Nem hittem, hogy a fenti mondat valaha kicsúszik a számból anyámmal szemben. Nem úgy értettem, rögtön meg is bántam, de már nem volt visszaút. Kiviharzottam a lakásból.
Azért nem szépítem ezt a történetet, mert vállalni akarom mindegyik részét. A jót is, a rosszat is. A családi kapcsolatokról olyan szépen, rózsaszín habosan, aranykeretesen, szívecskés emojisan szoktak – úgy általában – beszélni, főleg, ha egy anyáról van szó. Pedig szerintem a dolog jóval árnyaltabb.
A vita két tábla keserű csokoládén robbant ki. Ismertebb nevén étcsokoládé. Anyám kábé tíz percre lakik tőlem, az utca végén. Sokszor segítek neki bevásárolni, aznap is így tettem, munkából jövet. Húzós nap volt, a bolt annyira nincs közel, fáradt voltam, esett az eső, és nem tudom, hogy jutott eszembe épp a belül szőrmés, kívül átázós bokacsizmámat felvenni, mindenesetre akkor már lábszárközépig cuppogtam a csuromvizes szőrmében, meg a szintén tocsogós farmeromban. A dzsekim kapucnija nem védett semmitől, az arcomon folyt le a víz. Utáltam az egész világot.
Gondoltam, bedobom anyuhoz a cuccokat, aztán húzás haza, vizes holmit le, puha zoknit fel, gyorsan letudom a muszáj-háztartási teendőket, talán még leskiccelek egy cikkvázlatot, aztán egy csésze forró tejeskávéval bekucorodom a kanapéra, bekapcsolok valami hülyeséget a tévében, bebambulok, és a napot ezennel befejezettnek nyilvánítom.
Így is lett – volna, ha kifelé, már az előszobában nem állít meg anyám álmosan nyűgös hangja: “Kislányom, mogyorós keserű csokoládét nem hoztál?” Nem volt őszinte a mosolyom, ahogy megtorpantam: “Nem, mert nem mondtad.” Kis, bűntudatos csönd a szoba felől: “Hát...lehet. Pedig úgy ennék most egy kicsit.” Na, itt szakadt el a cérna, és itt csúszott ki a számon, feltartóztathatatlanul:
“Most már nem fordulok vissza. Hatszor kérdeztem meg reggel, mit hozzak. Listát is írtam. Bentről is felhívtalak. Komolyan, a tököm kivan veled.” A végét csak mormoltam, odabentről, a tévé mellől már nem is hallhatta, de kimondtam, nincs mentség. Becsaptam magam mögött az ajtót.
A mondatban nyilván nem az volt a leghelytelenebb, hogy nincs tököm. De dühös voltam, és ahogy lecuppogtam a lépcsőn, kezemben a saját bevásárlószatyrommal (mert ugye még az is nálam volt), a laptoptáskámmal, és egy bazi nagy könyvvel, ami félig már szintén átázott, magamban tovább pufogtam. Határozott léptekkel elindultam hazafelé, közben a lakáskulcsom után kotorásztam. Anyut nagyon szeretem, meg minden, de lássuk be, egyre nehezebb vele.
Mindent ötször kell neki elmondani, mert nem hall – negyven évig, egész a nyugdíjig általános iskolai tanár volt, a gyerekek szétordították a fülét. Ha ötödjére már kiabálva ismétlünk meg neki valamit az öcsémmel, megsértődik: “Jól van, nem kell velem üvöltözni...” Most jött rá, hogy facebookozni akar. Öcsém féltve őrzött laptopján. Persze tök cuki, hogy ilyen lelkes, de azóta kétszer állította át az öcsém profilképét (fogalmunk sincs róla, hogy csinálta), eutanáziára ítélte a WIFI-rootert (azt a rejtélyt is örök homály fedi, nem tudtuk feléleszteni, le kellett cserélni), és Google fordítóval angolul kommentelget vadidegen embereknek. Ja, és angolul is meg akar tanulni. Tele kell ragasztanom a lakását cetlikkel, amikre angol szavakat írok jó, nagy betűkkel, és időnként ki kell tőle kérdeznem. Na, abból is többnyire vita lesz, mert szerinte az írásom olvashatatlan, és mi az, hogy az angolban nincs magázás, amikor híresen udvarias népek.
Emellett mindig, mindenről tudni akar, török szappanoperákat néz, és állandóan édességet enne. Tonnaszám. “Akármennyire is szépítem, az anyák hetven felé már idegesítőek” – dohogtam magamban, ahogy a csatakos csizmámmal egy kissé lassúbbra vettem a tempót. Azt hiszem, a házam előtti árvácskaszigetnél jártam éppen, amikor bevillant az a kép. Egy emlék. Nem számítottam rá, sőt, annyira váratlanul ért, hogy egy pillanatra megálltam.
