The National
A National nem először járt a Szigeten, nyolc éve már egyszer fellépett a zenekar itt, csak akkor még nem főfellépőként. Ez utóbbi most egyébként egészen meglepő döntés volt: egyrészt, mert az őket megelőző Macklemore jóval több embert érdekelt, és ezt nyilván lehetett előre is tudni (tényleg rengetegen voltak, szinte megtelt a Nagyszínpad előtti tér), másrészt, mert a zenéjük sem feltétlen azt predesztinálja, hogy egy Szigeten egy ilyen búskomor, melankolikus, középtempós zenekarnak helye lenne. A 2000-es évek elején (pontosabban 1999-ben) induló zenekart könnyen lehet egynek nevezni az előző évtized indie-robbanásának együttesei közül, mégis más, köszönhetően a Dessner-ikrek (Aaron és Bryce) zeneszerzői kvalitásának és Matt Berninger baritonjának, na, meg szövegírói képességének.
Szóval még a zenekar kedvelőjeként is bármennyire tartottam attól, hogy a National a Sziget szombati napjának főfellépője legyen, igazán jól sült el. Bár idén jelent meg a legutóbbi albumuk, az I Am Easy To Find, - meglepetésszerűen - elég vegyesen válogattak a korábbi lemezeik dalai közül, tulajdonképpen egy best of válogatást játszottak a Day I Die-tól kezdve a The System Only Dreams in Total Darknessen át a Bloodbuzz Ohióig, amit az utóbbi, talán kevésbé jól sikerült lemezük jobb számai egészítettek ki (Rylan, Light Years, You Had Your Soul With You stb.), és ez utóbbi végül csak töredékét, felét-harmadát tette ki az egész dallistájuknak.
Közben az elképesztően karizmatikus frontember Berninger nagyon elemében volt. Volt, mikor a közönséghez ment le, ami alig akarta elengedni, egyszer pedig éppen a színpadon feküdt, amikor hirtelen egy bakelitlemezük került elé, amit alá is dedikált. Egyszer már hallottak őket élőben, és ahhoz - meg alapvetően a számaikhoz - képest meglepően energikusak voltak, jó volt egy ilyet hallani a Nagyszínpad utolsó fellépőjeként hallgatni.
Mura Masa
A Nagy-Britannia és Franciaország közötti kis szigetről, Guernsey-ről származó, még mindig csak 23 éves Alex Crossan elég vegyes zenét játszik, alapvetően elektronikusat, amit hiphoppal, poppal és r&b-vel kever. Karrierje tipikusan XXI. századi, a Soundcloudra feltöltött dalokkal kezdte, majd már olyan előadókkal készített közös dalt, mint Charli XCX (1 Night), A$AP Rocky (Love$ick) vagy Desiigner (All Around The World).
Mivel Crossan zenéje tánczene, elég furcsa választás volt a Nagyszínpadra délutánra berakni, ráadásul hatalmas volt a hőség, ami szintén nem javított a helyzeten. És míg nyár elején Barcelonában, ahol a Primavera fesztiválon volt szerencsém látni, késő este szinte csak az utolsó albumának dalait játszotta, nagyjából albumverzióban, a Szigeten már nagyobb merítésből válogatott, és a slágereit is átdolgozta. Ami nem lenne baj, csakhogy ezek az átdolgozott verziók sokkal gyengébbek voltak, mint az eredetiek. Ugyanakkor nem lehet azt mondani, hogy nem akart megtenni mindent azért, hogy ne sikerüljön jól a koncertje, pontosabban nem is feltétlen ő tett meg mindent ezért - elég visszahúzódó srácnak tűnik -, hanem a két vele turnézó énekesnője, akik az elképesztő jó hangjuk mellett, ha kellett (ha nem), beugrottak a közönségbe, ha kellett, twerkeltek. Vagyis összességében mégsem lehetett komolyabb panaszunk.
James Blake
Blake, ahogy a National is, nem tipikus fesztiválelőadó, annak ellenére, hogy stílusilag közelebb áll Mura Masához - hiszen elektronikus zenét vegyít r&b-vel és soullal -, egyáltalán nem mondhatni tánczenének, sokkal inkább magányos zenehallgatásra van kitalálva. Na, ennek teljesen ellentmondott a Sziget A38-as sátrában tartott koncertje. Nem először járt ő sem Budapesten, 2014-ben az Electronic Beatsen lépett fel, és azt gondoltam, hogy mint akkor, egy kisebb térben sokkal jobban működik a meghitt zenéje, még akkor is, ha az idén megjelent albuma, az Assume Form már kikacsingat a populárisabb zenék felé. Elég, ha a Rosaliával közös popra, a Barefoot In The Parkra, a Travis Scott-tal és Metro Boominnal közös trapre, a Mile High-ra vagy a Fekete Párduc soundtrackjére, az alapvetően Jay Rock-dal, de Kendrick Lamarral és Future-rel közös rapszámra, a King's Deadre gondolunk.
A Szigeten mégsem a hiphop felé lépett ki Blake a saját keretei közül, hanem az elektronika irányába. Az egy dobossal és még egy zongoristával fellépő énekes-dalszerző koncertjét szépen építette fel, a Life Round Here-rel, és a már említett slágerekkel, a Mile High-jal és Barefoot int he Parkkal, kezdve, odáig, hogy a koncert vége felé, az utolsó előtti - egyébként mindössze hetedik - szám Voyeurnél jött a teljes őrület és agyeldobás egy house-betéttel. Hogy aztán az utolsó Retrograde-nél már csak az járjon a fejünkben, hogy milyen jó, hogy az alapvetően akár nagyon rosszul is elsülni képes National-, majd Blake-koncert, mennyire jól működött végül.
Kiemelt kép: MTI/Mónus Márton
