Alexander Graham Bell meg akarta szüntetni a siketséget, amely szerinte az emberi faj egyik fertőzése, és ehhez drasztikus megoldásokhoz folyamodott oktatóként is.
A világhírű feltalálókra hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, mint szent és sérthetetlen ideálokra, pedig a megkérdőjelezhetetlen zsenialitásuk mellett ugyanúgy tudtak esendőek, ellenszenvesek vagy éppen vállalhatatlanok lenni, mint bárki más. Nos, ezúttal Alexander Graham Bellről szeretnénk kissé árnyalni a kialakult képet.
Azzal mindenki tisztában van, hogy az 1847-ben, Edinburgh-ben született Bell találta fel a telefont: még 30 éves sem volt, amikor találmányát már nyilvánosan is használták, és azóta is hálásak vagyunk neki a korlátok nélküli csevegésekért. Ugyanakkor azt már kevesebben tudják, hogy
Minden adott volt ahhoz, hogy társadalmilag érzékeny gyerek legyen a kis Alexanderből: apja, Alexander Melville Bell gyógypedagógus volt, aki kidolgozott egy „látható beszéd” nevű fonetikai rendszert a siketek hangzóbeszédre tanítására, amelyet világszerte elismertek és használtak, édesanyja pedig erősen nagyothalló volt, szinte siket, ugyanakkor rendkívül tehetséges koncertzongoristaként vált sikeressé.
15 évesen kezdett foglalkozni vele – a lány apja gazdag üzletember volt, aki szponzorálta a kísérleteit is, és egy siket iskolát is létrehozott, ahol Bell tanított. A feltaláló-oktató rövid idő alatt komoly eredményeket ért el Mabel beszédkészségének a javításában. Ám nem csak a tanítás volt a célja: mire Mabel 18 éves lett, nem teketóriázott és rögtön feleségül kérte. Bár az édesapa eleinte dühös volt Bellre, hogy csapni kezdte a szelet a lányának, végül látva a lányán az eredményeket és a komoly udvarlási szándékot, illetve a „messzeszóló” fejlesztésének sikerességét, megenyhült. Végül a házasság sikeresnek bizonyult, hiszen Mabel élete végig kitartott Bell mellett, és született két lányuk is (sajnos két fiuk, akik a lányok után születtek, csecsemőként elhunytak), sőt, később kilenc unokának is örülhettek.
Ezért 1883-ban Emlékirat az emberi faj siket változatának kialakulásáról címmel mutatott be egy tanulmányt, amelyben azt javasolta, hogy a siketek ne házasodhassanak és ne lehessenek gyerekeik sem. Mivel Bell úgy vélte, hogy a siketség egy megszüntethető betegség, és azon dolgozott, hogy megtanítsa őket beszélni. Ennek érdekében teljes mértékben elvetette a jelnyelv használatát. El lehet képzelni, hogy milyen hangulatban és frusztrációban nevelkedtek szegény siket gyermekek abban az intézményben, ahol oktatott: például
Bell elméletében a siketek csak akkor lehetnek hasznos tagjai a társadalomnak, ha nem különülnek el, hanem beolvadnak a többségbe, és speciális oktatás és tanárok helyett ugyanolyan oktatásban részesülnek, mint más, ezáltal kénytelenek beilleszkedni és rákényszerülnek a szájról olvasás elsajátítására.
Úgyhogy a feltaláló minden jó szándéka ellenére rengeteget ártott a siketek ügyének. Erre az irányzatra, amelyet lelkesen követett, létezett egy szakkifejezés is, amely a Harmadik Birodalomban élte virágkorát: ez volt az eugenika. Ez egy olyan társadalomfilozófiai irányzat, mely az ember öröklődő testi és szellemi tulajdonságainak javítása érdekében végzett beavatkozásokat hirdeti. Bell egyébként nem érte meg a nácik hatalomra jutását, mivel cukorbetegségi szövődmény következtében elhunyt 1922-ben Kanadában, 75 évesen.