Három éves lehettem, lázas betegen feküdtem a rácsos kiságyamban. Körülöttem forró önkívületben hullámzott a világ, amikor egy fiatal, selymes hajú, gyönyörű nő hajolt fölém. Előbb a nyakamra, aztán a homlokomra tette a kezét, és én megnyugodtam. Az volt életem első emléke anyámról.
Álltam a még mindig ömlő esőben, dugig szatyrokkal és táskákkal, és arra gondoltam: igen, ez a keserű csokoládé dolog idegesítő. És nagyon kényelmetlen lenne visszabumlizni a boltba, átázva, fáradtan, megrakodva, mint egy málhás szamár. De vajon mennyire lehetett idegesítő és kényelmetlen mellettem virrasztani azon a régi, lázas éjszakán, amikor tüdőgyulladással feküdtem, és a riadt, tapasztalatlan, huszonéves anyám abban sem volt biztos, hogy megérem a reggelt?
És mennyire lehetett idegesítő kikapni engem a babakocsiból, és a fél város szeme láttára a lábamnál fogva rázni egy percig, mert félrenyeltem a kisboltban vett savanyúcukrot, és mire anyám észrevette, már lila volt mindkét kezem, és másodpercekre voltam a fulladástól (a cukor végül kijött, utána anyut kellett beinjekciózni, mert rosszul lett a sokktól).
És mennyire volt kényelmetlen a válásom után, már harminc éves koromban, amikor pár hónapra hozzá költöztem, végignéznie, ahogy szinte napok alatt lefogyok tíz kilót, nem bírom abbahagyni a sírást, és reggelente, amint felülök az ágyban, már hányok is az idegtől? Anyám szó nélkül ült mellettem, heteken át, az első lelki krízis szörnyű reggelein át. Tartotta az állam alá a műanyag lavórt, és egy törölközővel itatta a verejtéket a homlokomról.
És ha már az édességnél tartunk, mennyire lehet kényelmetlen neki most, a fájós derekával hajnalban nekiállni, és bedagasztani a fánkot, ha vasárnaponként néha nála ebédelünk? Mert tudja, kérés nélkül is tudja, hogy élek-halok a szalagos fánkjáért, ami kívül aranybarna, belül meg lyukacsos és könnyű, mint a tengeri szivacs.
Bandukoltam az esőben, ami, valljuk be, nem a legjobb ötlet a morfondírozásra, de már nem bántam. Úgy pörögtek az agyamban a képek, mint egy film. Beugrott egy jó pár évvel korábbi nyár is, amikor a nagyszüleim falujában töltöttünk az egész családdal egy hétvégét. Falunap volt, a színpad körül nagy tömeg, népviseletbe öltözött kislányok, céllövölde, mézeskalácsárusok, meg egy helyi lakodalmas banda, akik egy szívfájdító dalt énekeltek az elveszített szerelemről. Mivel épp egy kapcsolatot próbáltam kiheverni (az elváltak is próbálkoznak néha), sajgott a lelkem, de szégyelltem, hogy egy ilyen bugyuta kis dal így megérintett. Ezért hát vállrángatva tréfálkoztam, ej, micsoda helyi mjuzik van itt, de jól nyomják, aztaaa. Mindenki elhitte a bolondozásomat, egyedül anyám nézett rám fürkészőn, és halkan odasúgta: “Ne sírj.” Pedig nem sírtam, sőt, csupa mosoly voltam.
Most, az esőben, teljes bizonyossággal éreztem, hogy a világon ő az egyetlen ember, aki akkor is megérzi, ha belül szenvedek, amikor kívülről a világ legmagabiztosabb nőjét adom elő. “EZ” a mikrocsip egyedül belé van belé ültetve.
Az eső kicsit alábbhagyott, és én megálltam a bolt előtt. Bementem, a rajtam lógó szatyrok-táskák miatt kissé körülményesen, de bemanővereztem a kosárba két tábla mogyorós, keserű csokoládét, és elvittem anyámnak. Megálltam a nappalijában – áhítattal nézte a török sorozatát – és leraktam a dohányzóasztalra a csokikat. Felnézett rám. Nem szóltunk egy szót sem, csak összevillant a tekintetünk. Már sarkon is fordultam, ezúttal tényleg hazamentem. Az úton egy kis félmosoly játszadozott a szám sarkában. Arra gondoltam, hogy ami anyám szemében volt abban a pillanatban, az bőven megérte azt a két tábla csokoládét.
Ezret is megért volna.
