A férfiak csak a nők szüzességét akarják, és miután megszerezték, magukra hagyják őket

Hatodik óta vagyunk barátok. Akkor én voltam a legmagasabb. Laila a legkisebb. Yasmin a legokosabb. Cok a legkacérabb.

Tizenöt éves korunk környékén lettünk egy banda. És, ahogy az a bandáknál lenni szokott, mindig összetartottunk. Csakhogy - egy másik sajátossága a bandáknak - mi is gyakorta szükségét éreztük, hogy találjunk egy közös ellenséget, megerősítendő a köztünk lévő szálakat. Zárt ajtók mögött, hogy még véletlenül se jöhessen be senki, körbeültünk Yasmin hálószobájában, és listát írtunk a bűnösökről. Yasmin azt mondta, a fő ellenségeink a tanáraink. Én azonban vonakodtam ezt elfogadni - ugyanis teljességgel meg voltam róla győződve, hogy a fő ellenségeink a szüleink. Laila úgy vélte, a férfiak ellen kellene felfegyverkeznünk. Cok pedig egyetlen ellenséggel sem tudott előhozakodni. Tudtam róla, hogy féltékeny egy lányra a 2/c-ből, mégsem vitte rá a lélek, hogy felírja a listára. A baj csak az volt, hogy Cok abban sem tudott dönteni, hogy melyikünk javaslatára szavazzon. Ebből aztán nagy vita kerekedett.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

- Mi a baj a tanárokkal? - szegeztem Yasminnak a kérdést, ő pedig sorolta: túl sok feladatot adnak, és árulkodnak a szüleinknek. Ráadásul megbüntetik és megalázzák a diákjaikat. Ezzel Laila is egyet értett. - Ez igaz - mondta. - Ha a tanárok nem adnának anynyi leckét, több időnk lenne játszani. - Nem a megfelelő személyeket vádoljátok - vágtam közbe. - Ha így áll a helyzet, akkor ez is a szülők hibája, hiszen ők iratnak be minket az iskolába.

- Te mit gondolsz, Cok?

- Igen, a tanárokkal csak a baj van - helyeselt Cok. - Meg a szülőkkel is. Ez egy döntetlen.

- De a szüleink szeretnek bennünket, a tanáraink viszont nem - erősködött tovább Yasmin. - A szüleink gondoskodnak rólunk, munkába járnak miattunk, ráadásul az életünket is nekik köszönhetjük. - De én sem hagytam fel az ellenérveimmel. - Pontosan erről beszélek! - lendültem bele. - Pont azért kell iskolába járnunk, mert megszülettünk. Minden a szüleink hibája. Ha nem születtünk volna meg, tanulnunk sem kellene. - Ám ezen a ponton Yasmin és Laila gyors szövetségre lépett: hiszen a vallás arra tanít bennünket, hogy tiszteljük a szüleinket. Jól felhúztak. - Ha valaki hallaná, hogy beszéltek a vallásról, még azt hihetné, Istent kell hibáztatni. - Ez viszont Yasmint bőszítette fel annyira, hogy a végén majdnem össze is verekedtünk. Laila választott szét bennünket azzal, hogy jobb, ha hagyjuk az egészet, mert szerinte a férfiak az ellenségeink. Ezzel meg Cok nem értett egyet. Tudtam, hogy épp mostanában kezdett járni egy harmadéves fiúval.

Mi a baj a férfiakkal?

Laila ezt mondta: becsapják a nőket. Csak a nők szüzességét akarják, és miután megszerezték, magukra hagyják őket. Mint a dalban. Ezen mindannyian eltűnődtünk. Hosszan. Nagyon hosszan. Hirtelen erős késztetést éreztem, hogy kikiáltsak valamit, de inkább befogtam a számat, nehogy újabb vitát robbantsak ki.

Azt akartam mondani, hogy ez is Isten műve: ő az, aki a nőknek teremtett szűzhártyát, a férfiaknak viszont nem.

