“Te nem fogsz megérteni engem. Téged egyszer már elvettek. Fogalmad sincs, milyen érzés az, hogy 39 évesen a kutyának se kellettél” – rögtön ezzel a bevezetővel huppant le mellém a kanapéra. Nálam kávéztunk, ezer éve ismerem, bár nagyon rég találkoztunk. Anno kétszer nyerte meg a koleszos szépségversenyt, a pasik falkákban loholtak utána.
Most is gyönyörű volt. A hajában tökéletes balayage-technikával vegyültek a vörös, gesztenyebarna és aranyszőke tincsek, mint egy sűrű, őszi erdő. Villogott a mosolya, szupertartós rúzs volt rajta (ismerem a márkát, aranyárban mérik), de csak úgy diszkréten. Ránc, fölös kiló még mindig szinte semmi. És az a bizonyos ellenállhatatlan báj, ami teljesen kortalanná tesz egy nőt, ami zavarba hoz és lenyűgöz, még engem is, pedig nő vagyok, “munkaköri kötelességem” utálni mindenkit, aki ennyivel szebb, mint én. Őt mégis imádom. “Az én férjem meg lelépett. Az miért más?” – mosolyogtam bele a kávéscsészémbe.
“Nagyon más. Mert egyszer az életben mégiscsak beleállt a dologba. Elvett, felvállalt, odatette magát, na. És Magyarországon elvált nőnek lenni sokkal magasabb rang, mint vénlánynak.”
Letettem a csészét. “Oké, ebben van valami. Akkor nálad mi a bibi?” Tudta, hogy ezt fogom kérdezni, talán készült is valami csattanós válasszal, most mégis elmélázott, és bánatos lett. Szépen sminkelt őzikeszemeivel a szőnyeget fixírozta.
“Tudod, mennyi indokot hallottam én már erre? Hogy válogatós vagyok. Nekem senki se jó. Hogy képtelen vagyok kompromisszumot kötni. Hogy nincs bennem női rafinéria, pedig az a leghatásosabb férjfogó technika. Hogy diplomás vagyok, meg könyvelőcégem van, meg saját kocsim, és ez riasztó, ez az önállóság túl sok a pasiknak, vegyek kicsit vissza. Hogy túl színes egyéniség vagyok, meg túl okos, na úgy látom, az ma egy nőnél főbenjáró bűn. Hogy nem tudok meghunyászkodni. Meg odabújni. Meg cicáskodni. Szóval nem vagyok jó feleséganyag.”
“És nem vagy?” Rám villantotta azt az érdekes, huncut félmosolyát, mintha mindig mulatna valamin.
“Hát persze, hogy nem. Az az igazság, hogy nőben én egy Ferrari vagyok. Tűzpiros, feltűnő, igazi luxus, amivel lehet hasítani meg rajongani érte, meg felvágni vele a haverok előtt. De a pasik végül akkor is az Opel Corsákat veszik el.”
Annyira nevetett, hogy nem tudtam, viccel vagy komolyan beszél. Vártam. Ő folytatta. “Mert az Opel Corsa nem feltűnő, nem kell másnak. Átlagos, kényelmes, nem kellenek bele bonyolult alkatrészek. Elvan a garázsban. Sokkal nyugisabban el lehet döcögni benne egy életen át, mint folyton veszkődni egy Ferrarival.”
“Szóval szerinted a férfiak szeretnek a könnyebb ellenállás felé menni?” – kérdeztem. Beletúrt abba a gyönyörű, őszierdő hajába: “Hát végül igen. Az elején persze megfuttatják a Ferrarit is. Ha elmondanám, hány pasim volt, eldobnád azt a szép kis pipacsos jegyzetfüzetedet, amibe úgy látom, nem is írsz semmit” – lefegyverzően nézett rám, én lassan az ölembe engedtem a füzetet.
