A magyar sci-fi visszahódította a világűrt, de minek?

Megy a hiszti, hogy nem készül elég történelmi film, pedig jövőbe tekintésből jóval nagyobb a hiány, mint múltba révedésből (és nem csak a mozivásznon). Ezt bizonyítja, hogy a "magyar sci-fi" szókapcsolatot még most, 2018 végén is furcsa érzés leírni. Persze lehet, hogy ebbe a generációs örökség is belejátszik: én már nem Pirx pilóta bájos kalandjain, hanem az agyzsibbasztó Űrgammákon nevelkedtem, így a mai napig elönt a szekunder szégyen, ha magyar filmben megpillantok egy űrhajót vagy Szulák Andreát egy körúti plakáton. Az Úr hangja űrben játszódó nyitójelenete alatt is dermedten vártam, hogy mikor szólal meg váratlanul a Xénia-láz, de hamar elült a pánikroham, és végül nem törtek rám a kínzó emlékek. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy

• a látvány - még ha lehengerlőnek nem is mondanám - a legkevésbé sem ciki, ami eleve szokatlan.
• Másrészt, a plakáton sugalltakkal ellentétben, a cselekmény 99 százaléka nem is az űrben, hanem földi helyszíneken játszódik.

A magyar sci-fi tehát visszahódította a világűrt, még ha csak pár percre is, és végső soron azt is fölöslegesen. Az emblematikusnak szánt űrjelenetek ugyanis teljesen kilógnak a filmből. Olyannyira szervetlenek, hogy nem is sikerül megtapadniuk a cselekményen, így akkor sem hiányoznának belőle, ha végül elhagyták volna őket. Mintha Pálfi György tényleg csak egy gyerekkori álmát valósította volna meg dacból ezekkel a jelenetekkel, mert pontosan tudta, hogy űrben játszódó filmre esélye sincs elég pénzt összeszedni ebben az életben.

A rendező nemrég el is mondta, hogy épp azért esett annak idején Az Úr hangjára a választása, mert Stanislaw Lem 1968-as regénye földi cselekményben feszegeti az univerzum nagy kérdéseit. Az emberi drámát viszont hiányolta a regényből, így két társ-forgatókönyvírójával (Ruttkay Zsófi és Nagy V. Gergő) egy családtörténetbe oltotta be Lem filozofikus eszmefuttatásait. A középpontba így egy magyar testvérpár sztorija került, akik a 70-es években Amerikába disszidált apjuk után nyomoznak. Péter a helyszínről, a mai Amerikából, a kerekesszékes Zsolt pedig Magyarországról követi az eseményeket. A film derekán rá is bukkannak a tékozló apára, akiről utolsó információjuk az volt, hogy egy szupertitkos, ám balul elsült kutatásban vehetett részt, ami a mai napig kedvelt témája az összeesküvés-elmélet-rajongóknak.

Pálfi a családtörténettel ötletesen duplikálja, személyes szinten ismételve meg Lem univerzális kérdését:

Vajon lehetséges-e a párbeszéd két eltérő intelligencia között?

Merthogy ez a kérdés ugyanúgy érvényes apa és fiú, mint két idegen faj egymásra találásakor. Ezt a párhuzamot domborítják ki a filmet keretező vizuális trükkök, amelyek egy belső végtelent alkotó Möbius-szalagra fűzik fel a határtalan kozmoszt és a sejtek mikroszkopikus világát - valahol félúton a mi kis emberi sorstragédiáinkkal. A bökkenő márpedig épp itt, félúton, az emberi regiszterben jelentkezik. Pálfinak ugyanis nem sikerül igazán átélhető érzelmi tartalommal megtöltenie a felépített gondolati keretet, ami így grandiózus, de lényegileg üres látványosság marad.

Péterék apahiánya hiába rímel szépen az emberiség kozmikus magányára, ha kívül rekedünk a történeten, mert nem történik meg az azonosulás a szereplőkkel. Márpedig Az Úr hangja túl széttartó és egyenetlen ahhoz, hogy berántsa a nézőt. A cselekmény jó része eleve Skype-ablakokban és híradóbejátszásokban zajlik, de ez még indokolható azzal, hogy a film központi témája épp a kommunikáció(képtelenség). Ráadásul ezek a film legszórakoztatóbb jelenetei, mint például a nyomozást ellenző anyuka (Bánsági Ildikó) veszekedései az otthon maradt Zsolttal, vagy a konteó-hívő amerikai dokumentumfilmes bombasztikus leleplezései.

Erre a formai játékosságra kerülnek rá a műfaji szűrők. A szatíra végig keveredik a komoly hangvétellel, a sci-fi mellett pedig feltűnnek a road movie, a paranoia thriller és a párkapcsolati dráma elemei. Sőt, még a fantasy és a szürrealizmus is befigyel, de akárcsak az űrjelenetek, ezek sem szervesülnek jól a film szövetébe. Hiába a nagy koncepció, a film annyi réteget pakol egymásra, hogy végül egyiket se tudja kiteljesíteni, így elszivárog közülük a lényeg. Nagyjából értjük a szereplők motivációját, de ettől még sem az apa hiánya, sem a rátalálás katarzisa, sem a testvérviszony, sem Péter házassági válsága nem lesz átélhető.

Azért kár mindezért, mert Az Úr hangja közben jól szemlélteti Pálfi György - és operatőre, Pohárnok Gergely - egyedülálló tehetségét. Csurig van kreatív ötletekkel és sziporkázó vizuális megoldásokkal, csak mindez nem áll össze egységes világgá, amihez kialakulhatna egy erős érzelmi viszonyunk, mint mondjuk utolsó nagyköltségvetésű filmje, a 12 évvel ezelőtti Taxidermia esetében. Azt persze nem tudjuk, hogy a hiány milyen mértékben írható az eredeti koncepció, illetve a produkciós nehézségek, és a belőlük fakadó kompromisszumok számlájára. Az Úr hangja mindenesetre jó emlékeztető, hogy a Toldi-projektjével elbukó Pálfi annyira eredeti alkotó, hogy több lehetőséget érdemelne. A film még hiányosságaival együtt is meggyőzőbb, lendületesebb és izgalmasabb, mint bármilyen magyar sci-fi, és most nemcsak az Űrgammákra gondolok, de mondjuk a szintén Stanislaw Lem-ihlette 1-re is, amelyben Szulák Andrea ugyan nem tűnt fel, de képtelen volt túllépni a modoros filozofálgatáson.

Az Úr hangja, 2018, 108 perc, 7/10