A nagy járványok nem egy híres írót megihlettek Boccacciótól Defoe-ig, de nem véletlen, hogy a koronavírus megjelenése óta Albert Camus könyvét fedezték fel újra az olvasók a legnagyobb számban. 1947-ben született regényét, A pestist már január végén elkezdték vinni a francia olvasók, amikor még csak Kínában tombolt a járvány, de azóta a világ számos országában újra sláger lett, Japánban egy hónap alatt annyi kelt el belőle, mint a megelőző 31 évben összesen, a brit kiadásból pedig durván egy hónap alatt a tízszeresét adták el a megszokottnál, és ez még csak március végi adat. A sikerre magyarázat lehet, hogy a világirodalom egyik kiemelkedő alakja foglalkozik egy hirtelen aktuálissá váló témával, de A pestis több mint egy járványregény. Camus rendkívül precízen írta meg, hogyan birkóz le egy járvány egy modern várost, a regény ugyanis a negyvenes években játszódik, az akkor még francia uralom alatt álló, algériai Oranban, ahol abban a hitben él még az orvosok többsége is, hogy a pestis már a múlt.

A koronavírus futtatta fel újra Camus regényét

Az 1947-ben megjelent A pestisből 1700 példány fogyott január végéig.

"Hát ez lehetetlen, hiszen mindenki tudja, hogy Nyugaton már nyoma sincs" - hangzik el a regényben, pont akkor, amikor már elég egyértelmű a helyzet, de a többség még abban bízik, ha nem vesznek tudomást a problémáról, az eltűnik magától. Camus egy fiktív pestisjárvány történetét írta meg, valamikor az 1940-es években: az, hogy még csak említés szintjén sem jelenik meg a Franciaország német megszállását hozó világháború (ellentétben a spanyol polgárháborúval), valamiféle alternatív történelmi univerzumot mutat, de nem a történelmi háttér hiteles ábrázolása a cél, hanem egy pusztító járvány hatása egy 20. századi város és lakói életére. Ehhez pedig Camus az általa legjobban ismert miliőt hívta segítségül, azaz a gyarmati Algéria egyik legnagyobb (és abban az időben még többségében keresztény, azaz francia és spanyol népességű) városát, Orant, mely a magyar olvasók számára leginkább Rejtő Jenő légiósregényeiből lehet ismerős. A gyerekkorát a fővárosban, Algírban töltő Camus rövid ideig Oranban is élt, épp akkoriban kezdett dolgozni a regényen a negyvenes évek elején, mielőtt a kiújuló tuberkulózisa miatt Franciaországba költözött volna feleségével. (Ez a motívum is felbukkan a regényben: a főszereplő, Rieux doktor felesége pont a történet kezdetén utazik el egy távoli szanatóriumba.)

Úgy tudni, az író tanulmányozta ehhez a majd egy évszázaddal korábbi, orani kolerajárvány történetét, illetve néhány kisebb epidémia (leginkább tífusz) a világháborús években is érintette a várost, sőt még néhány pestises esetet is említenek abból az időszakból, de ezek korántsem öltöttek akkora méretet, mint a Camus által lefestett járvány. Ez volt a lényeg:

egy már legyőzöttnek hitt betegség (ami lehetett volna tífusz vagy kolera is akár) minden előzmény nélkül lecsap egy forgalmas kereskedővárosra, amely amúgy is túlságosan csak az üzlettel törődött.

Az pedig, ahogy Camus a járvány által sújtott várost bemutatja, az egészen a közelmúltig egy izgalmas fikciónak tűnhetett a világ szerencsésebb felén élő olvasóknak, most viszont hirtelen aktuális lett, és egy sereg utalás vagy mondat egészen máshogy cseng, mintha mondjuk egy évvel korábban olvastuk volna a regényt. Ez még úgy is igaz, hogy a regénybeli járvány sokkal veszélyesebb és ijesztőbb, mint a koronavírus. (Él egyébként egy olyan álláspont, miszerint a pestis csak metafora, és az ellenállásban is részt vállaló Camus valójában a náci eszmék terjedéséről írt, de túlságosan is jól működik járványregényként ahhoz, hogy a járvány kellős közepén olvasva ezt elfogadjuk.)

