„Anya! Neveld fel a lányomat! Akkora a baj, lehet, hogy soha többet nem tudunk hazamenni”

borult vérbe, és vált a brutális és értelmetlen agresszió jelképévé, miután szeptember 5-én, hajnali 4:30-kor, a Fekete Szeptember terrorszervezet nyolc tagja behatolt az izraeli csapat szállására, és ott tizenegy sportolót, és edzőt megölt.

Írásunkban ötven év távlatából hat magyar legendás sportoló eleveníti fel e borzalmas nap történéseit.

Schmitt Pál (párbajtőrcsapat arany), a MOB korábbi elnöke, volt köztársasági elnök

"Rendkívül sikeres, barátságos, békés környezetben zajlott addig az olimpia. Az utcákat híres sportolókról nevezték el. A magyar küldöttség egy magas házban lakott a Harold Vincent "Hal" Conollyról, a melbourne-i olimpia aranyérmes amerikai kalapácsvetőjéről elnevezett utcán. Az izraelieket velünk átlósan szemben, egy alacsonyabb épület legalsó szintjén helyezték el.

Szeptember 5-én hallottuk a lövéseket is, kitódultunk a teraszra, ott előttünk zajlott az esemény mindaddig, amíg a veszélyhelyzetre hivatkozva vissza nem tereltek bennünket az épületbe. A haláleseteket szerencsére nem láttuk, csak az elborzasztó hírek jutottak el hozzánk szórványosan. Az olimpia versenyei félbeszakadtak. Emlékszem, a terrorcselekmény másnapján az egész magyar csapat formaruhába öltözött,

átsétáltunk a megnyitó helyszínére, az olimpiai stadionba, ahol a felravatalozott koporsók mellett a többi résztvevő ország sportolóival és telt lelátók előtt gyászszertartás keretében búcsúztunk el a tragédia 11 izraeli áldozatától. Avery Brundage, a NOB amerikai elnöke szájából ott hangzott el az azóta gyakran emlegetett mondat: The games most go on, vagyis: A játékoknak folytatódnia kell.

Hegedűs Csaba (kötöttfogású birkózás, 82 kg), aki Magyarország 100. olimpiai aranyérmét nyerte Münchenben

"Aki először eszembe jut, az a Romániában született barátom, Kovács Jóska, izraeli bíró (a terrorcselekmény egyik áldozata Yossef Gutfreund néven - a szerk.). Ő vezette az előző, szófiai világbajnokságon a döntő meccsemet. Amikor hajnalban meghallotta a neszezést, majd kiszúrta a Fekete Szeptember álarcos, géppisztolyos emberét, hatalmas, erős ember lévén rácsapta az ajtót, aminek köszönhetően pár társának sikerült elmenekülnie, de szegényt több sportolóval, edzővel egyetemben megölték.

Nekem egyébként aznap reggel volt a mérlegelésem. Hajnalban, négy órakor indultam a szállásunkról a megadott hatórás időpontra. Mindig így, ráhagyással mentem, hogy ha szükséges, még legyen időm fogyasztani. Ahogy ballagtam, éreztem a levegőben, hogy valami nem stimmel, de csak az tűnt fel, hogy ebben a szokatlan órában is néhány melegítős ember mozog átellenben. Amikor nyolc óra tájt visszaérkeztem a mérlegelésről, már kordon fogadott, nem engedtek be a szállásomra, de egy több napja fogyasztó embert nem nagyon lehet megállítani, szétlöktem őket, és beszaladtam a cirka tíz méterre lévő szállásunkra.

Ott tudtam meg, mi történt. Kimentem az erkélyre, lenéztem az előttünk lévő két emeletes épületre, az izraeliek szállására, ahol több géppisztolyos, álarcos embert láttam, egyikük gránátot dobált fel-le a kezében. Furcsa módon nem éreztem félelmet. Csak mérhetetlen dühöt és elkeseredést, hogy meggyalázták, összetörték a béke jelképét, azt a szent eszmét, amit az olimpia már az ókorban is jelentett, ahol a játékok ideje alatt leállt minden torzsalkodás, a háborúk is félbeszakadtak.

Közben megjött az edzőm is a sorsolással. Az első öt súlycsoport még birkózott aznap délelőtt, de a délutánra kiírt első mérkőzésem a szovjet Anatolij Nazarenkóval már elmaradt. Nem volt elég, hogy az előző évi vb-döntőssel kezdtem, óhatatlanul utat tört bennem a kétségbeesés, a félelem is, hogy a terroristák megállítanak az olimpiai bajnoki cím megszerzésében. Az életem egyik legmegrázóbb, soha el nem felejthető borzalma volt. Ötven év után is, ahogy most beszélek róla, elcsuklik a hangom."

Gyarmati Andrea, a 100 m-es hátúszás bronzérmese

"Anyuéknak volt egy sporttársuk, egy birkózó srác, akivel együtt voltak még Helsinkiben, az olimpián. A neve nem jut eszembe, de az biztos, hogy miután abbahagyta a sportot, kitelepült Izraelbe, ahol a válogatott edzője lett, és mivel

a II. világháborúban egy koncentrációs táborban vesztette el a családját, fogadalmat tett, hogy soha többet nem lép német földre. 1972-ben a tanítványai addig-addig győzködték, hogy nélküle nekik nem megy, amíg beadta a derekát, és elutazott Münchenbe. Az olimpiai faluban összefutottunk vele, emlékszem, anyu meg is kérdezte tőle, hogyhogy itt vagy? Szeptember 5-én aztán őt is lelőtték. Szörnyű volt az egész, több, mint megrázó.

