Mi visz rá egy fiatal, friss diplomás magyar lányt arra, hogy pont a világ egy viszonylag távoli zugába menjen el dolgozni? Ráadásul önkéntesként, ráadásul egyedül, ráadásul a helyi nyelv ismerete nélkül.
Bagi Alexandra a nyáron vágott neki a nagy kalandnak. Az eltelt hónapok alatt érdekes dolgokat tapasztalt meg, volt jó is és akadt fura kalandja is. A kiutazás viszontagságairól, a fogadtatásról, a vietnami iskolásokról és tanárokról, a helyi szokásokról és a hétköznapi életről, a lehetőségekről beszélgettünk vele.
A gyerekekkel
Szerettem volna minél messzebbre, minél hosszabb időre menni
Mindig is vonzott a külföldi élet gondolata, viszont a pénz hiánya és az itthoni kötelezettségeim (az utóbbi 5 évben az egyetem) sose engedtek igazán azon gondolkozni, mi lenne ha... Konkrét cél nélkül pedig sosem tudtam elindulni. A kommunikáció- és médiatudomány mesterdiplomám megszerzése előtt úgy éreztem, még ki kell próbálni magamat.
A gyerekeket nagyon szeretem - korábban is önkénteskedtem gyerektáborban - és angolul is tudok, így kézenfekvőnek tűnt az angol tanítás gyerekeknek. Egy barátnőmtől hallottam az Európai Önkéntes Szolgálatról. Kiderült, hogy szinte mindent fizet (vagy utólag megtérít) a programban az Európai Unió, így szinte ingyen ki lehet jutni vele külföldre.
Szerettem volna minél messzebbre, minél hosszabb időre menni, ha már egyszer kijutok. Először Spanyolországba jelentkeztem, de visszajelzést sem kaptam. Másodjára Vietnamot jelöltem meg a programjuk miatt. A Fekete Sereg Ifjúsági szervezeten keresztül jelentkeztem és egy személyes találkozó után hamarosan írtak, hogy szeretnék, ha én lennék az egyik, aki Vietnamba megy. Ezek után a papírmunka és egy felkészítő nap következett Kapolcson.
Első benyomásként sokkolt a rengeteg motorbicikli és a zaj
Hanoiban a fogadószervezet nagyon melegszívűen fogadott, bemutatták a társamat, Sam-et, aki Litvániából érkezett. Egy hét alatt igyekeztek minket felkészíteni arra, hogy mi vár ránk a projektünk helyszínen.
Első benyomásként sokkolt a rengeteg motorbicikli és a zaj. Én délen vagyok egy Tuy Hoa nevű településen, ami hiába az egyik tartomány fővárosa, kicsi, és legnagyobb érdekessége a tenger. (Legalábbis számomra, aki ezelőtt sosem látta a tengert.) Itt is mindenki motorral jár (kivétel, aki biciklivel, mint én) és a zaj szerencsére jóval elhanyagolhatóbb.
DItt még a legkisebbek is robogóval járnak
Tuy Hoába egy 24 órás vonatút után érkeztünk meg, ahol megismerkedtünk két további önkéntessel: egy filippínó lánnyal – aki a szobatársam lett - és egy francia fiúval.
Kilátás az egyik balkonról
Minden héten több tanárral egyeztetünk az órák előtt az óratervről
Három nappal a megérkezésünk után már egyedül tanítottunk
Elég gyorsan a mély vízbe dobtak minket, három nappal a megérkezésünk után már mi tanítottunk. Az osztályban a vietnami tanárok csak megfigyelnek, vagy segítenek a gyerekeket kontrollálni. Én korábban nem tanítottam, így az első pár héten meg kellett szoknom, hogy az osztály másik oldalán állok.
Egy angol központ 6 és 16 év közötti diákjait tanítjuk napi 1,5-3 órában, változó beosztással. Mellette már az általános iskola elsős és másodikos diákjaival is van heti három órám. Az én feladatom a beszédkészségük fejlesztése, segíteni, hogyan fejezzék ki magukat angolul, és a kiejtésük javítása.
Az iskola fedett udvara a "Közép-ősz fesztivál" előtt
A gyerekek
Itt Vietnamban a diákoknak nagyon sok külön órájuk van. Ha nem jár valaki magántanárhoz, akkor lemarad.
