Anne Atkins tízéves fiát, Alexandert kollégiumának háztetőjéről kellett leszedni. A fiú azonban él, ma egy befektetési világcég nagyra becsült munkatársa. A hátrányos helyzetűek szószólójaként ismert brit írónő, rádióriporter decemberben megjelenő regényében írta meg Alex történetét, amelyből a Daily Mail közölt részleteket.
Az anya már hónapokkal korábban figyelmeztette a fiú tanárait, hogy Alex boldogtalan, és hogy egyszer meg is kérdezte tőle: mi lenne, ha kiugrana hálótermük ablakából? Ezt azonban a nevelők nem vették komolyan, mert úgy látták, hogy Alex mindig boldog. A szülők is csak azt látták, hogy fiúk nagyon okos és rendkívül alapos mindenben, bár az emberi kapcsolatteremtésben komoly nehézségei voltak. Csak a 20-as éveiben diagnosztizálták nála hivatalosan az Asperger-kórt. Az anya számára azonban sok minden világossá vált, miután a telefonhívásra azonnal az iskolába sietett, és hazavitte Alexet.
„A következő éjjelt átbeszéltük.
Úgy tűnt, hogy Alexander olyan racionálisan közelítette meg kétségbeesett boldogtalanságát, mintha csak egy matematikai feladvány lenne. Tudta, hogy ő maga a probléma, amit meg kell oldani.
Szerencsére, akkor is racionális maradt, amikor felmászott a háztetőre és nem volt biztos abban, hogy elég magas-e, hogy halálra zúzza magát. Kiszámította a következményeket, és rájött, hogy ha életben marad, akkor hátralevő napjait tolószékben kell töltenie. És azt is végiggondolta, hogy mennyire szeretjük és milyen rettenetes lenne számunkra, ha elveszítenénk őt. Még évek múltán is önkéntelenül beleborzongok abba, hogy a fiam milyen objektíven tudta felmérni készülő tettének súlyát. Ki nem látta volna meg benne a csodát?” – írja Anne Atkins.
Az anya felidéz egy vérlázítóan érzéketlen pszichiátert, aki megnyugtatta őt, hogy Alex szociálisan összeférhetetlen, de az ilyenek szerencsére nem nősülnek meg. Aztán az asszonynak eszébe jutottak Alex születésének körülményei (ő a középső az öt gyermek közül), és felkereste Simon Baron-Cohen professzort, a cambridge-i autizmus-központ vezetőjét, aki felhívta a figyelmét arra, hogy a szülési komplikációk bizonyítottan vezethetnek autizmushoz.
Alex rendkívüli képességei korán megnyilvánultak.
Alig volt három éves, amikor elmagyarázta zongoratanárának a hangszer működését. Ugyanakkor az óvodában képes volt akár két napig is elbíbelődni egy rajz kiszínezésén, de amit egyszer megtanult, azt örökre megtanulta.
Így volt a kottaolvasással, vagy a sakkozással is. Az iskolában pedig már más gondok is voltak: amikor megszidták a tanárok, szinte pszichopata, fenyegető tekintettel nézett rájuk. Anyja ezután tanította meg arra, hogy ilyen esetben inkább szegezze a földre a tekintetét. Gyakran előfordult vele, hogy egy olyan kérdésre válaszolt, amit már jóval korábban feltettek neki, elfelejtette mások neveit, elfelejtett enni, ugyanakkor nagyon kedves és önzetlen is tudott lenni. Anne két regényt is írt egy Theo nevű fiúról, akit Alexról mintázott.
Abba az iskolába, ahol öngyilkos akart lenni, nem tért vissza többé, és a későbbi iskoláival sem volt több szerencséje, mert mint kiderült Baron-Cohen professzor vizsgálatából, Alex nem viseli el, ha dolgait kívülről időzítik. Felvették Cambridge-be, ahol matematikát és számítógéptudományt tanult, de nem kapott megfelelő fogyatékossági támogatást annak ellenére, hogy bekerült az Egyesült Királyság 150 legjobb matematikusa közé. Végül Bristolba ment át, ahol egy csodálatos oktató vette gondjaiba: teljesen szabadon tanulhatott, és akkor tette le a vizsgáit, amikor akarta. Dicsérettel diplomázott.
„Amikor az első róla szóló regényem megjelent, egy kritikus azt írta, hogy ilyen fiú nem létezik. Amikor Alex elolvasta a könyvet csaknem 10 évvel később, azt mondta, hogy az utolsó részletig pontos. Most jelenik meg december 6-án a folytatás. Hőse ugyanaz, 20 évvel idősebben. Ennek megszületésében Alex is aktívan részt vett. Nagyon szereti alteregóját, Theót. Fájdalommal és meg nem értettséggel teli gyerekkora után örömöt jelent neki, hogy az olvasók egy aspergeres szemével láthatják a világot” – írta Anne Atkins.
