Az estének az egyetlen tanulsága csupán annyi, hogy bizony arénashowkat nem lehet csinálni 10-15 számokkal, mert az minden esetben a rajongó szemközt köpését jelenti.
Általános probléma a zeneiparon belül a “nagyok” kutatása. Ki lesz a következő Madonna, ki lesz a következő Kiss, lesznek-e egyáltalán még olyan nevek, akiket nem fal fel a konzumerizmus, hanem tartósan fennmaradnak, karriert építenek. Ha netalántán egy óriási fesztiválon pedig headliner lesz, senki nem vitatja azt. Megnéztünk, egy akkora produkciót, ami Budapesthez a szó szoros értelmében “túl nagy” volt.
A Falling In Reverse elsősorban a frontember, Ronnie Radke körül forog, aki már önmagában végtelen cikket érdemelne: az ember, aki kétszer is kibukott a középiskolából. Az egyik barátja önvédelemből lelőtt még 2006-ban egy srácot, ő pedig erre a tömegverekedésre egy boxerral érkezett, ami Nevadában nem annyira legális, majd a felügyelő tisztjénél nem jelentkezett, emiatt két évre börtönbe is került. Később mindennel is vádolták, szexuális erőszakkal, testi sértéssel (egy koncert közben a mikrofonállványokat izomból hajította rá saját közönségére), családon belüli erőszak is még Radke neve mellett szól. Ha ez még nem elég “suttyó” a legutóbbi lemez borítójára saját letartóztatási fényképét rakta, de maga a banda is a börtönévek alatt alakult meg.
Mielőtt magáról a koncertről írnék, nagyon fontos megemlíteni a metálzene egyik népbetegségét, de ezt nevezhetjük Sziget-szindrómának is: egyszerűen szokatlan az, hogy valakinek a főfellépői pozícióját jogosnak érezzük, szívesen átengedjük. Az idei Szigeten is Kylie Minogue volt az egyetlen, akit nem vitattak a kommentszekcióban, ez pedig a gitárzenei vonalon sincsen másképp. Még mindig Korn, Slipknot, Green Day vonalon gondolkozunk, miközben kinőttek generációk, akiknek egyszerűen nem mertek teret adni, hátha az a jegyeladások rovására megy majd. Pedig egy Bring Me The Horizon, vagy a mai cikk tárgyaként a Falling In Reverse számait már közel mindenki ismeri, hiszen a fesztiválra látogató közönség, a 18-30-as korosztály már bőven ezeken a bandákon is felnőtt. A Download Festival programigazgatója is azt nyilatkozta idén, hogyha nem újítanak, elsüllyednek pár éven belül - idén így a két dinoszaurusz, a Green Day és a Korn mellett a tavaly brutálisan berobbant Sleep Tokent tette főfellépővé.
Személy szerint ezeken gondolkodtam egészen koncertkezdésig, hiszen mégiscsak azon szerencsések egyike lehettem, akinek jegye lett egy olyan turnéra, ahol 5 perc (!!!) alatt fogyott el minden jegy, minden állomásra. A zenekar pedig egy mókás, élőközvetítéses intróval fel is csatangol a színpadra, a buli pedig a második-harmadik számra a csúcsra pörgött. A világ összes pirotechnikája fel van küldve, azon kapom magamat, hogy refrén sem kell, a dalok minden részénél valami lángol, valami extra történik, és a lehető legtisztesebb zenélés megy. A zenekar tagjai között olyan őserők, született zsenik vannak, mint Luke Holland, aki a világ egyik dobosa, de Tyler Burgess neve mellett sem mehetünk el.
