Spike Lee-t eddig is sokoldalú rendezőnek ismertük, de azt nem tudtuk, hogy időgépe is van. Legalábbis nagyon úgy tűnik, mintha Lee tavaly körülnézett volna a jövőben, azaz 2020-ban, hírét vette volna a George Floyd meggyilkolása nyomán támadt tüntetéseknek és az intézményes rasszizmus körül újra felizzó indulatoknak, majd, hazatérve 2019-be, leforgatta volna a Da 5 Bloods című filmjét.
A valóságban persze inkább arról lehet szó, hogy amiről Lee filmet szokott csinálni, vagyis a rasszizmus, az amerikai feketék történelmi traumái és mindennapi tapasztalatai, pontosan ugyanannyira releváns és kényes témák ma, mint 1989-ben, az akkor húsba vágóan aktuálisnak ható Szemet szemért bemutatásának évében. Azóta harmincév telt el, Lee megöregedett, a dühe viszont szemernyit sem csillapodott. De most először forgatott filmet idősödő férfiakról.
A Da 5 Bloods hősei vietnami veteránok, akik hetvenéves koruk felé látogatnak vissza az egykori harctérre. A történet utal rá, hogy a vietnami turizmus kicsi, de fontos szelete épül a nosztalgiázni érkező, kiöregedett amerikai katonákra, ezt az önmagában is egész filmet érdemlő témát viszont nem boncolja tovább a film. Azért nem, mert a négy "vértestvér" a látszat ellenére egyáltalán nem nosztalgiázni jött, hanem megkeresni a a háborúban meghalt, ötödik bajtársuk földi maradványait. Meg azt a mesés kincset, amit ötven évvel ezelőtt elástak a dzsungelben.
A cselekmény tehát nagyrészt a régi vágású kincskeresős kalandfilmeket idézi, de jól tudjuk, hogy ahol aranyrögök vannak a sztoriban, ott hamar felüti a fejét a kapzsiság és az irigység, ami képes egymás ellen fordítani a legjobb barátokat is. Ha az efféle filmek hősei csak a történet végén találják meg a kincset, valószínűleg megkapjuk az áhított happy endet, mert már nincs idő megmutatni, mit tesz az ember lelkével a hirtelen rászakadt, ráadásul ebül szerzett vagyon. Ha viszont a történet közepén megvan az arany, borítékolható, hogy film noirt fogunk látni, amely arról szól, hogyan fordulnak egymás ellen a szövetségesek. A Da 5 Bloods ez utóbbi történetsémát követi, és mivel nagyon hosszú - több mint két és félórás -, Lee-nek van ideje alaposan egymásnak ugrasztani hőseit.
Az indokolatlanul hosszú játékidő egyike a film komoly hibáinak, mert Lee és forgatókönyvíró-társai nem dolgozták ki elég alaposan a karaktereket ahhoz, hogy ennyi időn át kíváncsiak legyünk rájuk. A veteránok egyikének végzetes titka van, a másiknak egy vietnami lánya, a harmadik koldusbotra jutott, a negyedik pedig Isiah Whitlock Jr., akinek a figurájáról az égvilágon semmit nem tudunk meg. Cserébe előadhatja a Drótban elhíresült szavajárását.
Egyedül Delroy Lindo kapott rendes szerepet. Bár rég láttuk őt Lee-nél, egyike a rendező fétisszínészeinek, olyannyira, hogy az önéletrajzi ihletésű Crooklynban ő játszotta Lee alteregójának apját. Most megkeseredett, Trump-szavazó özvegyembert alakít, aki úgy érzi, Amerika hátat fordított neki, miután ő az életét kockáztatta a hazájáért, poszttraumás stressz-szindrómáját pedig a mai napig nem dolgozta fel. Lindo karaktere idézi legegyértelműbben Humphrey Bogartot a Sierra Madre kincséből, a férfit, aki az egész életét egy olyan kincs megtalálására teszi fel, amelyről legbelül ő is tudja, hogy végül a vesztét fogja okozni.
Lindo és a többiek (Whitlock mellett Clarke Peters és Norm Lewis) az osztag utolsó bevetését elmesélő flashback-jelenetekben is fiatalítás nélkül játszanak. Ezzel az eszközzel Lee az emlékezés szubjektív természetére hívja fel a figyelmet, arra, hogy nem feltétlenül azt látjuk, mi történt valójában a vietnami dzsungelben, hanem azt, milyen kitörölhetetlen nyomot hagyott mindez a katonákon. A harctéri traumákat Lee a feketeség tapasztalatával együtt elemzi, komplex viszonyt ábrázolva.
Az afroamerikai lét küzdelme talán segít túlélni a háborút, mert eltéphetetlen kötelékeket teremt a bajtársak között, de olyan sebeket is képes ejteni a fekete veteránokon, amelyek örökre saját sértettségükbe zárják és menthetetlenül elszigetelik őket.
A gond az, hogy ezeket a bonyolult, súlyos érzelmi téteket a rendező olcsó és gagyi lövöldözős meg kincskeresős sablonokba fojtja, mint a kőműves, aki vakolás előtt hungarocellel tömi ki a falba vájt lyukakat, kockáztatva, hogy megreped az egész építmény. Spike Lee filmjei egyedülállóan érzékiek és intenzívek, de nem először csúszik bele az ízléstelenségbe: a taposóaknákon kettérobbanó testek inkább a Rambo - Utolsó vérbe illenek, mint ide, és az olyan értelmezhetetlen félreértéseket juttatták eszembe, mint az animációs betétek Lee legrosszabb filmjében, az Utál a csaj-ban. A Da 5 Bloods-ból nagyon hiányzik Az utolsó éjjel, A belső ember vagy akár a legutóbbi Csuklyások - BlacKkKlansman eleganciája - szerencsésebb lett volna, ha a három írótárs egyike távol tudja tartani Lee-t az exploitationbe hajló megoldásoktól.
A Da 5 Bloods tehát nem igazán jó, de úgy tűnik, mégiscsak fontos film. Spike Lee hatvan fölött is a legrelevánsabb amerikai rendezők egyike, aki bátrabban és határozottabban beszél a rasszizmusról, a feketék befejezetlen polgárjogi harcairól és Donald Trumpról, mint bármelyik ifjú titán.
Amerika ma ismét forrong, és a Da 5 Bloods alapján megint nem akad senki, aki közelebb merészkedne a tűzhöz, mint Spike Lee.
Da 5 Bloods, 2020, 135 perc. 24.hu értékelés: 6,5/10