Hargitay András, a 400 m-es vegyesúszás bronzérmese

"Mindenki számára megdöbbentő eset volt. Főképp, mert ugyan évtizedek óta gazdasági, ideológiai harc dúlt a kapitalista és szocialista világnézet között, zajlott a vietnami háború, mégis ma már elképzelhetetlenül szabadon, könnyedén lehetett élni az olimpiai faluban. Ugyan még külön bontották a férfi és a női falut, de például senki sem állította meg azt, aki átment egyikből a másikba, vagy éppen hajnalban sétált haza. Szabadon járt kelt ott mindenki.

A lazaságra jellemző, hogy volt egy magyar származású barátunk, Telekdy József. Még Amerikában találkoztunk vele korábban, ahol arról panaszkodott, hogy ugyan az izraeli válogatott úszóedzője, mégsem került be az utazó csapatba, egy kollégája kifúrta, ezért nem kapott helyet a szállásukon sem. Mégis eljött Münchenbe és simán ott aludhatott nálunk.

Aznap hajnalban álmomban hallottam valami csattanást, robajt, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Aludtam tovább. Amikor reggel kinéztem az erkélyen, hatalmas sürgés-forgást tapasztaltam. Átlósan szemben, hozzánk viszonylag közel, már kordonnal körbevették a házat, amelyben olykor feltűnt az egyezkedő álarcos figura is. Ekkor értesültem a túszdrámáról.

Hátborzongató belegondolni abba, lehet, Telekdy annak köszönhette az életét, hogy valaki kitúrta őt a küldöttségből, a csapatszállásról.

Dunai Antal, az 1972-ben ezüstérmes labdarúgó-válogatott tagja

"Nagy várakozással tekintettem az olimpia elé, hiszen 1964-ben is végigjátszottam a selejtezőket, ahol 21 évesen, garai, falusi gyerekként, Pécsi Dózsa-játékosként gólokat lőttem. Ki is vittek Tokióba, de mivel akkor még nem volt csere, nem kaptam aranyérmet, csak oklevelet, hogy részt vettem az olimpián. Aztán 1968-ban, Mexikóban már az Újpesti Dózsa focistájaként játszhattam, olimpiai bajnoki címet nyertünk, szóval 1972-ben szerettünk volna triplázni, én pedig duplázni. Münchenben megvertük Dániát, Iránt, Brazíliával 2-2-es döntetlent játszottunk három csoportmeccset, majd a középdöntős csoportunkban is legyőztük már 2-0-ra az NDK-t, amikor szeptember 5-én reggel szembesültünk a történtekkel.

Az olimpia szokásos vidám, kötetlen hangulata egyik pillanatról a másikra megfagyott. Kintről, az erkélyről némán néztük az eseményeket. Emlékszem, valaki, aki a reggeli ébredés után még nem tudta, mi történt, csak azt látta, hogy ácsorgunk az erkélyen, gondolta megtréfál minket, és a hátunk mögött kidurrantott egy papírzacskót. Majd összetojtuk magunkat.

Aztán amikor jött a hír, hogy lehet, befejeződik az olimpia, gondolhatod, mit éreztünk. Az utcára nem léphettünk ki, összeültünk a szobákban, és mindenki búslakodott.

Már készültünk, hogy megyünk haza, amikor kiderült, hogy mégis folytatódhatnak a játékok, így aztán 6-án már újra játszhattunk, pont a hazai válogatott, az NSZK ellen az olimpiai stadionban. Érezhető volt, hogy a mérkőzésre próbálták túltenni magukat a történteken, ahogy mi is igyekeztünk másfél órára kikapcsolni az agyunkat, és a 70 ezer néző előtt csak a meccsre koncentrálni. Nekünk sikerült jobban, 4-1-re nyertünk, aztán legyőztük még Mexikót is 2-0-ra, így csoportgyőztesként döntőt játszhattunk a lengyelekkel, akiktől sajnos 2-1-re kikaptunk."

Bóbis Ildikó, a női tőrvívás egyéni és csapat ezüstérmese

"Akkor már túl voltunk az egyéni versenyen, ahol második lettem. Emlékszem, kifejezetten vártam szeptember 5-ét, mert aznap ünnepeltem a 27. születésnapomat. Nem gondoltam volna, hogy ilyen tragikus események árnyalják majd be. Olyan közel laktunk, hogy a fegyverropogástól kezdve mindent hallottunk. Kezdetben nem tudtuk mi történt, aztán amikor mentünk reggelizni, és az állig felfegyverzett rendőrök eltereltek minket, már sejtettük, hogy nagy a baj. Akkor még nem létezett mobil, azonnali hírforrás, így szájról szájra terjedtek a hírek, majd később

befogtuk a Szabad Európa Rádiót, onnan szereztünk pontosabb információt mi, és miért is történt valójában. Napközben a szállásunk egyetlen, központi telefonfülkéjéből zsetonnal tudtam beszélni anyukámmal, aki a hároméves gyermekemre vigyázott. Aznap többször felhívtam sírdogálva. «Anya! Neveld fel a lányomat! Akkora a baj, lehet, hogy soha többet nem tudunk hazamenni» - mondtam neki.

Másnapra némiképp megnyugodtak a kedélyek, ám a gyászszertartás előtt elterjedt, hogy aláaknázták a stadiont, ahol rengeteg sportoló és vagy 70 ezer néző búcsúzott el az izraeli sportemberektől. A lányokkal erre nem ezért, hanem azért nem mentünk ki, mert már a 7-én kezdődő csapatversenyre készültünk."