Ronnie Radke pedig a színpadon is egy igazi kreténnek tűnik, aki ugyanakkor beleteszi a munkát, ennek a kettőnek az egyvelege pedig egy nagyon jó hatást ér el: a szerencsétlen agresszív sétálgatás, a mikrofon felesleges dobálása párosul valóban élő énekkel, a ritkán bicsakló hang mögött is egy nagyon lightos backing track megy, ez magyar nagyszínpados “sztároknál” ezerszer jobban van túlküldve. Az első 8 szám egy igazi parádé, minden korszak elhangzik, a rémkellemetlen emós időszaktól 2024-ig söréttel lövés van a rajongókra. Előkerül Radke korábbi bandájától, az Escape The Fate-től (ahonnan pont a börtön miatt rúgták ki) a Situations is. Ezt követően valami technikai nehézséget bejelentve a zenekar leviharzik a színpadról, 15-20 perc találgatás is megy arról, hogy vajon az érdemes sztár sokallt-e be, vagy valóban valami hanggal kapcsolatos gond van. “Visszajövünk, csak még nem tudjuk, hogy tetszetek-e nekünk, vagy sem” - mondja be a közjáték vége felé Radke, és valóban visszatértek, nulla magyarázkodás után szinte ugyanonnan folytatódik a buli, és ezzel a közönséget azonnal vissza is szerezte magának a Falling In Reverse.
Meg kell említeni azt is, hogy egy olyan helyszínen, mint a Velodrom, ijesztően tökéletesen szól minden, semmi nem kásás, pont annyival hangosabb az átlagosnál (100 decibel környéke), hogy érezzük, hogy ez most tényleg leviszi a fejünket, és nekem is, aki nem a legnagyobb rajongója a zenekarnak, valódi élményt tud nyújtani a show. Az élményen még Radke óriási arca sem csorbít, nekem nem is tesz hozzá, de ez másoknál már nem így van. A bugyuta standupos átkötő szövegek betalálnak (egy korábbi állomáson már olyanokat kért, hogy tegye fel a kezét a közönségből lelkesen bárki, aki rasszista, ez Berlinben csak seggfejig jutott), a buli pedig ijesztően gyorsan halad.
Annyira gyorsan, hogy 14 szám után vége is a koncertnek, ez pedig egészen keserédes élmény, hiszen bőven voltak még elmaradt slágerek, a közjátékkal együtt sem volt a buli másfél óra, ha azt is kivesszük, olyan 55 percre jön ki a “játékidő”. Ez pedig azért okoz fanyar szájízt, mert a show maga beleköthetetlen volt, a vizuálok, a pirotechnika, a zenekar, meg a frontember, aki élőben is egy konstans kiszámíthatatlan meglepetéscsomag, valóban választ adott azokra a kérdésekre, hogy megérdemli-e egy fiatal zenekar, hogy a nagy fesztiválokon megkapja a “nagykutya” szpotokat. Sajnos a válaszban benne van az is, hogy amíg egy saját turnén 14-15 számot kap a rajongó, miközben a Green Daynél ez a nyáron néha 38-ig (!) is elment, addig az a hatás is megtörténik, hogy bizony a gázsiért való megdolgozás más léptékeket ölt az idősebb generációknál.
Természetesen ez nem minden bandát minősít, hiszen az új zenekaroknál is voltunk az években tisztességes bulikon, tavaly szintén Berlinben játszott az Architects egy jó 2 óra 20 perces szettet, de idén Budapesten a Bring Me The Horizon is 1 óra 40-ig jutott, pedig az egy fesztiválokra kalibrált setup volt.
Az estének az egyetlen tanulsága csupán annyi, hogy bizony arénashowkat nem lehet csinálni 10-15 számokkal, mert az minden esetben a rajongó szemközt köpését jelenti. A Download kapcsán említett Sleep Token is 12 dalig jutott az MVM Dome-ban. Amíg ezek a bandák nem úgy állnak a színpadra (pár, korábban említett tisztes kivétellel), hogy a rajongókért bármit, és elsősorban azokért az arcokért, akik nem tudnak annyira sokat a zenekarról, addig tényleg jogos marad a “dinoszaurusztámogatás”, a jól bevált receptek, és hasonlók. A kérdés, hogy ebben a versenyben előbb a rajongó, vagy előbb a zenekar hajtja le a fejét, és enged a másik kedvéért.
