A 24.hu-n megjelent interjújában Gelencsér András, a Pannon Egyetem rektora általános pesszimizmusának adott hangot az emberiség jövőjével kapcsolatban az éghajlatváltozás, a nyersanyagszűkösség, a háború és egyéb globális kihívások összefüggésében.
A pesszimista hangvétel korántsem alaptalan, azonban a végkicsengés, a szükségszerű és elkerülhetetlen civilizációs összeomlás hangoztatása jelen sorok szerzői (lásd a cikk végén) szerint korai és veszélyes, néhány technológia értékelése pedig egyoldalú. Mivel tudjuk, hogy egy interjúban sokszor csak rövid megállapításokra van hely, ezen írás célja, hogy az egyes megoldások további vetületeit is bemutassa.
Például, a napelemek ma már legfeljebb 2 év alatt visszatermelik az előállításukhoz szükséges energiát, ahogy egy szenes erőmű is összehasonlíthatatlanul többet, 32-160-szor többet szennyez, mint egy szélerőmű. Az interjú figyelmen kívül hagyja általában az ipari technológiai váltás és a körforgásos gazdaság, valamint a keresletmérséklés lehetőségeit.
A legjobb elérhető tudományos eredmények alapján számos területen tudnánk változtatni a mostani fenntarthatatlan és pusztító civilizációs berendezkedésünkön, azonban a kilátástalanság sugalmazása épphogy fenntartja a jelenlegi állapotot, kihúzza az érdemi cselekvés alól a talajt, befelé fordulásra és saját védekezésre ösztönöz csupán, és ezáltal pont felgyorsíthatja az összeomlás felé vezető folyamatokat.
Kapcsolódó
Az elektromos autó, a nap- és szélerőmű zsákutca, akár a bioetanol - mondja Gelencsér András vegyész-légkörkutató, a Pannon Egyetem rektora.
Az interjú sok fontos folyamattal kapcsolatban jogosan kongatja a vészharangot, az éghajlatváltozással összefüggő pesszimizmusa nem ok nélküli. Bárki, aki elmélyülten foglalkozik a környezeti-éghajlati válsággal, és tudja, hogy milyen ütemben változtatjuk meg bolygónk éghajlatát, pusztítjuk az ökoszisztémákat, formáljuk át a tájat és a környezetet, pazaroljuk a véges erőforrásainkat, az tudja, hogy a helyzet - bárcsak ne lenne már ennyire elkoptatva a szó - drámai.
Eddigi erőfeszítéseink ellenére a szén-dioxid és a többi üvegházhatású gáz koncentrációja a légkörben folyamatosan emelkedik, a megújulók térnyerése ellenére a fosszilis energiafelhasználás mértéke globális szinten nem csökken, egyre több ember szeretne egyre többet fogyasztani.
Azonban Gelencsér András szerint minden jelenlegi erőfeszítésünk vagy hiábavaló, vagy kifejezetten tévút:
a megújuló energiák zsákutcát jelentenek, krónikus nyersanyaghiány és élelmiszerválság várható, az európai uniós klímapolitika elhibázott, és bár látjuk, valamint egyre inkább érzékeljük is a környezeti-éghajlati válság fenyegetését, civilizációnk minden jó szándék ellenére évtizedeken belül elkerülhetetlenül összeomlásra van ítélve.
Jelen írás szerzői (az illusztris névsort lásd a cikk végén - a szerk.) szerint ez egy téves következtetés - az összeomlásnak valós esélye van, de nem elkerülhetetlen. A két végkifejlet közötti különbség épp az emberiség hozzáállásán, azonnali lényeges cselekvésén múlik. A problémát mi idéztük elő, de a megoldás is a mi kezünkben van.
A megújulók működnek, a fosszilis energia zsákutca
A Gelencsér-interjú a megújuló energiatechnológiák környezeti hatásának a negatív oldalaira mutat rá, a pozitívak nélkül. Eszerint például, ha huszonöt évig működik egy napelem, akkor az első hat évben csak azt az energiát termeli vissza, amit a gyártása során elhasználtak. Ez a hat év volt az 1970-es években ötven év is, a folyamatos technológiai fejlődés miatt azonban
a mai technológiák már akár fél, de legfeljebb két év alatt visszatermelik az előállításukhoz szükséges energiát.
Példaként szerepel, hogy az 500 megawattot termelő Kelenföldi Erőmű napelemmel történő helyettesítésére ezer hektáros napelemparkot kéne létrehozni. Perspektívába helyezve: ezer hektár 10 négyzetkilométer, míg Magyarország területe 93 000 négyzetkilométer.
