Torokszorító és lélekfelszabadító estet tartottak a Zeneakadémián. A közönség állva, vastapssal hálálta meg az élményt.
Minden erőszakos halál értelmetlen. Minden erőszakos halál bűn, amelyre sem eszme, sem hit, sem államérdek nem adhat felmentést. És megbocsáthatatlan az is, hogy emberek ezrei, milliói csak holtukban lelnek békét. Már ha békének lehet nevezni azt, ha földi maradványaink felett romok hevernek és az örök csendbe is beleordít a szűnni nem akaró pusztítás.
Egy hazug parancsot teljesítő katona halála is értelmetlen. Egy vérgőzös elme vette el 60 ezer, de lehet, hogy ennél jóval több életerős orosz férfi életét.
És hányan lesznek azok, akik utolsó percükig maguk előtt látják majd szeretteik és ismereteik végső pillanatait, vagy azt, ami megmaradt földi létükből.
Ki hitte volna, hogy itt, Európa keleti felén egyszer olyan képeket fogunk látni, mint amelyek az elmúlt évtizedekben Vietnamból, a Közel-Keletről, Afrikából érkeztek felkavarni otthonunk nyugalmát, vagy amelyek kitörölhetetlen múltként ott maradtak emlékezetünkben a II. világháború óta?
Ezek a gondolatok kavarogtak bennünk, amikor a Zeneakadémián a Szent Efrém Férfikar koncertjét hallgattuk, amelyet az ukrajnai háború civil áldozatainak emlékére szenteltek. Úgy kezdődött, ahogyan az együttes fellépéseinek többsége: több irányból, kis harangokkal a kezükben érkeztek meg a színpadra, és egy görögkatolikus liturgikus éneket szólaltattak meg. De már ez is közösségük gyászszertartásának része volt.
A zene helyszíne innentől kezdve Ukrajnába tevődött át. Hildur Guðnadóttir izlandi zeneszerzőnő a Csernobil-sorozathoz dolgozta fel a Vicsnaja pamjaty (Boldog nyugalmat) című pravoszláv éneket az emberi felelőtlenség örök mementójaként.
A második részben új értelmet kapott Liszt Ferenc Requiemje, amelynek megalkotásába a magyar zene óriása fia, lány és édesanyja elvesztése után menekült, saját szavai szerint „a halál szelíd megváltását” akarta érzékeltetni. És itt újra az értelmetlen halál képei jelennek meg előttem, két olyan nép esetében, amely alig 80 évvel ezelőtt már átélte ugyanezt, és elborzasztó közhelynek számított, hogy nem volt olyan család, aki ne vesztette volna el valakijét, apákat, gyermekeket, testvéreket sirattak – és ebből sem tanultak. Bár a requiemek egyik tétele, a Dies Irae a végítéletet idézi fel – Liszt zenéje itt már-már 20. századi diszharmóniában szólal meg – a „harag napját” itt aligha lehetett másképpen hallgatni, mint az emberi gőg, hatalomvágy, kegyetlenség iránti dühöt.
A közönség állva, vastapssal hálálta meg a csodálatos élményt és a nyolc énekes ráadásként még egy ukrán népdallal is megajándékozott minket. Köszönjük, Szent Efrém Férfikar, a holtak, az élők, a békeszerető emberek nevében.
