A Legendás állatok már rég nem dedós mese

Akik a Legendás állatokra beülnek, azoknak aligha kell részleteznem a Harry Potter-széria mibenlétét, így aztán nyugodtan kérem olvasóimat, hogy emlékezzenek vissza arra a szinte észrevétlen hangvétel-átmenetre, ami azon a franchise-on epizódról epizódra végigvonult, legyen szó akár a könyvről, akár a filmekről. Az első rész édes-vicces gyerekmeséje fokról fokra sötétedett azzá a néhol horror-jegyeket mutató, sötét történetté, ami a hetedik rész végére lett. Az első igazán nagy váltást a negyedik rész vége hozta, amikor az emlékezetes, az addigiakhoz képest brutálisan ijesztő temetői jelenetben - amitől még a mai, blockbusterek sokkterápiáján nevelt gyerekekben is vigyázzba áll a lélegzet - Voldemort testet öltött, visszanyerve erejét. Ettől fogva semmi sem volt a régi, és az egykori mese igazi sötét történetté fejlődött, amelyben van gyilkosság, halál, öncélú gonoszság, vannak visszafordíthatatlan veszteségek, és úgy általában: az eseményeknek súlya van. Nos, a Legendás állatok-trilógia második részével még ennél is élesebben fordult rá erre a sötét útra: míg az első részben a nagy tételben adagolt cukiságot színesítette egy-egy sötét, veszélyes jelenet, addig a Grindelwald bűntetteiben ez az arány megfordult, a varázslények cukisága a ritkán kisütő nap az általános sötétségben.

A történet kezdetén Göthe épp sokadjára pattan le a mágiaügyi minisztériumról: továbbra sem utazhat külföldre. Mármint legálisan: valamilyen úton-módon mégis Párizsban, e film fő helyszínén találjuk őt is, magunkat is. Pedig nem igazán akaródzik elfogadnia Dumbledore kérését, hogy keresse meg az előző filmben is fontos Credence-t, ám mivel kiderül, hogy az első film óta aurorrá kinevezett Tina ugyanezen okból szintén épp Párizsban van, mégis belemegy a küldetésbe, magával viszi ismét felbukkant mugli barátját, Jacobot és furkászait is, hátha hasznukat veszi. Így bukkannak egy rejtélyes férfire, aki szintén Credence-t keresi, és néhány fontos szereplőre a gyerekkorból, akik szintén rá vadásznak - ahogy már az előző filmben is, úgy itt is minden és mindenki Credence körül forog. Aki meg, szerencsétlen, továbbra is csak arra vágyik, hogy kiderítse, ki ő és honnan származik - holott épp törődhetne a mellé szegődött elátkozott lánnyal, Naginivel is, aki időnként kígyóvá változik, és akinek későbbi sorsát nem kell ragoznom a szériában jártasaknak: ő lesz sok évvel később Voldemort kígyója.

Rengeteg szálon halad tehát a történet ugyanabba az irányba tartva, Credence felé, akinek sorsa és döntései varázslógenerációk sorsára van és lesz hatással - de ne szaladjunk ennyire előre. Amíg ugyanis idáig eljutunk ezen a tucatnyi szálon át, egészen sok információra fény derül a szereplőink múltjával kapcsolatban, olyanra is, ami "csak" gazdagítja a karaktereket, és olyat is, ami igazi váratlan fordulatot jelent, ebből egyet ügyesen a film leges legvégén, cliffhangernek, hogy biztos, ami biztos, a következő filmre is beüljön a nép. Ezzel mondjuk egyébként sem lesz gond: bár ez a film kétségkívül más hangulatú, kevésbé édes, sokkal karcosabb, és ezerszer bonyolultabb, mint elődje - annyira fontos, hogy ki kicsoda, és hogy ki kinek a kije volt egykor, és most ahhoz képest milyen viszonyban vannak, hogy azt elég követni -, ám mindazt, amitől egy efféle franchise jól tud működni, továbbra is hozza.

David Yates rendező ugyanis jó érzékkel adagolja a cukiságot és a sötétet: mennyiségre kevés bár a varázslényes tündibündiség, de mindig jókor jön, így az érzelmi hullámvasút soha nem ível túl sokáig lefelé, egy-egy vicces jószág mindig előkerül, hogy kicsit visszaállítsa a hangulatot. Ez az arányváltás ugyanakkor azért is fontos, mert így az eseményeknek súlya lett - az állatkás, családi filmes hangulat, amivel az első rész operált, még két teljes filmen át nem tartotta volna fenn az érdeklődést, kell, hogy az események valami nagyobb cél felé tartsanak, amit a Grindelwald bűntettei abszolút teljesít. Sejtjük, merre megyünk majd tovább akkor is, ha történetesen nem olvastunk utána: egyértelmű, hogy a Harry Potterben már említett nagy Dumbledore-Grindelwald párbajban fognak kicsúcsosodni az események. Ugyanakkor, ami kisebb bravúr, a filmet nem érte el a trilógiák középső filmjeinek átka: az ilyen nagy ívű sztorik közepe rendre enyhe unalomba fullad, ha van is tét, az nem olyan nagy, a zárófilm nagy durranására felkészülés meg önmagában nem elég izgalmas. Azért persze eposzi gazdagság nem jellemzi a sztorit, de az, hogy Credence keresése összefonódik egy információgyűjtős, már-már nyomozós szállal, sokat segít - bár azt is meg kell jegyezni, hogy ez a monstre "ki kicsoda"-játék azért igényel némi figyelmet.

Remekül működik továbbá, aminek ebben a nagyságrendben kötelező jelleggel működnie kell: a külcsín valami fenséges a jelmezektől a díszleteken át - csodás visszatérni a Roxfortba! - a CGI-csoda akciójelenetekig, amiből pedig akad jó néhány, a varázslények is csodálatosan ezerfélék, nagyban hozzátéve a wow-faktorhoz, a zene szintén szokásosan hatásos. Az alakításokban azért már kevésbé egyenletes a színvonal, ripacsság és alibizés is akad, a Queenie-Jacob páros Alison Sudol és Dan Fogler előbbiben, Zoë Kravitz és a legtöbb mellékszereplő utóbbiban jeleskedik, ezúttal Ezra Miller sem ragyog igazán, és az is egyre biztosabb, hogy Eddie Redmayne berendezkedett ezekre a félszeg, reszketős figurákra. Jude Law viszont remek, és Johnny Depp is meglepően hozta a maga módján racionális elmebeteget. Fontos is, hogy jó legyen: hiteltelen főgonosszal nem lehet tisztességes nagy csatát vívni, márpedig most ez jön, a harmadik filmmel pedig majd az is eldől, amiben ma még nem vagyok biztos, hogy vajon Grindelwald vagy Voldemort volt a varázsvilág legnagyobb pszichopatája.

Legendás állatok - Grindelwald bűntettei (Fantastic Beasts - The Crimes of Grindelwald) - brit-amerikai fantasy, 134 perc - értékelés: 7/10

Kiemelt kép: Intercom