Régen elengedhetetlenül fontosnak tartották őket, mára viszont az emberek nagy többsége azt sem tudja, hogy egyáltalán léteztek.
Lehet, hogy csak egyszer volt Budán kutyavásár, de az biztos, hogy népszámlálás egészen sok. Az egyik 1714-ben, amikor szokás szerint összeírták, hogy hány házban hány lakos él, és nekik mi a mesterségük. Ebben az évben 1405 épületből állt Buda, 8950 lakosa volt, akik ötven különféle foglalkozást űztek. Ezek között szerepel a gróf és a koldus is. De talán ezeknél a szakmáknál is érdekesebbekre bukkanhatunk még!
A lámpagyújtogató
A budapesti éjszaka elvarázsol: ahogy lemegy a nap, felkapcsol a közvilágítás és máris fényben úszik az Duna-part! Teljesen magától értetődő, hogy érzékelők és számítógépek irányítják a jórészt korszerű LED-es fényeket a város minden pontján.
Pest akkor még nem engedhette meg magának ezt a luxust, így ott a sötét utcák problémáját másként oldották meg: rendeletben megtiltották az embereknek, hogy az esti harangszó után az utcára menjenek: ha senki nincs az utcán, akkor közvilágítás sem kell. Így volt ez 1790-ig, amikor végre a pesti oldalon is kigyulladtak az első fények, ráadásul akkor egyből 300 darab olajlámpás! Ezekben repceolaj égett, s bár a fényük halvány volt, a szaguk és a füstjük pedig igencsak erős és büdös, de azért boldogan sétáltak alattuk esténként a pestiek.
A lámpagyújtogató munkája 1856-ban némileg egyszerűsödött, mikor december 23-án kigyúltak az első gázlámpák a városban. Ezeknél már nem kellett létrán felmászni a lámpatesthez, elegendő volt egy hosszú bot, amelynek a végén égő borszeszlángos kanóccal lehetett belobbantani a gázlángot. Az első évben összesen 838 lámpát helyeztek ki a fővárosban, 1896-ra már 2565 darabra nőtt a számuk. Ezeket továbbra is egyenként kellett begyújtani, de a lámpagyújtogatók pontos és gyors munkájának köszönhetően sötétedés idején alig 15 perc elteltével minden lámpa égett!
A dunavizes
Bár ma már a csapból is víz folyik, kétszáz éve még nem volt olyan egyszerű ivóvízhez jutni a fővárosban. Sokfelé voltak kutak, de ezek vize többnyire nemhogy emberi fogyasztásra nem volt alkalmas, de még arra sem, hogy a piszkos ruhát tisztára mossa bennük az ember. Arról nem is beszélve, hogy a háztartásban szükséges mennyiséget a kúttól hazacipelni sem volt egyszerű.
Az első szamárfogat 1825-ben állt munkába. Korábban gyalogosan, és főleg asszonyok szállították a hátukra erősített puttonyokban a vizet. Még a pesti bérházak emeleteire is szállítottak, de csak annak, aki megfizette, ugyanis emeletenként drágult ennek a szolgáltatásnak az ára.
A dunavizeseknek jó forgalma volt, mert sokan itták a Duna vizét, pedig az sem volt éppen tiszta.
Decemberre már több pesti lakásban folyt a tiszta víz a csapokból. A főváros vízellátását ma is a Duna biztosítja, de már nem csacsifogaton, hanem a város alatt húzódó, több mint 5000 kilométer hosszú vezetékeken keresztül érkezik meg az ivóvíz, tisztítva és fertőtlenítve.
A kártyafestő
Azt nem lehet pontosan tudni, hogy mióta kártyáznak az emberek, de annyi bizonyos, hogy Európában 1240-ben a worchesteri zsinat egyik határozata már a kártyajáték betiltásáról szólt. Azt is tudjuk, hogy Olaszország az európai kártyajátékok egyik bölcsője, ott már a 14. században széles körben elterjedt volt ez a játék és több kártyafestő is működött az országban. Hazánkban az 1714-es budai összeírásban még csak egy kártyakészítő szerepelt, számuk csak a 19. században kezdett el gyarapodni, amikor a pesti oldalon egyre szaporodtak a szórakozóhelyek. Ezeknek a helyeknek a játékkártya szükséglete megfelelő alapot adott a budai és pesti kártyafestők üzletének.
A főváros leghíresebb kártyafestője Schneider József volt, aki 1835 körül készítette el a tükörképes Tell-kártya első példányait. A 19. század végére ez a kártyatípus lett a „magyar kártya”, de fontos kiemelni, hogy csak mi hívjuk így! A szomszédos Ausztriában például „Doppeldeutsche” néven ismert, de használják Horvátországban, Csehországban és Szlovéniában is. Az alakokat Schneider József a híres svájci Tell-mondából vette. Nem véletlen az sem, hogy a mester őket választotta: az 1848-as szabadságharcot megelőző időkben magyar történelmi személyiségeket, szabadságharcosokat nem festhetett Schneider a kártyáira, hiszen az akkori erős cenzúra nem engedte volna forgalmazni azokat, de valahogy mégis a forradalmi érzületet szerette volna a kártyára csempészni, így esett a választás a svájci szabadságharc legendás szereplőire.
+1 A kefekötő
Miféle mesterség lehet az, amire csak azzal a mondásunkkal emlékszünk, hogy „iszik, mint a kefekötő“?! Ma már nehéz megmondani, hogy honnan ered ez a mondás, egyesek szerint a mesterség német elnevezése a “Bürstenbinder” szó első tagja miatt ragasztották rá a kefekötőkre, mivel a “bürsten” szó egyik jelentése “kefe”, másik értelemben viszont a “tivornyázás” német megfelelője. A másik feltételezés szerint a kefekötő munkája egyszerűen csak sok porral jár, és talán azért nyúl olyan gyakran a pohárhoz munka közben.
A kefekötő munkájának első fázisa a foglalat elkészítését jelentette, azaz a kefefát kellett elkészíteni faragással vagy esztergálással, amibe aztán lábbal hajtott fúróval az ún. „fúrszéken“ lyukakat fúrt a kefekötő a fába. Ebbe került a sörte, azaz különböző állatok szőre. Használtak disznósörtét, ló-, bak-, borz-, mókus-, menyétszőrt, és növényi anyagokat is, mint például a sikárfüvet, másik nevén tevekákát, amit szurokkal beragasztottak, vagy dróttal, illetve fonallal kötöztek rá a kefefára. A mesterek rendszeresen jártak a vágóhidakra lófarokért vagy sörényért. A finomabb ecsetek sörtéjét puhítani kellett, ezt forró hamuval tudták elérni, ilyen például a mókusszőr ecset, amit aranyozáshoz vagy hangszerek, például hegedűk lakkozásához használnak ma is. Durvább keféket, például drótkeféket drótsodrással készítettek. Napjainkra három nagyobb típust különböztetünk meg: mezőgazdasági-, ipari- és háztartási keféket, de ezeknek is számtalan altípusa van.