Nem a járványok intenzitása az egyetlen különbség a mostani valóságunk és a regény között: a pestisjárvány ugyanis Oran városára korlátozódik, a világ többi része éli tovább az életét; a városban ragadtak csak nehézségek árán tudnak kommunikálni a kintiekkel, és nemhogy a digitális világ vívmányait nem élvezhetik, hanem ahhoz is órákat kell sorban állniuk, hogy feladhassanak egy táviratot, és még lehetne sorolni a különbségeket, de ettől még sok egyéb nagyon is ismerős lehet. Bár a regényben a tömegesen elhulló patkányok előrejelzik a járványt, ekkor még senki sem fog gyanút, az egész inkább egy zavaró és undorító kellemetlenségnek tűnik, mielőtt elkezdődnének a megbetegedések. A főhős (és mint később kiderül, narrátor is), Bernard Rieux először maga sem foglalkozik a lehetőséggel, hogy amiben a betegei meghalnak, az tényleg a pestis, de az elsők között ismeri be, hogy ami pestisnek látszik, az nyilvánvalóan nem lehet más.

Fotó: Farkas Norbert /24.hu

A hatóságok és a rangidős orvosok reakciója viszont már ismerős lehet: tagadás, ami nem feltétlenül a gonoszságukból következik a narrátor szerint, hanem általános emberi reakció. "Ugyanannyi pestis volt már a világon, mint amennyi háború. És mégis, a pestisek és a háborúk az embereket mindig készületlenül találják" - írja Camus, és nehéz nem gondolni azokra a januári-februári napokra, amikor Európában még az epidemiológusok egy része is arról beszélt, nálunk nem lesz koronavírus-járvány.

A mi polgártársaink sem voltak vétkesebbek, mint bárki más, csupán a szerénységről feledkeztek meg, ennyi volt az egész. Azt hitték, hogy az ő számukra még minden lehetséges, amiből az következik, hogy a csapások viszont nem lehetségesek. Csak kötötték az üzleteket, készülődtek utazásaikra, nézeteik voltak. Hogyan is gondoltak volna a pestisre, mely megsemmisíti a jövőt, az utazgatást, vitatkozást? Azt hitték, szabadok, pedig soha senki nem lesz szabad addig, ameddig csapások lesznek.

Nem segít a helyzeten, hogy az illetékesek is inkább a szívükre hallgatnak: a megyefőnök szerint "vaklárma az egész", az orvosi kamara titkára, Richard doktor szerint pedig nem kell az ördögöt a falra festeni. A hatóságoknak eleinte az a legfontosabb, hogy nehogy nyugtalanítsák a közvéleményt, ezért be sem ismerik a pestis jelenlétét, hanem csak "aggasztó lázesetekről" beszélnek, és hoznak pár szabályt, ami alapján úgy tűnik, hogy urai a helyzetnek. Rövidesen aztán kiderül, hogy ez nem elég, és karantén alá vonják a várost, egész városrészeket zárnak le; sokan kényszerből ott ragadnak Oranban, így például Rambert, az újságíró is, aki hiába próbálja kijárni, hogy hazaengedjék Párizsba. Ezek a mai újságolvasó számára már ismerős hírek lehetnek, arról nem is beszélve, hogy a város egészségügye semmilyen szempontból nem áll készen egy ilyen gyilkos járvány kezelésére: kevés az orvos és a felszerelés, és hiába van elvileg szérum a pestis kezelésére, abból sincs raktáron, ezért saját maguknak kell elkészíteniük, és annak a hatásossága is kérdéses. Joggal érezhetik úgy az orvosok, hogy magukra hagyták őket, miközben a megyefőnök a feletteseire mutogat, a hatóságok pedig úgy próbálnak úrrá lenni a helyzeten, hogy a járvány felpörgése után már nem hetente, hanem naponta közlik az új esetszámokat. "Az újságok és a hatóságok be akarják csapni a pestist. Azt képzelik, hogy pontokat nyernek el tőle, mert százharminc kisebb szám, mint kilencszáztíz" - írja feljegyzéseiben a regény egyik főszereplője, Tarrou. És igen, még az a fordulat is szerepel a regényben, miszerint "a statisztikai görbe emelkedése is lassúbbodik", a gézmaszkok hatékonyságát pedig vitatják.

