Dulakodás nyomai mindenütt. A posta szanaszét hever a konyhapadlón, a hokedlik felborogatva. A telefont valaki leverte, a töltő tehetetlenül himbálódzik a vezeték köldökzsinórján. A nappali küszöbén látható egyetlen halvány lábnyom a fiam, Jacob élettelen teste felé mutat.
Jacob, mint valami tengeri csillag, végtagjait szétvetve hever a kandalló előtt. Homloka, keze véres. Egy pillanatra elakad a lélegzetem.
Mi az a Matiné?
Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.
A Matiné eddigi termését itt találni.
A fiam hirtelen felül.
- De anya - szólal meg -, még csak meg se próbáltad!
Játék az egész, mondogatom magamnak, miközben a fiam hajszálpontosan a korábbi pózba helyezkedik: hanyatt, lábát balra ficamítva.
- Ööö, dulakodás - mondom.
- És aztán? - Jacob szája alig mozdul.
- Fejbe vágtak.
Letérdelek, ahogy Jacob már kismilliószor mutatta, majd a kanapé alatt szemembe ötlik a kandallópárkány kristályórája. Óvatosan felemelem, az egyik sarka véres. Ízmintát veszek a kisujjam hegyével.
- Jaj, Jacob, nem mondod, hogy megint elhasználtad az összes kukoricaszirupomat!
- Anya! Koncentrálj! A kanapéra rogyok, kezemben az óra.
- Betöréses rablás, és te védekezni próbáltál.
Jacob sóhajtva felül. Barna haja összeragadt az ételfesték és a kukoricaszirup keverékétől, szeme ragyog, bár egy pillanatra sem néz rám.
Fotó: Thinkstock
- Komolyan gondolod, hogy kétszer egymás után eljátszom ugyanazt az esetet?
Végre feltűnik a Jacob szétnyíló markában őrizgetett, árulkodó, aranyszínű hajcsomó. Az apja tejfölszőke, legalábbis az volt, amikor tizenöt évvel ezelőtt itthagyott Jacobbal és a pólyás, lenhajú Theóval.
- Theo a gyilkos?
- Jaj, anya, ez dedósoknak való eset.
Jacob talpra ugrik, arcáról csöpög a művér, ő azonban észre sem veszi. Amikor így elmélyed egy-egy bűnesetben, szerintem az se tűnne fel neki, ha történetesen atombomba robbanna mellette. A szőnyeg széléhez lépve a lábnyomra mutat. Így másodszorra már nekem is feltűnik a Theo többhavi spórolt zsebpénzén vett gördeszkás cipő gofrimintás talpára nyomtatott VANS logó utolsó két betűje.
- Összetűzés történt a konyhában - magyarázza Jacob. - Védekezésül eldobtam a telefont, aztán a szobába menekültem, ahol ütött az óra.
Óhatatlanul elmosolyodom.
- Ezt meg honnan vetted?
- Bűnvadászok, negyvenharmadik epizód.
- Azért jobb, ha tudod, ez azt jelenti, hogy valakinek vége van. De nem muszáj, hogy éppen órával üssék agyon.
Jacob kifejezéstelen arccal pislog rám. Az ő világában minden szó szerint értendő, hiszen ez betegségének egyik ismertetőjele. Amikor évekkel ezelőtt felköltözünk Vermontba, megkérdezte, milyen lesz ez a hely. Minden zöld, feleltem, óriás hegyekkel. A fiam erre sírva fakadt. És nem bánatnak az óriások?, kérdezte.
- Mi az indíték? - kérdezem, mire, mintegy feleletképpen, Theo viharzik le a lépcsőn.
- Hol az a kretén? - ordítja.
- Kisfiam, nem beszélhetsz így a bátyád…
- Nem fogok így beszélni, ha ő meg nem nyúlja le a cuccaimat a szobámból.
Ösztönösen közéjük lépek, bár Jacob mindkettőnknél jó egy fejjel magasabb.
- Semmit sem nyúltam le a szobádból.
- Na ja. És a csukám?
- Az az előszobában volt - magyarázza Jacob.
- Debil - morogja Theo, mire Jacob szeme egy pillanatra megvillan.
- Nem vagyok debil - dörmögi, és az öccse után kap.
Elállom az útját.
- Jacob, nem nyúlhatsz Theo dolgaihoz az engedélye nélkül. Theo, tőled pedig meg ne halljam még egyszer ezt a szót, mert bizonyisten, én veszem el a cipődet és hajítom ki a kukába! Megértettétek?
- Leléptem - morogja az előszoba felé trappolva Theo. Egy pillanat múlva már hallom is az ajtócsapódást.
A konyhába megyek Jacob után, aki az egyik sarokba húzódik.
- Amivel itt szembe kell néznünk - szólal meg vontatottan -, az a kommunikáció kudarca - majd térdét átkulcsolva lekuporodik a földre.
Ha épp nem talál szavakat saját érzéseire, Jacob sokszor kölcsönöz másoktól. Ez a mondat a Bilincs és mosolyból való. A fiam betéve tudja az összes filmet, amit valaha látott.
Fotó: Thinkstock
Számos olyan szülővel találkoztam már, akiknek autisztikus spektrumzavarral élő gyereke az Asperger-szindrómás Jacob szöges ellentéte volt. Ezek a szülők örökké azt hajtogatják, micsoda szerencse, hogy az én fiam jó beszédkészségű, ragyogóan intelligens, és egy óra alatt megjavítja az elromlott mikrót. Azt hiszik, nincs szörnyűbb egy önmagába zárkózó, a külvilágot észre sem vevő gyereknél. Próbálnák csak ki, milyen, ha az önmagába zárkózó gyerekük nagyon is észreveszi a külvilágot, sőt, mindenáron kapcsolatot akar teremteni vele. Ha olyan akar lenni, mint bárki más, csak épp fogalma sincs, hogyan.
Már nyúlnék, hogy megsimogassam, de még idejében feleszmélek. Jacobot néha a leggyengédebb érintés is teljesen kiborítja. Nem szeret kezet rázni, utálja, ha hátba veregetik vagy beletúrnak a hajába.
- Jacob - kezdem, ám hirtelen rájövök, hogy semmi baja. Az orrom alá tartja a vezeték nélküli telefont, ami fölött mindeddig gubbasztott, és a készülék oldalán éktelenkedő fekete foltra mutat.
- Az ujjlenyomatot se vetted észre - jegyzi meg némiképp felderülve. - Már bocs, anya, de elég béna nyomozó lenne belőled.
Papírtörlőt tép, benedvesíti a mosogatónál.
- Nyugi, feltakarítok.
- Még mindig nem árultad el Theo indítékát.
- Ja - pillant hátra a válla fölött gonoszkás mosollyal -, elloptam a cipőjét.
Jodi Picoult: Házirend
Athenaeum
