Néhány hónapja óriási vita alakult ki egy fitneszedző Facebook-oldalán. Közzétett egy bejegyzést, amelynek a lényege körülbelül az volt, hogy elege van a lustákból, akik képtelenek változtatni és lefogyni. Sokan írtak hozzászólást, és többen is közölték, hogy akkor most iratkoztak le az oldalról, és a maguk részéről nem kíváncsiak az edzőre, mert nekik ez a stílus nem jön be. Azonban jóval többen álltak ki mellette, azt állítva, hogy pont a kemény megfogalmazás segít észhez térni és változtatni.
Én a magam részéről biztosan nem álltam volna a pártjára, mert zavar, ha valaki a meglévő és leendő ügyfeleit kutyázza. Nem is követtem a további posztokat, nem voltam kíváncsi az "alázós motivációs üzenetekre".
Néhány napja Pirner Alma borzolta a kedélyeket: tényleg nem rossz szándékkal írt egy bejegyzést, amivel rámutatott: a világ 200 országa közül a 4. helyen állunk elhízásban, minden második ember túlsúlyos, „de a statisztika szerint nem látják magukat kövérnek, és szerintük minden rendben van így”. Ezzel a bejegyzéssel arra akarta felhívni a figyelmet, hogy a túlsúly, a mozgásszegény életmód és az étkezésben a mértéktelenség egészségügyi problémákhoz vezet. Csakhogy Pirner Alma a mondanivalóját nem csupán keményen fogalmazta meg, hanem ahogyan én ezt meg tudom ítélni, sajnos testszégyenítéssel és durva beszólásokkal fűszerezte. Na, őt már nem védte meg a kommentelők többsége, mivel a kommentelők többsége felháborodott és csúnyán visszaszólt.
Erről eszembe jutott az az orvos, aki 15 évvel ezelőtt egy kisebb egészségügyi problémával megkerestem, és az eredményeimet elemezve
elkezdett velem kiabálni, hogy biztosan süteményt zabálok, valljam be, hogy szoktam édességet enni – én ijedtemben bevallottam, hogy igen, szoktam – és az orvos folytatta a kiabálást, hogy na lám, ez a baj a nőkkel, hogy tömik magukba az édességeket, és aztán csodálkoznak, hogy betegek lesznek.
Nos, inkább nem írom le, mit gondoltam a történtek után az orvosról.
Egyrészt nem volt igaza,
mert nem volt rám jellemző az édességek mértéktelen fogyasztása, másrészt túlsúlyos sem voltam akkoriban (most sem), sőt, egészen vékony voltam 15 éve.
Másrészt egyáltalán nem értettem egyet azzal, hogy ilyen stílusban kellene kommunikálni a betegekkel, és azzal sem, hogy ilyen módszerrel kellene "motiválni" bárkit is az életmódváltásra.
Az életmódom ugyanis nem emiatt és ekkor változott meg gyökeresen, hanem akkor, amikor megtapasztaltam magamtól, belső indíttatásra: milyen felszabadító a sok mozgás, mennyire feltölt az, ha szabad időmben órákat gyalogolok vagy kirándulok a környéken, és milyen jól karban tart, ha otthon minden nap zenére táncolok vagy ugrálok fél órát.
Munkahelyeken is azt tapasztaltam: az ordítozás, a lecseszés, a hibák folyamatos sorolása nem motivál senkit. Nem, nem szabad a hibákat a szőnyeg alá söpörni, csak arról van szó, hogy az állandó "bűnvadászat" és a negatív példák folyamatos ismételgetése nem hozza meg hosszú távon a várt eredményt, sőt, egy idő után pont az ellenkező hatást váltja ki. A hibák közös elemzése a megoldás közös keresése, jó eredmények után a nagy dicséret: szerintem ez motivál.
Rettentően irritálnak a b@szogatásra építő "önbizalomedzők", önjelölt motivációs trénerek, coachok, gyorstalpalón képzett tanácsadók, sőt, a lecseszés, beszólás, odaszúrás módszerét alkalmazó pszichológusok és pszichiáterek is.
Meggyőződésem, hogy az emberek többségét hosszú távon nem lehet így motiválni. Ezzel csak annyit lehet elérni, hogy a közönség/követők/betegek/ügyfelek stb. egy részénél a megfelelési kényszert erősítsék, félelemben tartsák őket (a leszidástól való félelemben).
„Addig ütöm, amíg le nem fogy/meg nem csinálja rendesen/meg nem tanulja” - nos, ez a többségünknél NEM MŰKÖDIK.
És te mit gondolsz, mivel lehet megfelelően motiválni az embereket?
