Az európai meseirodalmat életre hívó, a mesék Homéroszaként emlegetett Ezópusz (Aiszóposz) történetgyűjteménye immár kétezerhatszáz éve alkotják az európai kultúra alapjait, benne olyan, ma is mindenki által ismert darabokkal, mint a gyűjtögetés helyett inkább zenélő tücsök és az időben raktározó hangya, illetve a holló szájából az ételt ravaszul kiéneklő róka története. A később többek közt Jean de La Fontaine által modern átiratot kapó gyűjtemény egyes darabjai a XXI. századra nyom nélkül eltűntek a köztudatból, pedig a könyvnyomtatás feltalálása, illetve olcsóvá válása után hirtelen széles tömegekhez eljutó tanmesék egyikének hatása azonban még néhány évtizeddel ezelőtt is jókora hatással volt a mindennapokra.
Az emberek jellemének megváltoztathatatlanságát hirdető történet főszereplője
egy bőrszínét a folyóban kifehéríteni nem tudó színes bőrű rabszolga,
aki egyes verziók szerint addig sikálta a bőrét, hogy a megfázása végzetes tüdőgyulladássá vált.
A sztori a reneszánsz kultúra egyik legnépszerűbb könyvtípusát jelentő - nem csak szórakoztatni vágyó, de morális irányadónak is szánt - emblémakönyveknek köszönhetően vált igazán ismertté, majd a lényegét teljesen félreértve a színes bőrű emberek erkölcsi és társadalmi alsóbbrendűségét hirdető rasszisták zászlajára került.
Innen nyilvánvalóan már csak egy lépés volt, hogy a karikaturisták, utánuk pedig a magukat élelmesnek gondoló szappangyárak is felfedezzék a történetben rejlő lehetőséget, így a brit Pears a mai bulvárlapok egyik elődjének tekintett, hetente megjelent The Graphic 1884 karácsonyára kiadott számában a következő reklámot helyezte el:
A kép szerint az urak, a hölgyek, a gyerekek, és a csecsemők számára is ajánlott szappan példáját a következő években számtalan másik cég követte - az amerikai Fairbank Company apró szóróanyagokon terjesztett hirdetésén például a következő kérdés hangzik el:
Miért nem Tündérszappannal most az anyukád?
A fehérítőt gyártó Chlorinol is hasonlóan gyomorforgató módszer talált az eladások növelésére, hiszen az úszó dobozban ülő két színes bőrű gyerek - természetesen egy-egy fehérítős dobozt tartva - tesz ígéretet:
Chlorinolt fognak használni, és olyanok lesznek, mint a fehér nigger.
De Nyugat-Európában is hasonlóan gondolkodtak:
Mindezek alól természetesen Magyarország sem volt kivétel, ahol az Erdélyi Hírmondó 1842-ben például így fogalmazott:
azért szerecsenre nem vesztegetjük a' szappant,
bár a szerecsenmosdatást, mint kifejezést a magyar nyelv már korábban is ismerte, és használta a hiábavaló munkára:
az első magyar közmondásgyűjtőként ismert Baranyai Decsi János 1583-ban már szerecsent mos, a reformációt követő rekatolizáció legismertebb alakja, az esztergomi érseki posztot két évtizeden át betöltő Pázmány Péter pedig épp harminc évvel később már szerecsent szappanozott
- írja Dömötör Ákos a Magyar Nyelvtudományi Társaság szakmai folyóiratában, a Magyar Nyelvben (1991/3).
A XX. század elején itthon is felbukkantak tehát a fenti példák nyomán születettek reklámok, köztük a sósborszeszt, napraforgó- és repceolajat valamint téglát is gyártó, sőt, lisztet és bort is árusító nyírbátori Bóni szappanjáé:
NÉNÉM!
Ne kinozd a fiadat kefével
Végy "Bóni" szinszappant
Mert lásd a "Bóni" szinszappan
A szerecsent is fehérre mossa.
Az igazi meglepetést azonban nem ez, hanem a húszas évek egy rövid cikke hozta, hiszen aszerint a reklámokba bújtatott rasszizmus a nyomtatott sajtó határain átlépve, rövid időre az utcára költözött.
A meglepő eseményről a Népszava 1927. október 5-i száma a rádió- és a moziműsor közé rejtve, egy, a magyar autógyártást dícsérő rövidhír, illetve a Munkás Rádióklub megalakulását bejelentő négysoros közööt tudósított röviden:
A szöveg szerint a járókelők az Andrássy út és a Nagykörút sarkán már napok óta találkozhatnak az egyik kávéház teraszán ülő, sűrű, göndör parókát és vastag ajkakat kapott európai párral - vagy a sokszor ma is életveszélyben élő albínó afrikaiak két képviselőjével -, akik egy rejtélyes üstökös bekapcsolásakor idegen kiejtéssel megemlékeznek a Soroksári úton már ötven éve készülő Meister szappan gyönyörűségéről, utalva arra, hogy ők épp annak köszönhetik a világos bőrüket.
A kávéház lehetett a mai éttermek helyén működött Kovács (1934-től Savoy), illetve a mára a helyét egy bankfióknak átadó, a Monarchia legnagyobb tükreit rejtő Abbázia - ez végső soron teljesen mindegy is -, kérdés azonban, hogy mi lehetett az üstökös, illetve hogy a köz hogyan fogadta az ekkor egy kissé talán már túlzásnak tűnő megoldást.
Feltéve persze, ha az egyáltalán létezett, és nem csak a gyártó egy, az eladásokat növelni vágyó önjelölt reklámzsenijének agyszüleménye volt, hiszen a történet
szóról szóra azonos szöveggel már megjelent az előző napi Esti Kurírban is,
a cég pedig néhány hónappal korábban komoly hadjáratba kezdett a piacon való előretörés érdekében.
Augusztus derekán az ország több lapjában tűnt fel például az Amerikában sosem látott tisztítóhatásról szóló mese:
Amire két héttel később tökéletesen rímelt Borcsa esete, aki egy milliárdos amerikai család mosónőjeként bizonyította be a Meister mindent felülmúló erejét:
Az üstökös titkára végül a szeptember végi lapokból derült fény: a gyárat alig három héttel a kávéházas eset előtt az Oktogonra néző Andrássy út 50. tetején egy, a szomszédba engedély nélkül átlógó óriási neonreklám eltávolításával büntették, pedig azt az Ujság a budapesti éjszaka egyik legjobban sikerült világító hirdetéseként emlegette.
Az égitestek gyulladtak ki rajta fokozatosan, egymásután: a nap, a hold, a csillagok, közöttük a Saturnus, végül egy óriási üstökös. És mindez a Meister-szappanra hívta fel a figyelmet.
A történet így, mindent összevetve egyáltalán nem tűnik tehát megalapozottnak, arra azonban tökéletes volt, hogy újabb néhány napig közszájon tartsa a cég nevét, hiszen a történetet az olvasók egy része minden bizonnyal személyes élményként mesélte tovább, mások pedig továbbadhatták, mint apró furcsaságot, amiről sajnálatos módon éppen lemaradtak.
