Az első rész humoros, laza és kellően megható atmoszférája anno üdítő színfolt volt a sötétebbre hangolt DC-filmek közt. Kérdés: most mindezt beáldozták volna a látvány oltárán?
A Shazam! 2019-ben kifejezetten jól jött a DC mozis univerzumának. No, nem feltétlenül az anyagiak miatt, hiszen 366 millió dolláros összbevételével, bár szerencsére nem bukott meg, de csak töredékét hozta a korábbi évek DC-darabjainak: pl. Az acélember (668 M), Batman Superman ellen – Az igazság hajnala (873,6 M), Suicide Squad – Öngyilkos osztag (746,8 M), Az Igazság Ligája (657,9 M). Igaz, nem is került annyiba, mint az előbb felsorolt monumentalitások.
A karakterekre összpontosított, működött a humor (igaz, a villámcsapásra felnőtt szuperhőssé változó kamasz sztorija több poénra ad lehetőséget, mint pl. egy elpusztult bolygóról a Földre érkező földönkívülié vagy egy gyerekként megárvult, kiégett és magányos milliárdosé), a gyerekszereplőkkel pedig kellemesen megidézték a nyolcvanas-kilencvenes évek ifjúsági (kaland)filmjeit is, szóval voltak benne dinamikák a Kincsvadászokból, az Állj mellém!-ből vagy a Stranger Thingsből, hogy egy újabbat is említsünk.
Sandberg egyébként első blikkre azért tűnt érdekes választásnak a Shazam! megrendezésére, mivel korábban olyan filmeket vezényelt le, mint az Amikor kialszik a fény (2016) és az Annabelle 2 – A teremtés (2017), vagyis vegytiszta horrorokat. A Shazam!-mal végül bizonyította, hogy jó választás volt, de azért nem tudta (vagy nem akarta) teljesen meghazudtolni magát, s így is sikerült horrorisztikus elemeket csempésznie az amúgy PG-13-as (itthon 12-es karikás) anyagba, főként a Dr. Sivana (Mark Strong) által irányított félelmetes és gyilkos démonok képében. Persze azért a Doctor Strange tavalyi második részén jobban érződött Sam Raimi rendezői horrormúltja, de annál a projektnél ez is volt a koncepció, a Shazam! pedig egy főként fiatal tiniknek szóló történet.
Na de lássuk, hogyan gördül tovább az égbekiáltó haddelhadd. Az örökbe fogadott és szupererőket birtokló Billy (Asher Angel) az első rész végén a „testvéreiből” is szuperhőst csinált, így már hatan, egy családként mentik az embereket a rázós szitukból, vagy dugják rács mögé a gazokat, ha kell. Váratlan látogatók érkeznek azonban Philadelphiába, Atlasz isten lányai, Hespera (Helen Mirren) és Kalypso (Lucy Liu), akik megszerezték a Varázsló (Djimon Hounsou) botját, amivel szupererőt lehet adni és elvenni, s amelynek segítségével szeretnék újra felépíteni lerombolt birodalmukat, adott esetben pedig elpusztítani az emberekét (Kalypso legalábbis kifejezetten hajlik erre).
Emellett persze betekintést kapunk a srácok mindennapjaikba is, a való élet küzdelmeivel, első szerelemmel, iskolai zaklatással, eltitkolt vágyakkal, az adoptálásból való kiöregedéssel, a felnőtt élet előttük álló félelmetes kihívásaival. Persze ezek csupán apróbb szegmensek a nagy egészben, amely főként azért a hősködése, az akciókra és a poénokra bazíroz. Meg egy kis görög mitológiára.
Azért van, amiből a Shazam! Az istenek haragja kapásból hátrányból indul. Az első rész két legjobb momentumának ugyanis egy folytatásban nincs helye: egyrészt Billy beilleszkedése az örökbefogadó családba, másrészt a szuperhősködés szárnypróbálgatásai, az erők tesztelése.
Freddy (a csodás Jack Dylan Grazer) karaktere például most talán még nagyobb hangsúlyt kapott, mint az első részben (pedig ott is ő volt igazából gyerekként a főszereplő, hiszen Billyt főként felnőttként, Zachary Leviként láttuk), mivel a történet fontos része lesz a karakter bimbózó szerelme a titokzatos Ann-nel (Rachel Zegler Spielberg West Side Storyja után is imádnivaló, csak most nem énekel).
Az első résznek ugyanakkor további bájt adott, hogy meg sem próbált olyan grandiózus lenni, mint a korábbi megalomán DC-filmek, pedig Shazam egyáltalán nem egy kisebb volumenű hős, az ereje Supermanével vetekszik.
Ez a film már sokkal inkább idézi látványban a tipikus Marvel- és DC-menetek vizualitását Ki is tettek magukért a Wetánál, sárkányok, küklopszok, hárpiák, kimérák, minótauruszok, repkedő autók, robbanó felhőkarcolók özönlenek ránk. S bár alapvetően mívesek az effektek, azért kétségtelen, hogy mindez az első rész sármjának kárára kapott itt helyet.
Az istenek haragja épp ezért nem is mutat újat, nem reformál meg semmit, nem válik olyan, visszafogottságában kirívó üde kivételnek, mint az első rész, „csupán” egy korrekt képregényfilm, amiben azért még mindig több lélek és kreativitás van, mint az eddigi DC-szösszenetek többségében (Black Adam elbújhat), sőt, eljutottunk odáig, hogy akár már Marvel-filmeket is lepipál (A Hangya és a Darázs: Kvantumániát mindenképp). Ahhoz persze kevés, hogy évek múlva is emlegessük, egy kellemes két órára azonban még mindig érdemes „Shazam!”-ot kiáltanunk a vásznak előtt. (Persze csak gondolatban, vagy majd otthon, a képernyők előtt, a moziban illik csendben befogadni az élményt…)