Gyakran nehezen viselik a gyerekeket és több tanár is vonalzóval fegyelmezi őket
A vietnami tanárokkal néha nehéz megtalálni a közös hangot. Az angol kiejtésük nehezen érthető, és nem tudják magukat kifejezni. Igazi beszélgetést nem nagyon lehet kezdeményezni. Emellett leterheltek és a szabadidejükben inkább a családjukkal vannak.
Van, aki heti hét napot tanít az angol központunkban délutánonként és hat délelőttöt egy másik iskolában. Gyakran nehezen viselik a gyerekeket, és több tanár is vonalzóval fegyelmezi őket.
Az órán
Egy angol klub utáni kép, ahol eléggé szembetűnik mennyire különbözök az itteni lakosoktól. Tanárok és önkéntesek közösen szervezték és vezették le az angol klubot. (Mellettem a filippínó lány, a hátsó sorban pedig a litván és a francia önkéntes.)
Rajzokat és ajándékokat kapok tőlük, hatalmas szívük van
Sok jó élményem is van a gyerekekkel kapcsolatban. Kicsit szétszórt vagyok, és néha csak félig felkészülve érek be egy órára. Egyszer elfelejtettem kiszínezni a képeket, amiket használni szerettem volna. Amikor ezt meglátta az egyik kisfiú, azonnal a színes ceruzáiért szaladt, egy kislány pedig segített színezni.
Rajzokat és ajándékokat kapok tőlük, hatalmas szívük van. A kicsikkel szeretek énekelni, táncolni, nagyon fogékonyak rá. A nagyobbakat pedig igyekszem gondolkodásra ösztönözni, viszont ez nem mindig sikerül.
Igyekszünk már a legkisebbeket is hozzászoktatni ahhoz, hogy csoportban dolgozzanak. Itt például 4 fős csoportokban kellett emlékezniük a testrészekre és leírni azokat, majd együtt ellenőriztük annak helyességét
Fényképeket akarnak velem készíteni teljesen idegen emberek
Rám itt különlegességként tekintenek. Szinte mindig rám köszönnek az utcán még az idegenek is. Ha tudnak angolul, akkor sokszor mondják, mennyire szép vagyok, kíváncsiak arra honnan jöttem. Sokszor jó érzés, viszont máskor zavaró. Fényképeket akarnak velem készíteni teljesen idegen emberek az utcán, bevásárlás közben és az étteremben is.
Magyarországot a rózsákkal azonosítják és volt, aki rákérdezett tudok-e oroszul.
A mosoly sokszor többet mond minden szónál
Legtöbbször az utcai árusoktól vásárolok gyümölcsöt és zöldséget, vagy az utcai éttermekben eszünk. Itt a street food egészen mást jelent, mint otthon. Napközben 12-15 óra között a legtöbb hely zárva van, mert pihenőt tartanak. A gyerekek is hazamennek az iskolából.
A vietnami nyelvből sikerült egy keveset elsajátítani, de nagyrészt testbeszéd segítségével kommunikálunk. Általában nem okoz nagy nehézséget venni valamit, ha pedig mást szeretnénk, akkor a legtöbb helyen wifi és internet segítségével tudjuk megérteni egymást. A mosoly sokszor többet mond minden szónál.
A helyiek alapvetően nagyon kedvesek és itt vidéken a legtöbben jószándékúak, viszont természetesen negatív élményem is van.
A legnehezebbnek azt volt megélni, milyen az, amikor nem tudsz a családoddal kommunikálni
Eddig talán a tájfun volt a legérdekesebb élményem. Látni azt, hogyan élik ezt meg az itteni emberek. A városban másfél-két napig nem volt áram, a külső kerületekben pedig még tovább, és víz sem volt egy darabig. A vihar tövestül csavart ki fákat, döntött ki villanyoszlopokat. Másnap reggel viszont azonnal elkezdődött a helyreállítás. Mindenhol emberek dolgoztak azon, hogy mihamarabb rendbe hozzák a rendszert.
Életkép, ahogyan a vietnamiak szinte tudomást sem vesznek a kidőlt fákról, úgy robognak el mellettük a tájfun után
Az utcákon állt a víz, de ettől függetlenül a piac kinyitott és sok helyen generátorral termeltek áramot. A „járhatatlan utakon” motorral kerülgették a hatalmas fákat, mintha mi sem történt volna. Mindenki a saját dolgát csinálta vagy segített az utcán. Számomra az áramszünet tovább tartott, mint szerettem volna, de sokkal rövidebb ideig, mint azt előre megjósolták. A legnehezebbnek azt volt megélni, milyen az, amikor nem tudsz a családoddal kommunikálni, és attól tartasz, aggódnak, mi lehet veled.