Ahhoz, hogy a teljes magyar villamosenergia-fogyasztásnak (mintegy 45 TWh) megfelelő mennyiségű villamosenergiát termeljünk meg termőföldre telepített napelemekkel, a 7,32 millió hektárnyi magyar termőföld-területnek csupán két százalékára lenne szükség. Ez az 1990-es évek óta termelésből kivont területnek az egyhatoda. Ugyanakkor valóban fontos lenne, hogy ne ezt az értékes erőforrást használjuk energiatermelésre.
Természetesen nem csak ott süt a nap, ahol élelmiszert is termeszthető, és nem szükségszerű, hogy a napelemparkok területét mezőgazdasági területtől vegyük el. Napelemek elhelyezésére alkalmas helyszínek például a kiterjedt parkolók, az ipari, üzemi létesítmények tetői, és a lakóépületek is. A tetőkre helyezett napelemek a fogyasztóhoz közel termelik az elektromos áramot, így sok szállítást és szállítási infrastrukturális kapacitást megspórolva. Öt év alatt kb. 50 százalékkal nőtt a lakossági napelempanelek átlagos névleges teljesítménye egységnyi felületre vetítve.
A szélenergia szintén nem tekinthető "a fosszilis energia szobrának", az összkép ennél jóval árnyaltabb. Félrevezető csupán a szenes és szélerőművek előállításához, megépítéséhez szükséges energiát és nyersanyagigényt összehasonlítani, ha az általuk megtermelt, teljes életciklusra vetített energiatermelést figyelmen kívül hagyjuk. Egy szélerőmű az előállítását követően nem okoz szén-dioxid-kibocsátást, a szenes erőmű viszont igen, miközben a helyi légszennyezést is jelentősen növeli.
Egy szélerőmű teljes életciklusa alatt 5-25 gramm szén-dioxidot bocsát ki egy kWh-ra vetítve, különböző tanulmányok szerint. Egy szénerőmű esetében az energiatermeléshez kapcsolódó kibocsátás 800 gramm felett van,
és ez az utóbbi adat még nem veszi figyelembe a szénerőmű megépítésének, illetve a szén kibányászásának és szállításának a kibocsátásait, csak azt, ami közvetlenül az energiatermeléshez kapcsolódik.
A megújuló energiákkal szembeni egyik ellenérv, hogy mivel annak az energiának a nagy része, amit egy napelem vagy szélerőmű gyártásába be kell fektetnünk, szintén fosszilis, így a kör bezárul, mintegy szélmalomharcot vívunk a megújulók telepítésével, mely szükségszerűen kudarcra van ítélve. Ugyanakkor pont a megújulók fejlesztésével és telepítésével lenne elérhető az, hogy az országok energiamixében egyre kisebb arányban legyenek jelen a fosszilis energiahordozók, így akár a megújulókat, akár bármilyen jövőbeli technológiát alacsonyabb kibocsátások mellett tudnánk előállítani.
Minden energiatermelésnek mindig lesznek környezeti hatásai - az egyetlen teljesen tiszta energia az az energia, amit nem termelünk meg. Általános probléma az energiaszektor dekarbonizációjának tárgyalásakor, hogy sokan elfeledkeznek az energiahatékonyságról és a keresletoldali mérséklés lehetőségeinek széles tárházáról, jelentőségéről. Sokszor csak azon gondolkodunk, miből termeljük meg az energiát, ahelyett, hogy először megvizsgálnánk, hogy kevesebb energiával is kielégíthető-e az adott igény. Pedig az energiaátmenet egyik legfontosabb eleme az energiahatékonyság: a gazdaság minden területén jelentősen növelni lehetséges és szükséges a megtakarított energiát.
Míg egy átlagos magyarországi épület éves hőenergiafelhasználása 200-450 kWh/m2, addig egy jelenlegi technológiával megépíthető passzívházé 15 kWh/m2. Amennyiben a magyar épületszektort mélyfelújításnak vetnénk alá pl. EU-s pénzek felhasználásával, akár két évtizeden belül kiváltható lenne az EU-n kívülről származó földgázimport, a közel nulla rezsi jelentősen segítené a magyar háztartásokat, csökkentené a közterheket és az energiaimport-függőségünket.