Végül Yasmin rámutatott, hogy a saját apáink sem hagyták el az anyáinkat. Erre Laila egy ideig semmit sem tudott mondani, de aztán csak előrukkolt a védelemmel: mert az anyáink csak a házasság után adták oda a szüzességüket. Hát ezért nem hagyták el őket az apáink. Miközben beszélt, rá kellett ütnöm a számra, mert majd' meghaltam a vágytól, hogy kimondhassak valamit, amit aztán mindketten szentségtörésnek tartottak volna.

De néhány pillanattal később már egy újabb ragyogó ötlet tört ki belőlem:

- Megvan, ki a fő ellenségünk!

- Kicsoda?

Nem Isten. - A fő ellenségünk az APÁM. Hiszen ő tanár, szülő és ráadásul férfi!

De a nagy felfedezésem csak még jobban összekavarta a dolgokat. Végül abban állapodtunk meg, hogy képtelenség egyöntetűen eldönteni, ki a fő ellenségünk, úgyhogy mindhárom javaslatot használhatjuk kritériumként. Azt mégsem értettem, miért nem jó nekik az apám főellenségnek. Talán nem felel meg minden feltételnek?

Ahogy idősebbek lettünk, Laila, Cok és az én számomra egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a fő ellenségeink a szüleink. A múló idő sokat alakított a testünkön. Megnőttek a melleink, Yasmin pedig karcsú lett és magas; most már a legmagasabb mindannyiunk közül. Laila viszont még mindig édes volt, a benne rejlő gyermeki ártatlansággal. Wisanggeni volt az első fiú, akibe beleszeretett, és persze azonnal kihúzta a férfiakat az ellenségek listájáról. Wis a papi szemináriumra járt, és a feladatai között szerepelt, hogy a társadalmi éberségről órákat tartson az iskolánkban. Ő nyilvánvalóan nem akarta elvenni Laila szüzességét. A barátnőnk viszont teljesen elgyengült ettől az átlagos külsejű, ám jólelkű fiútól, és telis-tele írta a naplóját a sok Wis testvérrel. Minden oldalra leírta vagy egy tucatszor. Csakhogy Laila muszlim családból származott, minang-szundanéz rokonsággal, és mikor a szülei megtalálták a naplóját, nagy bajba került. Majdnem át is vitték egy másik iskolába. Hozzájuk hasonlóan a katolikus Yasmin is ellenezte Laila szenvedélyét a pap iránt, hiszen egy papnak meg kell tartania a cölibátust (én valamiért mindig hiátust mondok). De mivel mi négyen esküt tettünk rá, hogy kitartunk egymás mellett, Yasmin is kész volt fedezni Lailát a szülei előtt, ha a barátnőnk kétségbeesetten vágyott találkozni Wisszel. És Wis is megértette, hogy a Laila szívében élő érzések olyan tiszták, akár a tálba öntött tej, és továbbra is udvariasan hallgatta a csacsogását. Mellesleg én is olvastam Laila naplóját, és azt a következtetést vontam le, hogy nincs benne szexuális érdeklődés a férfinem iránt. A szerelme olyan volt, akár az áhítat, egy nagy adag vágy, ami semmi másra nem törekszik, csak hogy adhasson és imádhasson. Mindeközben Cok és én titokban az enyelgéseink történetét ecseteltük egymásnak, összehasonlítgatva a velünk randevúzó fiúk erogén zónáit.

Néha még le is skicceltük őket egy darab papírra. Végül éppen ez vezetett el bennünket arra a felismerésre, hogy a férfiak sem egyformák.

Amikor tizenegyedikesek lettünk, egyik napról a másikra elveszítettük Cokot. Valamelyik nap, mindenféle előzetes bejelentés nélkül üresen maradt a padja. Egy teljes hét telt el így, egyetlen nyom vagy búcsúszó nélkül. A tanárok meg folyton minket kérdezgettek: hová lett a kis vamp? Odatelefonáltunk a lakásukra, de senki sem vette fel. Ahhoz, hogy elmenjünk hozzájuk, egyikünknek sem fűlött a foga. Túlságosan sokszor kellett hazudnunk a szüleinek, hogy fedezzük a randevúit. Lehet, hogy most mindenre fény derült? Végül csak nem bírtuk elviselni a gondolatot, hogy elveszíthetjük, és nyomozásba kezdtünk. Yasmin kocsijából - ami a Tanah Mas utca túloldalán, a lassítósávot elfoglaló kókusz- és banánárusok standjai mögött parkolt - egy messzelátóval felszerelkezve megfigyelés alá helyeztük Cokék házát. Láttuk, ahogy az apja hazatér a munkából, a szolgáló pedig mosolyogva kitárja előtte az ajtót, és mindez olyan tökéletesen normálisnak tűnt, hogy nem is jutottunk közelebb a megoldáshoz. De a rákövetkező héten a tanárok már nem kérdezősködtek Cok után, és ebből gyanítottam, hogy ők már értesültek róla, mi történt. Amikor megkérdeztem az osztályfőnökömet, hogy hová lett Cok, azt felelte: Ubudba kellett költöznie. De miért ilyen sietve? Jakartában rossz társaságba keveredett.