“Igen, sok pasi belém bolondult. Meg néhányba én is. Együtt pörögtünk, tombolt a nagy löttyös indulat. Éjszakákat átbeszélgettünk, volt, aki éjjel Adyt olvasott nekem az ágyban. Reggelit csináltam nekik, háziasszonykodtam, cuki meg imádnivaló voltam, az isten lába – legalábbis ezt mondták. Volt, akivel körbebicajoztam a Balatont, volt, akivel végigjártam Budapest összes színielőadását, és volt, akivel bebarangoltam a Comói-tavat, és felmásztam a milánói dóm tetejére. És persze fizettem mindennek a felét, nehogy azt hidd, hogy költséges nő vagyok. Szóval minden tökéletes volt egy darabig, de aztán valahogy mintha mind besokalltak volna. Tünedezni kezdtek a kapcsolatból, kihátrálni meg nyűglődni. Végül vagy ők dobbantottak, vagy – többnyire preventív célzattal – én.” Megráztam a fejem. “Még mindig nem értem, hogy miért?”
“Szerintem megfeküdtem a gyomrukat. Mint a túl sok franciakrémes, még ha az is a kedvenced. Egy idő után nem kell.
Egy idő után a pasik, a nagy trubadúrok nem akartak nagy beszélgetéseket, nagy kalandokat, nagy nevetéseket. Nagy érzelmeket. Egy puha, kitaposott, otthoni papucsra vágytak. Legalábbis így jellemezném azokat a nőket, akiket utánam eggyel-kettővel-hárommal végül elvettek.”
Olyan csend lett, hogy hallani lehetett a nagyszüleimtől örökölt falióra tiktakolását. Végül én szólaltam meg: “Egyikük sem akart elvenni?”
“Ó, dehogynem” – megint az a huncut félmosoly, amely most végtelenül keserűnek tűnt. “Utólag. Amikor már ott ültek az uncsi asszony mellett, egy vagy két gyerekkel. Na akkor jött az ostrom. Telefonokkal, üzenetekkel bombáztak, van, aki még most is. ‘Te voltál életem szerelme’, ‘Téged kellett volna elvenni’, ‘Hülye voltam, hogy nem téged választottalak’. Tele van a padlás ilyenekkel. És persze újra akarják kezdeni – az asszony mellől. A férfiak többsége azt hiszi, ha egyszer egy nő az övék volt, bérletük van rá egy életre.” Ez vicces volt, de nem nevettem. “Szóval te vagy az a nő, akit utólag mindig megbánnak. Mármint azt, hogy elszalasztották.” – mondtam.
“Olyasmi. Csak tudod, ezzel aztán kinn vagyok a vízből. És találd ki, mi a legdurvább! Hogy szinte mind azt mondta, hogy velem tulajdonképpen sokkal jobban ki lehetett jönni, mint az utánam következő nőjével, vagy a feleségével. Más sokkal jobban megszívatott, mint te tetted volna – ezt mondta az egyik.
Én meg arra gondolok: nem lehetne, hogy valaki ITT és MOST szeressen? Hogy ne tojja össze magát tőlem, amikor ott vagyok, és aztán ne nyöszörögjön utánam, amikor már elveszített? Ráadásul a felesége pörköltje mellől?”
Elsimítottam egy őszierdő-tincset a homlokából.: “Talán ahhoz szintén egy Ferrari kell. Egy férfi-Ferrari.” Kétkedően bólogatott, nevettünk. Aztán lassan indulnia kellett. Hunyorogva állt az esti lépcsőházban, a táskájában kutakodott a mobilja után, közben riadtan rám nézett: “Holnap kihúzzák egy fogamat, mert találtak a gyökerén egy cisztát. Tudom, hogy elérzéstelenítik meg minden, de úgy be vagyok ijedve, hogy el se tudod képzelni.”
Látszott rajta, hogy tényleg fél. Most kusza volt a haja, mélybarna szeme nyugtalanul pásztázta a körfolyosót, hogy merre is van a lift. Olyan lett, mint egy kislány.
Ahogy becsapódott mögötte a liftajtó, azon merengtem, hogy ebből a magabiztos, csodálatos nőből, leplezetlen irigységem örök tárgyából, ebből a Ferrariból talán épp az hiányzik, amit most, a foghúzása előtt egy pillanatra meg mert mutatni előttem. Az a dolog, amit, ha a férfiaknak is megmutatna, biztosan feleségül vennék.
Az esendőség.
