Képzeljük el, hogy valaki egy bográcsba dobja a Mad Maxet, a John Wicket, a Rambót és a Kill Billt, majd jól alágyújt, összekeveri az egészet, és megfűszerezi egy kis lappföldi életérzéssel. Így készült a Sisu, és eléggé finom lett!
„Sisu. Lefordíthatatlan finn szó. A bátorság és az elképzelhetetlen elszántság kérlelhetetlen eltökéltségét jelenti. A sisu akkor mutatkozik meg, amikor minden remény elveszett” – ezzel a felirattal indul a finn író-rendező Jalmari Helander (Big Game: A nagyvad) filmje, ezzel rögvest megmagyarázva, hogy miért ezt a kifejezést adták a film címéül, illetve eloszlatva vele a kétségeket, hogy nem az egyik karakter nevéről van szó.
Bár azért szerepel benne neves színész is, Aksel Hennie ugyanis olyan skandináv filmek után, mint a Haverok (2003), a Hawaii, Oslo (2004), a Max Manus (2008) vagy a Fejvadászok (2011), olyan hollywoodi projektekben is kipróbálhatta már magát, mint a Herkules (2014), a Mentőexpedíció (2015) vagy a The Cloverfield Paradox (2018). Ezúttal azonban nem ő a főhős, most a rossz arc szerepét vállalta be. Van azonban szótlan (John Wick hozzá képest valóságos dumagép), karizmatikus egyszemélyes hadseregünk Jorma Tommila (A farkas éve, Látogató, Big Game: A nagyvad) alakításában.
Előbb azonban helyezzük el ezt az egészet térben, időben, történelemben! 1944. A II. világháború a végéhez közeledik. Finnország és a Szovjetunió aláírta a moszkvai fegyverszünetet, amely szerint Finnországnak le kell fegyvereznie a nácikat, és ki kell űznie őket Lappföldről. A nácik a felperzselt föld taktikáját választva lerombolnak minden utat, hidat, útjukba eső falvakat és városokat. Lappföld vadonjának mélyén egy férfi eldöntötte, hogy maga mögött hagyja a háborút. Végleg.
S itt kapcsolódunk be Aatami (Tommila) történetébe, aki a kietlen lappföldi pusztákban tengeti napjait, a társasága csupán a lova és a kutyája, ő maga pedig aranyat keres. Talál is, nem is keveset, egy valóságos vagyonnak megfelelőt az egyik általa ásott gödörben, majd kincsével dugig megpakolva indul a város felé, hogy pénzzé tegye azt, és öreg napjaira hátradőlhessen.
Az úton azonban egy náci csapatba botlik az élükön Brunóval (Hennie), akik természetesen el akarják venni tőle az aranyat.
A Sisuban nem sok eredeti, eddig nem látott pillanat kapott helyet. Háborús filmet láttunk már, nem is keveset, bosszúfilmet is dögivel, és az egyszemélyes hadsereg is régen lerágott csont. A rendező Helander mégis üdítővé tudta varázsolni ezt az elcsépelt sztorit, ugyanis ihletői legjobb elemeit keverte egybe ügyes arányérzékkel és kifogástalan atmoszférával.
Aatami itt egy teljesen szótlan, kíméletlen gyilkológép, aki egymaga megy neki egy egész hadosztálynak, ha az ártani akar neki. Egy olyan exkatona, akiről rémmeséket suttognak egymásnak a németek közt, mivel több száz nácival végzett egyedül. Tisztára John Wick. A senkinek sem ártó Aatamit ráadásul rosszakarói üldözni kezdik a vadonban, ahol végül a zsákmányból lesz a vadász. Tisztára Rambo. Mindemellé kapunk egy jó kis, fejezetekre bontott erőszakorgiát szétrobbanó testekkel (az akna emberre gyakorolt hatásait ilyen részletesen ritkán látni mozgóképen), mindenhonnan spriccelő vérrel és kiforduló belsőségekkel. Tisztára Kill Bill. Mindehhez pedig képzeljünk hozzá egy kis westernes hangulatot és Lappföld végtelen síkságait. Csodás egyveleg.
Aatami persze korántsem halhatatlan, de ebben a filmben egyszerűen nem hajlandó meghalni. Az sem szegi kedvét például a bosszúban, hogy egy ponton felakasztják őt. De hát ez maga a sisu, az a bizonyos kérlelhetetlen eltökéltség, ami emberfeletti erőt fecskendez hősünkbe, hogy csak azért is elérje a célját.
Ha valaki emlékszik Coralie Fargeat 2017-es A bosszú című remek kis filmjére, az nagyjából belőheti, mit várhat a Sisutól. Csak amíg ott egy szőke plázacica vadászta le az őt elhallgattatni kívánó három gaz férfit a sivatagban, itt egy profi öregember megy neki az óriási túlerőnek. Egyvalamiben azonban Aatami és A bosszú-beli Jen (Matilda Anna Ingrid Lutz) nagyon is hasonlítanak: ők mindent kibírnak. Amibe a valóságban már simán belehalnánk, azt ők légypiszokként söprik le magukról. Ha meg is sebesülnek, rendbe teszik magukat (még egy kis Rambo), és mehet tovább a haddelhadd. Ez a bája ezeknek a filmeknek. Nem reálisak, az egyértelmű, az emberi test tűrőképességét ne kérjük számon tőle! Csak simán élvezzük a vadászatot (hiszen valóban az emberiség söpredékét kell eltenni láb alól), és csodálkozzunk azon, hogy Aatami hogyan vágja ki magát olyan zűrös és kemény szituációkból, amelyekből látszólag nincs kiút.
Ez adja a Sisu savát-borsát: egy nyers, kíméletlen, alantas ösztönökre építő, de önfeledt akciófilm a finnektől (igazából finn-brit koprodukció, főként angolul is beszélnek benne), amely látványban is simán felveszi a harcot a hasonszőrű hollywoodi produkciókkal.