Majd érkezett tőle egy levél. Ezt írta:

Kedves Talá… Anya és apa talált egy óvszert a táskámban… ezt csak neked írom. Tudod, milyen Yasmin és Laila, valószínű­leg sokkot kapnának, ha megtudnák. Lehet, hogy soha többé nem is akarnának látni.

De én képtelen voltam magamban tartani, miközben a barátnőim még mindig az eltűnésén rágódtak. Így aztán elmondtam nekik.

Figyeltem az arcukat. Mint mikor ráteszed a forró vasalót a szaténra. Hirtelen összeugrik. Azonnali perzselésnyomok. Szinte tapintható volt, ahogy a döbbenet és az aggodalom kiült arra a két, elképedt arcra.

- Na, most mitől vagytok úgy oda? - kérdeztem idegesen. Tudtam, hogy sokkolta őket, hogy Cok már nem szűz.

Laila csak ennyit mondott: - Mit mondtam mindig? A fő ellenségeink a férfiak. Egy férfi tette tönkre.

Egy kicsit megkönnyebbültem, amiért nem Cokot hibáztatja. De azért visszavágtam: - Miért a férfiak? Te is tudod, hogy nem a fiúja hagyta el. Ő hagyta el a fiút, mert anyuci és apuci bezárta.

- Figyeld csak meg, nemsokára talál magának másik barátnőt Jakartában. Miért is gondolna még mindig Cokra, mikor már mindent megkapott tőle?

Erre nem tudtam mit felelni, mert nem ismertem ilyen jól Cok fiúját. Vajon ő is olyan volt, mint az összes többi srác, és vajon a többiek mind egyformák? Végül Cok volt az, aki a következő levelében beszámolt róla, hogy máris talált magának valakit Ubudban. És mi van a jakartai szerelmeddel? Képtelen vagyok egy távkapcsolatra, válaszolta, de arra is, hogy ne legyen barátom.

Az idő múlásával azonban a töméntelen sok név miatt egyre nehezebben lehetett követni a történeteit. Egyszerre több fiúval is találkozott. Teljesen belezavarodtam az olvasásba. Ha meg túl sok mindent akart elmondani, a sztori a végeérhetetlen részekkel folytatásos szappanoperává vált. Mindegyikükkel lefekszel? Nem, válaszolta. Csak néhányukkal. Egy napra többen is jutnak? Igen, de nem minden napra.

És mi van azzal, hogy a szüleid azért küldtek ilyen messzire, hogy egy kis erkölcsöt tanulj? Többé már nincs joguk haragudni rám, válaszolta. Sőt néha még nekik kell megvédeniük a megcsalt szeretőim ostromától. A szülői válság eredményeképpen Cok két évvel utánunk fejezte be az ubudi középiskolát. Ezt követően visszatért Jakartába, hogy szállodavezetést tanuljon a Sahid Jayán, mert tovább akarta vinni az anyja üzletét. Később nyitott néhány bungalót, galériával meg kávézóval az ubudi és sanuri családi földeken, és több hotelt is, Szumátrán és Jáván. Amikor visszatért Jakartába, a barátságunkat is újjáélesztettük. De addigra már mind sokkal érettebbek voltunk, mint három-négy évvel azelőtt. Én egy apámmal folytatott szópárbaj után, aki csak annyit szeretett volna, hogy okos legyek, a Jakartai Művészeti Intézetbe jelentkeztem, és folytattam a táncot. Laila elvégzett egy számítógépes tanfolyamot Gunadharmában, és nagy lelkesedéssel fotózott. Yasmin pedig felvételi vizsga nélkül került be az Indonéz Állami Egyetem jogi karára, miután levadászták az egyetem tehetségkutatóján. És akkor, végre-valahára, a korábban mélyen vallásos Yasmin is elkezdett randevúzni.