Az Európai Unió is felismerte az energiahatékonyság fontosságát, és zászlajára tűzte az "első az energiahatékonyság" elvét, mely szerint mindenekelőtt csökkenteni kell az egységnyi termék vagy szolgáltatás előállításához szükséges energiát. Tehát le kell szögezni, hogy az első lépés az energiahatékonyság növelése, ezt követi a megújuló energiákra való átállás egy fajlagosan alacsonyabb energiaigény kielégítésére.
Nyersanyaghiány: valós probléma, főleg akkor, ha minden úgy megy tovább, mint eddig
Igaza van Gelencsér Andrásnak abban, hogy az erőforrások végességét komoly kihívásnak tekinti. Az olvasók többségében valószínűleg komoly megdöbbenést keltett az a kijelentés, hogy olyan alapvető, és végtelennek gondolt erőforrás is elfogyhat, mint a homok, ami a beton előállításának is az egyik kulcs összetevője. Utóbbi kiemelten jelenik meg az interjúban, mint nélkülözhetetlen, nagy kibocsátással gyártott anyag.
Globális szinten a homok kitermelése jelentős környezeti problémát okoz és véges erőforrás. Ugyanakkor a Magyar Bányászati és Földtani Szolgálat (MBFSZ) hazai ásványvagyon-nyilvántartása szerint Magyarországon - a 2020-as állapot alapján - 710 millió köbméter a rendelkezésre álló, engedélyezett, kitermelhető építőipari homok, miközben 2018-ban 7,4, 2019-ben pedig 6,5 millió köbméter volt a kitermelés.
Ezen adatok alapján kb. 100 évre elegendő építőipari homokkal rendelkezünk, amennyiben a kitermelés volumene nem változik. Emellett természetesen szükség van a homokkal való felelősségteljes gazdálkodásra hazánkban is.
A beton gyártásához kapcsolódó magas szén-dioxid-kibocsátás főként abból fakad, hogy az előállításához szükséges cement gyártása egyrészt energiaintenzív, másrészt maga a gyártás alapját adó kémiai reakció során az anyagból is szabadul fel jelentős mennyiségű szén-dioxid. Jelenlegi formájában a cementgyártás felel a világ szén-dioxid-kibocsátásának 8 százalékáért. Léteznek a cement gyártására alacsonyabb kibocsátással járó technológiák is, de fontos megjegyezni, hogy nincs olyan technológia, amivel meg lehet teljesen oldani a cement helyettesítését a jelenlegi felhasználási szintet feltételezve, tehát át kell gondolni, mire használunk betont, újra kell azt hasznosítani, bio építőanyagokat használni, és egyéb módon csökkenteni a beton felhasználását.
A cement mellett az olyan alapanyagoknál, mint az acél is lehet helyettesítő gyártási technológiában gondolkodni. A svéd HYBRIT-projekt célja a karbonmentes acélgyártás, fosszilisenergia-mentes áram és zöld hidrogén felhasználásával. Már megépült az első kísérleti zöld hidrogén tároló Luleå-ban, a célkitűzés a vas- és acélgyártás teljes karbonsemlegesítése. Ugyanakkor, mivel ez egy korai fázisban lévő technológia, aminek a hosszú távú gazdaságossága, hatékonysága még nem ismert, itt is, mint a betonnál, fontos szerepet kell játszania az igények csökkentésének és az újrahasznosításnak.
Természetesen időigényes az új ipari technológiák kutatása és az is idő, míg széles körben elérhetővé válnak. Sokat segített volna az is, ha hamarabb elkezdjük ezek kutatását és felhasználását, illetve jelenleg is sokkal nagyobb erőfeszítést kell tennünk a karbonsemleges új technológiák elterjesztésére. De ezektől függetlenül nem érdemes megfeledkezni az egyre jobb hatásfokú újrafelhasználási, visszanyerési technológiai folyamatokról, fejlődésről. További fontos szempont a szükséges építőanyag-mennyiségnél, hogy miként képzeljük el a jövőben az épített környezetünket: át tudjuk-e állítani az épületekkel, a közterekkel, közlekedéssel kapcsolatos gondolkodásunkat, a városok kialakítását, és ezekkel csökkenteni a beton iránti keresletet.
Az atomenergia esetében szintén az erőforrások szűkössége van megjelölve korlátként, ez esetben az, hogy az uránkészletek már csak 90 évre elegendők. Az atomenergia fontosnak tűnhet Magyarországról nézve, mivel Paks termelése az országos villamosenergia-fogyasztás kielégítéséhez jelentős mértékben járul hozzá, de globálisan csak a villamosenergia-termelés 10 százalékát jelenti.