De Camus igazából a város életét és lakóinak általános hangulatát bemutató részekben van elemében. Ahogy bezárnak a boltok és szünetel a kereskedelem, az emberek egy része pedig "még csak szabadságolt", és nem munkanélküli, a többségben csak fokozatosan tudatosul, hogy bezárták őket a városba. Abba is beletelik pár hét, amíg a pánik úrrá lesz a lakosságon, majd ezt a közöny és a beletörődés követi. "Senki sem nevet, csupán az iszákosak, de azok aztán annál többet" - írja Tarrou a feljegyzéseiben, végül az emberek elfogadtak mindent, és csak próbálnak túlélni.

Megjelennek persze azok, akik nyerészkedni próbálnak a járványon, így a kuruzslók és a csempészek is, mások pedig megpróbálnak értelmet keresni az egészben: így tesz a jezsuita szerzetes, Paneloux atya, aki szerint a város megérdemelte, hogy Isten lesújtson rájuk, mások viszont itt találják meg annak a lehetőségét, hogy végre a jó oldalon szálljanak harcba. Végül lesznek, akik a járvány alatt találnak magukra, mint a regény elején még öngyilkossági kísérleten kapott Cottard, aki a törvény elől menekülve úgy érzi, a kifordult világban elkerülheti a sorsát. És persze ott van Rieux, aki próbál küzdeni a járvány ellen, még úgy is, hogy korlátozottak a lehetőségei, mert nincs más választása, és ez a dolga, a többin pedig igyekszik minél kevesebbet gondolkodni. Ami pedig a leginkább vonatkoztatható a mostani helyzetre, azt is a folyton filozofáló Tarrou fogalmazta meg:

Mindenki magában hordja a pestist, mert senki, de senki a világon nem érintetlen tőle. És hogy szakadatlanul ügyelnünk kell magunkra, nehogy egy önfeledt pillanatban másnak az arcába leheljük, és ráragasszuk a fertőzést. A baktérium a természetes. A többi, az egészség, a tisztesség, vagy ha tetszik, a tisztaság, az akarat következménye, méghozzá a lankadatlan akaraté. A becsületes ember, az, aki úgyszólván senkit sem fertőz, nem más, mint az, akinek a lehető legkevesebb az önfeledt pillanata.

A pestis kifejezetten nyomasztóan hathat a koronavírus idején, de mint ahogy minden járványnak, a pestisnek is vége lesz egyszer: igaz, ebben nem olyan nagy a minden nehézségen felülkerekedő emberiség szerepe, mint szeretnénk, de a lényeg, hogy egyre kevesebb az új eset, és egy nap nincs több. Bár a csaknem tíz hónapig tartó bezártság végét az oraniak megünneplik, Rieux doktor tudja, hogy nincs minek örvendezni, hiszen "a végleges vereségről van szó, arról, mely befejezi a háborúkat, s még a békéből is gyógyíthatatlan szenvedést csinál."

Koronavírus - Még több hír a témában

Most se győzik a politikusok és a szakértők hangoztatni, hogy a koronavírus után "már semmi sem lesz olyan, mint korábban", Camus azonban nem életmódbeli változásokra gondol, hanem arra, milyen nyomot hagyott a pestis túlélő szereplői lelkén a járvány. Ők talán megtanulják azt a leckét, amit az emberiség rendre elfelejt: "a pestis bacilusa sohasem pusztul el, sem el nem tűnik, mert évtizedeken át szunnyadhat a bútorokban és a fehérneműben, türelmesen várakozik a szobákban, a pincékben, a bőröndökben, a zsebkendőkben és a limlomokban", és soha nem leszünk olyan biztonságban, mint azt békeidőben valamiért hisszük magunkról. Ebben igaza volt: a pestis hosszú évtizedek után, 2003 júniusában újra megjelent Oran egyik elővárosában, de csak pár elszigetelt esetre futotta. Lett viszont most helyette más, és lesz is még a jövőben minden bizonnyal. Vélhetően akkor is majd újra elővesszük A pestist, és újra meglepődünk, mennyire nem változik a világban semmi.


❤ ÉRTÉKELD A MUNKÁNKAT EGY LÁJKKAL, ÉS OSZD MEG MÁSOKKAL IS! KÖSZÖNJÜK!