa termetű, nagy szakállú alkotó, aki magát David Arielnek nevezte, egészen különleges technikával dolgozik, mintha festékfolyamok lennének képein. De láttunk olyant, aki szinte valóságos ragyogást adott a megfestett Napnak, és olyant is, akinek a képei csupa számokból álltak össze. Számos kirakatból a méltán világhírű muranói üvegművészet alkotásai néztek ránk az egyszerű geometriai formáktól állat- és emberalakokon át egészen egy üvegből készült gitárig.
Amúgy magát a Rialtót felfalta a biznisz, arany- és ékszerboltok között tolonganak a turisták, és a fedett részen kívül sem lehet lépni a szelfizőktől. A híd közelében találtunk azonban rá a gondolásunkra, akivel végighajókáztunk a környék kis csatornáin, miközben minden második épületről mesélt valami érdekességet – megtudtuk azt is, hogy hol forgatták Al Pacinóval A velencei kalmárt - egyik kollégájával bemutatta, hogy milyen az, amikor egy szűk canalén egyik gondola előzi a másikat. Hajósunk felhívta a figyelmünket arra is, hogy amikor „magas vízállás” van (a tengerszint felett 1 – 1,2 méter) – általában a téli hónapokban – meddig merülnek a házak a csatornába. Mi viszont mindennap azt hallottuk a tévé esti meteorológia-jelentésében, hogy egész Észak-Olaszországot kegyetlen szárazság sújtja és nagyon kellene már az eső. Szerencsére e fohász nem talált meghallgatásra, amíg Velencét róttuk.
A Guggenheim-múzeumban nem csupán Max Ernst, Paul Klee, Henry Moore, Jackson Pollock és más 20.századi avantgard művész alkotásait bámulhattuk meg, hanem egy fiatal hölgyet is, aki teljesen úgy nézett ki, mintha az 1920-as évekből került volna ide. Holott csupán a kor lelkes rajongójaként öltözött fel úgy. A kertben találkoztunk Arnaldo Pomodoro Meghasadt bolygójával. A ma 97 éves szobrásznak „szféráit” már láttuk évekkel ezelőtt a Vatikáni Múzeum kertjében, ez a kisebb méretű bolygó ugyancsak emlékeztet arra, hogy mi vár ránk, ha nem vesszük komolyan egyetlen lakhelyünk figyelmeztetéseit.
Az ember persze nemcsak vizuális és spirituális élményekkel gazdagodik, a gasztronómiai csemegéket sem szabad kihagyni. Velencében kötelező megkóstolni a tintahal különböző variációit, nekünk nagyon bejött az, amit polentával szervíroztak, de mennyei a „fekete tészta” is, amelyhez a tenger gyümölcsei illenek a legjobban. A halak közül lazacban és tokhalban nagyon erősek, nálam viszont a pasztinák mártással készült tőkehal vitte el a pálmát.
A kagylóleves valójában nem más, mint egy zöldfűszeres paradicsomleves, amelybe kisebb-nagyobb kagylókat főztek bele, és itt ettünk először sült osztrigát. Nagy kultusza van a sajtoknak, mindenekelőtt az Észak parmezánjának, a Grana Padanónak – olyannyira, hogy például steakhez sült zöldségek mellé meleg Grana-szeleteket tálalnak. Előételként viszont megkóstoltunk egy olyan vegyes sajttálat, amelyhez édes-csípős mártást adtak. Lehet, hogy ez valami kínai hatás? Ellenben a focaccia 100% olasz lepény, sok rozmaringgal és fokhagymával – önmagában is jól lehet lakni vele, ezért nem árt vigyázni, ha a már megrendelt étel mellé ajánlják. Itt a hazája továbbá a vajas rizottónak, amelynek variációs lehetőségei ugyanolyan végtelenek, mint az olasz pastáknak. És ha a vendéglős is meg van elégedve a vendéggel, akkor jár ajándékba egy pohárka limoncello.
Mivel gyerekkorom óta beszélek olaszul, ha Itáliában járunk, minden alkalmat megragadok arra, hogy a helyieket anyanyelvükön szólítsam meg. Az utóbbi időkben azonban furcsa jelenséget észlelek és ez most Velencében hatványozottan jelentkezett. Mivel széllel szemben, ellenfényben is kiszúrják a külföldit, angolul nyitnak. Ha erre én olaszul válaszolok, megzavarodnak, és egy olyan hibrid nyelven próbálnak kommunikálni, aminek se füle, se farka. Általában a harmadik-negyedik olasz nyelvű reagálásomra jönnek egyenesbe...
Velencében két „fekete Madonnát” is tisztelnek. Az egyik a Szent Márk bazilika egyik legszebb ikonja, a másik pedig a Santa Lucia pályaudvar előtt állt 1864 óta, mintegy vezeklésül, miután lebontottak a tér 800 éves templomát éppen a vasútépítés miatt. Ez a szobor most a Santa Maria di Nazareth-ben áll, a helyére 1959-ben Francesco Scarpabolla alkotása került. Ez a gyönyörű, légies bronzalak búcsúztatott minket a várostól. Nem kell hívőnek lenni ahhoz, hogy e Madonna mennyien tiszta arcába nézve az ember egy felsőbb, a földi léten túli dimenzióba jusson...