Sokszor csak egy angol tanárt látnak bennem, aki taníthatná őket a szabadidejében
Mielőtt megérkeztem volna, voltak kétségeim, mihez fogok itt kezdeni, hiszen én egy nagyvárosi lány vagyok, Budapesten éltem. Abban igazam lett, hogy sokszor unalmas itt, nincs színház, mozi vagy olyan barátok, akikkel azonos az érdeklődésünk, gondolkodásmódunk. Van pár amerikai lány és két család, akikkel együtt szoktunk vasárnaponként a templomba menni, énekelni, imádkozni. Egy vietnami barátnőm, akivel sokszor ebédelünk együtt.
A vietnamiak nem nagyon tudnak angolul. Sok ismerősömmel csak mosolygunk és google translate segítségével kommunikálunk. Akik pedig tudnak valamennyire, sokszor csak egy angol tanárt látnak bennem, aki taníthatná őket a szabadidejében is. Nehéz barátkozni úgy, hogy csak fél évig él az ember valahol, utána pedig lehet, hogy soha többet nem látjuk egymást.
Szeretek viszont egyedül kávézókba járni vagy csak biciklizni az utcán. Szinte mindent el tudok egyedül intézni, amit szeretnék. Elsőre persze nehéznek tűnik, de hamar beleszoktam.
A város egyik dombján fekszik a gyönyörű buddhista templom a "Thap Nhan", a helyiek gyakran járnak ide, meditálni, jógázni, táncolni vagy csak körbenézni
A vietnamiak szinte mindent rizzsel esznek, hiszen az nagyon olcsó
Az ételt nagyon szeretem itt, bár hiányzik a saját főztöm, a tejföl és a mustár. Általában rizst eszünk különböző húsokkal, tenger gyümölcseivel és zöldségekkel. A vietnamiak szinte mindent rizzsel esznek, hiszen az nagyon olcsó, rengeteg van az országban. Emellett a pho az, amit naponta-két naponta veszek, olykor zacskóból készítem magamnak.
Ha étteremben eszünk egy nagyobb társasággal, akkor középre rakják az ételt és kis tálkákból eszünk. Mindenki szed magának, viszont a vietnamiak nagyon udvariasak és szívesen szednek neked akkor is, ha nem kérted. Sokszor egyszerre szolgálják fel az előételként szolgáló rizspapírt, a rizst és a hozzávalókat, illetve a levest. Desszertnek gyümölcsöt vagy joghurtot esznek.
Az egyik kedvenc levesem. Rizstészta, hal és medúza van benne, paradicsommal és ananásszal összefőzve
Csodaszép természeti adottságai vannak
Ugyan a küldetésem február végéig tart, viszont itt a holdújév hatalmas ünnepnek számít és valószínűleg hetekig zárva lesz az iskola is. Ekkora tervezem, hogy egy kicsit körbenézek az országban. Csodaszép természeti adottságai vannak, és ha teheti az ember, érdemes mindenképpen meglátogatni.
Szabadidőnkben igyekszünk felfedezni a környék természeti kincseit
Az egyik kedvenc helyem a városban, nagyon nyugtató és fantasztikusan néz ki
Lehetséges, hogy utána továbbutazok
Szeptember 1-jén érkeztem Ázsiába és február 28-án indul haza a gépem Magyarországra. Úgy érzem, hogy ez az idő elég lesz itt, de lehetséges, hogy utána továbbutazok. Szívesen kutatnék kultúraközi kommunikáció, szimbolikus javak vagy különböző kulturális szokások területén.
Itt is folyamatosan megfigyelem a környezetemet és igyekszem értelmezni, reflektálni rá.
Az is felmerült bennem, hogy visszamenjek PHD-t csinálni az egyetemen és ott kutatni. Emellett nagyon szeretek gyerekekkel foglalkozni, és inkább a táboroztatás vagy más önkéntes munkában tudnám elképzelni magamat.
VIDEÓK: Hanoi és a város, ahol Alexandra most él
További kalandokról a blogban olvashatsz