Mivel abszolút értelemben a nukleáris villamosenergia-termelés az elmúlt évtizedekben csak kismértékben nőtt, míg ugyanebben az időszakban az összes villamosenergia-termelés jelentősen emelkedett, az atomenergia jelentősége az energiatermelésben és az energiaátmenetben csökkent.
Emellett az atomenergia technológiai költsége az idő folyamán épphogy nem csökkent, hanem növekedett, szemben a megújulókkal, melyek költsége folyamatosan csökken. Az atomenergia globális energiamixben és az alacsony kibocsátású energiaátmenetben betöltött szerepét tehát nem elsősorban a gazdaságosan kitermelhető uránkészletek végessége fogja meghatározni, hanem az, hogy sokkal olcsóbb módon is képesek vagyunk áramot termelni.
Az elektromos járművekkel kapcsolatban is egy fontos szemléletbéli különbségtételre hívnánk fel a figyelmet. Nem érdemes a jelenlegi technológiai szinttel számolni az elkövetkezendő 20-30 évre egy ilyen rendkívül dinamikusan fejlődő technológiánál. Az e-mobilitás a 2010-es években kezdett elterjedni, és az évtized végére lett igazán versenyképes, tehát mindössze 5-10 év alatt vált technológiai érdekességből mindennapi látvánnyá a magyar utakon is. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy az akkumulátor-technológia ilyen rövid idő alatt is hihetetlen mértékben fejlődött.
Az Európai Unió tervei szerint 2035-re a kritikus fontosságú fémek többségét (pl. kobalt, nikkel, réz) 95 százalékban újrahasznosítják, míg a lítium esetében is elérjük a legalább 70 százalékos újrahasznosítási rátát. Így a Transport & Environment előrejelzései szerint már 2035-re is kb. 10-20 százalékban másodlagos (újrahasznosított) nyersanyagból készülhetnek az akkumulátorok, ami a jelenlegi EU-s célkitűzések szerint kötelező elvárás is lesz a gyártókkal szemben. Ez az arány jelentősen nőni fog, ahogy több akkumulátor, így több kritikus fém kerül a körforgásba. Fontos megjegyezni továbbá, hogy az e-mobilitás elterjedésének és az akkumulátorok európai újrahasznosításának eredményeként folyamatosan csökkenhet az EU kitettsége a stratégiai nyersanyagok felé, hiszen a kritikus fémek nagy mennyiségben fognak rendelkezésre állni az európai másodlagos piacon.
Szintén a Transport & Environment kutatása alapján 2023-ban körülbelül évi 14 millió elektromos autó előállítására lesz elegendő nyersanyag, még akkor is, ha nem vesszük számításba az orosz nyersanyagokat. Ez körülbelül 55 százalékkal több elektromos autó, mint amennyire szükség lesz a piaci előrejelzések szerint (és még nem beszéltünk az egyéni szokások megváltoztatásáról, ld. a cikk végén). 2025-re a pesszimistább forgatókönyv szerint is legalább 21 millió autó előállítására lesz elegendő nyersanyag, ami szintén jócskán, körülbelül 50 százalékkal túlmutat a 2025-re ténylegesen várható piaci keresleten.
Ennek ellenére az elektromobilitás önmagában nem fog megoldást jelenteni a közlekedéssel kapcsolatos rengeteg környezeti problémára. A közlekedési igényeket digitalizációval, telemunkával és -oktatással, megfelelő várostervezéssel lehet csökkenteni, és a fennmaradó igényeket jobb szervezéssel kielégíteni, például autómegosztással vagy igény alapú tömegközlekedéssel.
A megoldást részben a körforgásos gazdaságra való mielőbbi átállás is segíti, azon belül is a hosszabb élettartamú, javítható, sokszor használt és felújított termékekre, infrastruktúrára való áttérés (nem csak az e-mobilitás területén). Számos ország, kormány és cég is szeret róla beszélni, csak valójában keveset tesznek a megvalósításért. Tegyük hozzá, hogy sem a jogszabályi környezet, sem az üzleti modellek nem járulnak ehhez most hozzá. Az azonban mindenképp világos, hogy milyen irányba kell elmozdulnunk.
Túlfogyasztás - ki cselekedjen?
Véleményünk szerint a technológiaváltás jelentősége nagy, azonban a túlfogyasztás jelenti a problémák gyökerét. A fenntarthatatlan igényeket nem lehet fenntarthatóan kielégíteni. És hogy kinek kellene változtatnia? Mivel a környezeti-éghajlati válság negatív hatásai már most tömegeket érintenek, és a közeljövőben mindenkihez el fognak érni, így értelemszerűen mindenkinek.
