A pornó aranykora tett be a striciknek

Ki hitte volna, hogy épp a baszás a leguncsibb az egészben?

- sóhajt Maggie Gyllenhaal cigivel a kezében, miközben egy íróasztalon hanyatt fekve várja, hogy elkezdődjön a forgatás. Ez a mondat akár a Fülledt utcák mottója is lehetne, hiszen a Drót alkotóinak sorozata úgy mutatja be a pornó, és általában a szexipar világát, hogy gyakorlatilag minden érdekesebb benne, mint maga a szex. Pedig ilyen-olyan módon minden szereplő a szexből él, itt mégsincs semmi vonzó benne, izgató meg aztán végképp nem. Mert akárcsak a baltimore-i drogháború (Drót) vagy a Katrina-sújtotta New Orleans (Treme) esetében, David Simont és George Pelecanost ezúttal sem a felszín érdekli igazán, hanem maga a rendszer, így lépten-nyomon a kulisszák mögé pillantanak. Ízelítőt kapunk az éjszakai élet templomait jelentő bárokból, a prostik és stricijeik hétköznapjaiból, az elnyomások természetesnek vett hálójából, a fejlődést makacsul túlélő nemi és faji előítéletekből, a szexipar körül kialakuló piti és szervezett bűnözés világából, valamint az ezen élősködő - vagy épp ez ellen küzdő - rendőrök hosszú, fáradt, éjszakai műszakjaiból.

Még mindig a 70-es években járunk, vagyis abban az évtizedben, amikor a pornó sikké vált, a szexuális szabadosság pedig kilépett a sötét sarkokról és elöntötte Amerika vásznait, szórakozóhelyeit és tévéképernyőit. Az első évad ennek a kulturális forradalomnak a nyitányát mutatta be annak egyik fellegvárában, New York Deuce-nak nevezett negyedében, akkor még épp csak felvillantva, mekkora változást hozhat mindez a szereplők életébe. A most indult második évad azonban öt-hat évet ugrik az időben és 1977-ben veszi fel a fonalat, amikor már jócskán változott a kép: a szélhámos ikertestvérével megvert Vince (James Franco) többé nem füstös csehót, hanem jókora, csilli-villi diszkót üzemeltet, a maffiától szabadulni próbáló Paul (Chris Coy) új melegbár nyitásán ügyködik, ahol végre nem kéne védelmi pénzt fizetnie. Több prostituált pornószínésznőként csinált karriert magának, a függetlenségét mindig őrző Candy (Maggie Gyllenhaal) pedig végleg otthagyta az utcasarkot, hogy alkalmi pornósztárként és rendezőként bontogassa szárnyait, és talán egyszer még a kisfiát is magához vehesse.

Most is folyton szól a zene

A zenei aláfestés az első évadnak is fontos része volt, a második évad pedig a fülledt soul és a klasszikus rock mellé beemelte a punkot (hiszen 1977-ben járunk) és a new wave-et, és persze ott van a diszkó is. Rögtön a sorozat főcímzenéjében már Elvis Costellóra cserélték le Curtis Mayfieldet (egy külön ehhez a sorozathoz készült verzióval, melyben Costello mellett egy énekesnő, Natalie Bergman is hallható a This Year's Girl című számban), miközben Abby láthatóan felöleli az új zenei mozgalmat: a szobájában Talking Heads szól, a kocsmájában a Damned lép fel, de hallható dal a Televisiontől és a Modern Loverstől is, ugyanúgy, mint a Funkadelictől vagy éppen Giorgio Morodertől. Nem túlzás, hogy a soundtrack is rengeteget tesz ahhoz, hogy a sorozatot ilyen jó legyen nézni. (Inkei Bence)

Egyértelmű főhősünk továbbra sincs nincs, ami persze nem hiba, hanem a koncepció szerves része: épp a számtalan párhuzamos és egymásba gabalyodó cselekményszálból rajzolódik ki a teljes kép, akárcsak Simon korábbi sorozataiban. A tempó ráérős, a második évad első két részének sztorija például pár mondatban összefoglalható. Ennek ellenére egy pillanatra sem válik unalmassá, hiszen a hangsúly a tűpontosan megrajzolt részleteken van. Ez az aprólékos karakter- és a közegábrázolás pedig kárpótol a feszesség hiányáért. Már a nyitójelenet is olyan, mintha tényleg a 70-es évek New Yorkjának fényreklámtól vibráló utcáin járnánk: ahogy Candyt végigkísérjük a járdán, majd Barry White Let The Music Play-ére betérünk Vince dugig tömött diszkójába, szinte ott érezhetjük magunkat. A körkép pedig átfogja a teljes spektrumot:

A város éjszakai életét komótosan pásztázó kamera mindent átfog a pár pennys kukkolófülkéktől a mozivásznakat ostromló, dollármilliós pornóbizniszig.

