Égbe nyúló és lábunk előtt heverő csodák Vas megyében.
„Börtönéből szabadul sas lelkünk”, mondhatjuk az idén 200 éves Petőfivel, amikor a végtelen természet két csodája vesz minket körül: az egyik a tenger, a másik pedig az erdő. Mindkettő olyan számunkra, hogy akár órák hosszat tudjuk némán nézni, beszívni az illatait, fényeit, minden kis rezdülését, miközben kizárjuk külső és belső külvilágunkat.
Ahogyan közeledett előre lefoglalt sárvári hosszú hétvégénk időpontja, naponta figyeltük aggódva az eget, a hőmérőt, a meteorológiai előrejelzéseket, mert bizony tartani lehetett attól, hogy hűvös, esős időt kapunk abban a három napban. Az égiek aztán megkönyörültek rajtunk, mert gyönyörű napsütés fogadott bennünket a Vas megyei „gyógyvárosban” (méltán nevezik ekképpen magukat), így aztán alig vártuk, hogy lepakoljunk és máris elindultunk a szállodánkból vezető ösvényen a méltán híres arborétumba.
Sárváron már a 16. század közepétől létezett növénykert a Nádasdy-család birtokán, a történelmi viharok miatt azonban kishíján végleg elpusztult, mígnem a 19. század elején Habsburg Ferdinánd főherceg megvásárolta. Ekkor ültették a ma már égbe nyúló fákat, amelyek együtt egy igazi élő barokk katedrálist alkotnak.
Mindhárom napon barangoltunk közöttük és ha még további napokat töltünk a városban, akkor is újra és újra eljöttünk volna, újabb ihleteket gyűjtve. Itt az ember festővé válik még akkor is, ha soha nem volt ecset a kezében, és a zöld színnek annyi árnyalatával találkozik pillanatonként, amelyet a legnagyobbak is aligha tudnának kikeverni palettájukon.
Bár legnagyobb szerelmeink jó ideje a platánok – itt is akadnak olyanok, amelynek törzsét ketten sem érjük át – nemcsak elbűvöltek bennünket a hatalmas kocsányos tölgyek, a vasfák, a tiszafák, a cédrusok, hanem újra megtanultuk magunkat kicsinek látni, különösen a nagylevelű császárfa vagy mammutfenyő árnyékában, amely pedig jószerével „csecsemő” 2500 éves kaliforniai testvéreihez képest.
De valósággal ragyog a japán eredetű sudár liliomfa, az Észak-Amerikából származó hamis ciprus pedig olyan, mintha egy elefánt integetne három ormányával.
A kis erdei patakból kinőtt tónál pedig legszívesebben feltámasztanánk Claude Monet mestert, hogy megmutassuk neki: Magyarországon is festhetett volna olyan ezerfényű, impresszionista képeket, mint a vízililiomok Giverny-jében. A tó partján több helyütt találkozunk Németh Mihály szobrász, a város szülötte és öt éve elhunyt díszpolgára néhány alkotásával, amelyek közül a legszebb az az angyalszobor, amelynek kompozíciójába a művész önmagát is belefaragta.
És a lábunk előtt is megannyi szépség. Pompázik a fehér labdarózsa, színes szőnyeget terítenek a zöldbe az azáleák és a rododendronok, és már messziről fehérlőn vonzanak kesernyés leheletükkel kedvenc ízes virágaim: „A szellőzködő, lágy melegben tapsikoltak a jázminok” – jutnak eszünkbe József Attila szavai.
Nem álljuk meg, hogy ne szedjünk e szirmokból egy maroknyit. És bizony, az a bizonyos meleg nem volt olyan lágy, szinte égette a fejünket, bőrünket a klímaváltozásos forró májusi nap. Ha leültünk egy-egy padra, némi árnyékot keresve, azon kaptuk magunkat, hogy hallgatjuk a természet szimfonikus csendjét, amelyben a madarak mellett a fák lombjai is kaptak egy-egy szólót, miközben a zümmögő kórust a számtalan rovar adta, akiknek röptét könnyű volt követni, ha a levegő egy-egy pontjára szegeztük tekintetünket.
Később odamerészkedtünk egy-egy nagyobb virághoz, hogy közelről láthassuk a méhek szorgos munkáját, de még telefonunk hangját is lekapcsoltuk, hogy a fotó kattintása se zavarja meg őket. Bár a szúnyogok, főleg a délutáni séta során, nem voltak tekintettel természetbarátságunkra, és néha egy-egy hatalmas fekete dongó úgy húzott el az orrunk előtt, mint egy harci drón, tudomásul vettük, hogy ez mindenekelőtt az ő élőhelyük, és nem hiábavalón vannak ezen a világon.
És a természeti élményeknek nincs vége Sárváron az Arborétummal. Tőle egy kőhajításnyira tettünk egy hatalmas sétát a Várparkban, amely egykor a Nádasdy-vár külső udvarát képezte, és 1931-ben nyitották meg közparkként, a helyiek úgy emlegetik, mint a város tüdejét. Az évszázados mocsári tölgyek mellett a fenségesen egyenes tiszafák töltik el élettel az idelátogatót, több helyütt valóságos köröket alkotnak. Olyan energia árad belőlük, hogy több méter távolságból csak feléjük nyújtottuk a kezünket és tenyerünk máris vörösen bizseregni kezdett, és tetőtől talpig keresztül futott rajtunk Földanya ereje. Itt sem hagytak cserben bennünket platánjaink, volt köztük egy, amelynek párját ki kellett vágni, de meghagyták törzsének egy részét. Mi pedig megláttuk benne a szobrot, amit csak itt lehetne kibontani belőle, hogy örökre ott maradjon, ahol a fa kisarjadt…