Gazdag szülei vásároltak neki egy házat Depokban, éppen a Campus mellett. A hétvégéken hazalátogatott a szüleihez Simprukba, hétfőtől péntekig pedig a barátjával boldogan fedezték fel egymás testét. Végül aztán a fiú is otthagyta azt az áporodott, csirkeszagú albérletét, és Yasminhoz költözött. Ekkoriban történt, hogy Yasmin félénken előadta nekünk, hogy Lukasszal lefekszenek egymással.

- De össze fogunk házasodni - tette hozzá sietve, hogy palástolja a tiltott szex fölött érzett bűntudatát. És pontosan így is tettek, miután Lukas köztisztviselői munkát kapott, és képesek voltak hűségesek maradni egymáshoz a kapcsolatuk teljes nyolc éve alatt. Lukas Hadi Prasetyo jávai volt. Yasmin Moningka manadói, de beleegyezett, hogy végigcsinálja a jávaiak hagyományos rituális esküvői szertartását. Még abba is belement, hogy az asszonyi engedelmesség jeleként megmossa Lukas lábát, ami pedig a manadói szertartásrendben nem szerepelt. - Ezt minek csinálod? - szegeztem neki a kérdést. De ő csak ideges lett tőle. - Hiszen Jézus is megmosta a tanítványai lábát. Egyébként te is jávai vagy, vagy nem? - Milyen nagy kedvem lett volna vitatkozni vele egy kiadósat az ő Jézusáról és az én Jávámról! Elmondtam volna, például, hogy a tanítványai lábát mosdató Jézus cselekedete a szerepek felcseréléséről szól, míg a jávai feleségé a kötelességteljesítést és a hatalomnak való alávetettséget szimbolizálja. A kettőnek pedig az égadta világon semmi köze nincs egymáshoz. De ez az ő hetük volt, az ő különleges hetük, amit semmi kincsért sem rontottam volna el. Ezért inkább csak annyit jegyeztem meg: - Ha rajtam múlna, én szívesebben lennék manadói.

A menyasszonyi szobában beszélgetve vártuk, hogy megérkezzen a sminkes, aki a vadmacska-frufrut elkészíti és a kígyó villás nyelvéhez hasonló ágacskákkal díszíti a szemöldökét. Meg is érkezett, hatalmas sminkesdobozzal a kezében, minket pedig azonmód kitessékelt az ajtón: - Ki innen! Szüzek nem tartózkodhatnak a szobában, még ellopnátok a menyasszony szépségét! - Cokkal gyorsan kikergettük Lailát, elvégre ő volt ott az egyetlen szűz.

Hirtelen betöltöttük a harmincat. Cok már réges-rég békét kötött a szüleivel. Yasmin időközben diplomát szerzett, és már nem tartotta ellenségnek a tanárait. Én továbbra is nehezteltem apámra. Ami pedig Lailát illeti, fogalmam sincs, hogy még mindig a férfiakat tartotta-e a fő ellenségeinek. Jó néhányszor volt már szerelmes, de Cokkal ellentétben sohasem bántotta meg a szerelmeit, és nem is hazudozott nekik. Ő mindig teljes odaadással szeretett. Ha a fickó csak úgy, mellékesen megemlítette, hogy megkívánt egy kis bordalevest vagy sült babcsírát, esetleg egy bizonyos kazettára, CD-re vagy más apróságra fájt a foga, Laila már rohant is, hogy megvegye neki. Mindig megajándékozta őket a születésnapjukon. Imádott képeslapokat meg leveleket küldeni, vagy csak pár odaillő sort. Így volt ez Sihar esetében is. Vágyom az éhes szájra / a férfiéra, kinek fiatalsága már tovatűnt / elhullatta a homokba, honnét a vagyonát szerezte.

Ayu Utami: Saman

Athenaeum, 2018