De a felelősség alapvetően eltér a szerint, hogy ki mennyit "használ" a légköri szén-dioxid térből, azaz aki többet bocsát ki (akár termeléssel, akár fogyasztással), annak a felelőssége is nagyobb. Ezt az elvet az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezmény is megfogalmazza, amikor az országok közös, de a gazdasági-társadalmi lehetőségeknek megfelelően eltérő felelősségét, és ahhoz igazított cselekvését várja el.
Eltér a különböző országok felelőssége, ahogy a különböző társadalmi rétegek felelőssége sem azonos. Az Oxfam tanulmánya szerint a leggazdagabb 10 százalék, de különösen a legfelső 1 százalék fogyasztása és így a kibocsátásai stabilan nőnek, és 2030-ra harmincszorosan lépik túl azt a határt, amivel 1,5 Celsius-fok környékén lehetne tartani a globális felmelegedést. A leggazdagabb 1 százalék (kb. 8 millió ember) kétszer akkora kibocsátásért felelt 1990-2015 között, mint a legszegényebb három milliárd ember, az összkibocsátások több mint felét pedig a felső 10 százalék adta. Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) legújabb jelentése is hasonló következtetésre jut - a világ leggazdagabb 10 százaléka felelős a globális kibocsátások 36-45 százalékáért.
Nem nehéz belátni, hogy a jelenlegi gazdasági rendszerben az emberek a jólétet a fogyasztással azonosítják, ami viszont felhajtja a kibocsátásokat és a nyersanyagéhséget. A fenti számok azonban azt is megmutatják, hogy hol lehetne rövid idő alatt nagy eredményeket elérni.
Azonban ahogy önmagában a technológiai váltás nem szavatolja véges nyersanyagaink biztonságát, úgy a cselekvés sem csupán a gazdagabb társadalmi rétegek feladata, még ha felelősségük ezen a téren arányosan sokkal nagyobb is.
Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület szerint az egyéni cselekvések a globális kibocsátást akár 40-70 százalékkal csökkenthetik az évszázad közepére, amennyiben ezt rendszerszintű változások teszik lehetővé. Már nemcsak arról van szó, hogy hogyan lehet fenntarthatóbb módon kielégíteni a meglévő, vagy esetlegesen növekvő társadalmi igényeket, hanem arról is, hogy hogyan lehet megváltoztatni ezeket az igényeket. Vásárlási és fogyasztási szokásainkkal (étrend, használati tárgyak, készülékek és kütyük, fűtés-hűtés rendszer, közlekedés stb.) minden nap apró döntéseket hozunk arról, hogy életmódunk mennyi erőforrást igényel és mennyi üvegházgáz-kibocsátással jár.
A klímaváltozás mérséklése és az egyéni felelősség szempontjából az egyik legnagyobb lehetőség a közlekedési szokások és rendszerek újragondolásában van. Ha többet járnánk (és ebbe fektetnénk) alacsony kibocsátású tömegközlekedéssel, közösen használt autóval vagy mikromobilitási eszközzel (pl. kerékpár, roller), akkor az nem csak kevesebb kibocsátással járna, de a levegő is tisztább lenne, és kevesebb időt töltenénk dugóban. Ehhez azonban városainkat is át kell alakítanunk, hogy azok ne autóközpontúak legyenek.
Megfelelő szakpolitikákkal elősegíthetjük, vagy épp akadályozhatjuk az egyes embereket abban, hogy fenntarthatóbb szokásokat alakítsanak ki.
Szerte a világban és Magyarországon is egyre többen aggódnak a klímaváltozás miatt, azonban, ha elvesszük tőlük a jogos reményt azzal, hogy azt sugalljuk, a jövő már eldőlt, és a civilizáció összeomlása elkerülhetetlen, csak a klímatehetetlenséget erősítjük, önvédelembe csatornázzuk az emberek tenni vágyását, ezzel csak gyorsítva a negatív folyamatokat. Vizsgálatokból kiderül, hogy azok az emberek, akiknek az életére személyes hatást tett már a klímaváltozás (pl. árvíz, hőhullám, vagy hurrikán formájában), sokkal motiváltabbak a változtatásra. Az általuk elindított normaváltás pedig kihat a társadalom többi tagjára is. Például kimutatták, ha egy háztartásba napelemeket telepítenek, akkor átlagosan négy hónapon belül ugyanazon a környéken/szomszédságban újabb telepítés valósul meg.