Talán Vincent és Candy karaktere emelkedik ki hajszálnyira a körpanorámából. És míg elsőre úgy tűnhetett, hogy James Franco kettős szerepe a sorozat legnagyobb színészi teljesítménye, a második évad felütése után már egyértelműnek tűnik: valójában a másik sztár, Maggie Gyllenhaal ellopja előle a showt. Gyllenhaal élete alakítását nyújtja, egyszerre kőkemény, érzékeny és esendő. Sokszor szavakra sincs szüksége, a tekintetében ott bujkál a szexuális forradalom minden ellentmondása. Mert az ő példája is jól mutatja: a prűd jogszabályok alól felszabaduló pornó ugyan sokaknak lehetőséget adott a megalázó és veszélyes utcai strichelés elhagyására, de ettől még nem szűnt meg egy csapásra a szexipar lényegileg kizsákmányoló szemlélete. Ikonikus jelenet, mikor Candy feminista pornófilmet forgatna, amiben érzékeny intellektuális montázsokkal próbálja visszaadni a női orgazmus lélektanát, a mentora hamar észhez téríti: senki nem kíváncsi arra, mi zajlik a nő fejében szex közben, a nézők (értsd: félhomályban rejszoló férfiak) magát a dugást akarják látni. Ezért fizettek ugyanis.

A feminista szemszög Vince barátnőjén, Abbyn keresztül is megjelenik, aki a felső tízezer és az egyetemi kampuszok világából csöppent ebbe a közegbe, és missziójává válik, hogy a szexiparban rekedt lányoknak segítsen kiutat találni. Ez persze nehezebb, mint elsőre hangzik, már csak azért is, mert legtöbbjük számára ez a világ jelenti az otthon melegét. A Fülledt utcák szívszorító pontossággal ábrázolja: mivel sokan nem ismernek mást, fel sem fogják, hogy rendszerszintű kizsákmányolás áldozatai. Sőt, ez az öntudatlanság sokszor igaz elnyomóikra is: a kispályás, de piperkőc stricik szintén belenőnek a hierarchiába, és természeti törvénynek tekintik saját uralkodásukat. A Fülledt utcák az ő frusztrációikba is betekintést enged, és ha szimpatikussá nem is, de emberivé teszi őket. Sem felmenteni, sem elítélni nem akar senkit. Látjuk a hízelgésből és brutalitásból kikevert bántalmazó viselkedést, de azt is, hogy sokszor milyen félelmek, hiányosságok és bizonytalanságok rejlenek az erőszakosság mögött. A második évad egyik fontos vonulata ugyanis épp a stricik térvesztése. Pozíciójuk kezd meginogni a nagyobb távlatokat ígérő pornóbiznisz miatt, ők pedig ezt pontosan azzal a mély aggodalommal élik meg, mint egy kis, tradicionális szakma képviselői, amelyet tönkretesznek az agresszív és érzéketlen nagyipari szereplők.

Ugye tudod, hogy ki fognak használni? Csutakra ki fognak használni!

- üvölti egyikük, Larry Brown döbbenten a New York-i pályaudvarra érkező vidéki lány után, mikor az a mézes-mázos, behálózó dumája ellenére is lepattintja, hogy egy pornófilm castingjára siessen. És a sorozat nem hagy kétséget afelől, hogy Larrynek tulajdonképpen igaza van: a kihasználás nem vész el, csak átalakul, de persze ez a vád elég komikusan hangzik épp az ő szájából.

A Fülledt utcák tehát tartja az első évadban lefektetett szintet, és kötelező néznivaló a lassú, de alapos sorozatok kedvelőinek. Elég sokat elárul a csillogó szobrocskák értékéről, hogy a nemrég megtartott Emmy-gálán nemhogy díjig, de jelölésig sem jutott Simonék sorozata, miközben mérget vennék rá, hogy a Fülledt utcákat még akkor is nézni fogják, amikor sok idei díjazottról már rég megfeledkeztek. Sebaj, majd észbe kapnak, mint a Drótnál, ami öt évadon át futott Emmy nélkül, aztán pár évvel a lezárása után hirtelen mindenki észbekapott, hogy minden idők egyik legjobb sorozatáról van szó.

Fülledt utcák (The Deuce), HBO GO, 10/10

Kiemelt kép: HBO