A tehetetlenség önbeteljesítő jóslata
A két legfontosabb kérdés tehát:
- ha rossz a rendszer, amiben élünk, akkor miért nem változtatjuk meg?
- milyen hatékony eszközeink volnának a változtatásra?
Nem igaz, hogy ne lennének ilyen beavatkozási pontok, és emberek, akik szeretnék ezt megvalósítani. Az interjú diagnózisa több ponton helyes, azonban megfeledkezik arról, hogy a páciens egyben az orvos szerepét is betölti, azaz rajtunk áll, hogy meg tudunk-e birkózni az általunk létrehozott történelmi és bolygószintű kihívással.
Ha kétségbe vonjuk a változtatásra való képességünket, és azt mondjuk, hogy valójában mindegyik megoldás zsákutca, akkor egészen biztosan fenntartjuk az üvegházhatású-gázkibocsátások növekedését és bebetonozzuk azt a szennyező és pazarló civilizációs modellt, amiben jelenleg élünk.
A kulcs abban rejlik, hogy egy olyan komplex problémát, mint korunk környezeti-éghajlati válsága, nem lehet úgy megoldani, hogy csak egy-két szereplő cselekszik. Akkor lehet eredményesen fellépni, ha a megfelelő környezet-, természet- és klímavédelem integrálódik minden társadalmi szintbe (egyén, csoport, település, régió, ország, világ), minden gazdasági szintbe (KKV-k, nagyvállalatok, multik), minden szakmába és a politikába is. Olyan nincs, hogy valaminek vagy valakinek nem szükséges lépéseket tenni, illetve az nem lehet kifogás, hogy a másik sem cselekszik. Amennyiben a kellő gazdasági és jogi környezet, valamint a tudás biztosítva van, úgy fog.
Sem a napenergia, sem a szélenergia, sem az e-autó, sem a hőszivattyú nem fogja önmagában megoldani a válságot. Ezek a technológiák, csak úgy, mint az energiahatékonyság vagy a körforgásos gazdaság, mind a megoldás építőkockái. Hatékonyságuk, anyagigényük már a múltban is sokat fejlődött, és joggal feltételezhető, hogy a jövőben is fog. A megoldás ezek együttes hatásától, illetve az egyének és a társadalom cselekvéseitől együttesen várható.
Az IPCC legfrissebb jelentése szerint, még ha túllövéssel is (vagyis ideiglenesen meghaladjuk a Párizsi Megállapodásban a világ országai által elfogadott felmelegedési küszöbértéket, majd visszacsökkentjük azt), de továbbra is van esély, hogy a biztonságos(abb) 1,5 Celsius-fok környékén stabilizáljuk a globális átlaghőmérséklet-emelkedést a század végéig. A helyzet nem fekete-fehér, nem egy zéró összegű játszma, ahol vagy nyerünk vagy vesztünk, mivel minden egyes tizedfok számít. Ahogy az sem mindegy, hogy tartósan vagy ideiglenesen lépjük túl a 1,5 vagy 2 Celsius-fokot, és hogy mennyivel.
Mert a vizionált civilizációs összeomlás nem a hollywoodi filmekből ismert apokalipszis módjára következik be varázsütésre, hanem fokozatosan lesz egyre rosszabb mindannyiunknak, ha nem hagyunk fel az üvegházhatású gázok kibocsátásával és a pazarló nyersanyaghasználattal - tehát a mindig növekedő fogyasztásra alapuló gazdasággal.
A tudomány szempontjából nézve objektíve van esélyünk és lehetőségünk, hogy elkerüljük a legrosszabb forgatókönyveket. Az, hogy ebből politikai realitás legyen, mindannyiunk feladata.
Szerzők: Bart István (jogász, klímapolitikai szakértő), Csernus Dóra (klíma- és környezetpolitikai szakértő, Egyensúly Intézet), Csóka Gergely (okl. környezetmérnök, klímavédelmi szakértő), Kelemen Ágnes (környezetgazdász, klímapolitikai szakértő), Kis Anna (meteorológus, éghajlatkutató), Lehoczky Annamária (meteorológus, éghajlatkutató), Szolnoki Ádám (a Magyar Napelem Iparági Egyesület elnöke), Ürge-Vorsatz Diána (fizikus, környezetkutató, professzor, IPCC alelnök), Vigh Péter (szerkesztő, Másfélfok), Zsótér Márton (közgazdász, autóipari és közlekedési szakértő)
