Amikor beültem a moziba, csak annyit tudtam, hogy Ujj Mészáros Károlytól ezúttal egy krimit fogok látni. A rendező előtte meg is kért minket, a sajtó munkatársait, hogy a kritikáinkban ne spoilerezzünk, mert lesznek benne csavarok. Ezért most szólok, hogy ha csak egy picit is spoiler-gyanús gondolatot akarnék billentyűzetre vetni, előtte jelzek, és azt a részt ugorjátok át.
Ez azért fontos, mert a Liza, a rókatündér hatalmas, hazai és nemzetközi sikere után Ujj Mészáros Károly egy teljesen más műfajt választott, és egy olyan sötét tónusú, a skandináv vonalra hajazó thrillert tett le az asztalra, amit muszáj megnézni.
És korántsem azért, mert hibátlan. Hogy rögtön a rosszal kezdjem – essünk túl rajta –, a forgatókönyvben itt-ott akadnak következetlenségek és a hollywoodi B-filmeket idéző közhelyek. Érdekes módon számomra a leggyengébb pont épp a főszereplő nyomozónő (Balsai Móni) pánikbetegsége. Ugye a sztori lényege az, hogy egy korábbi traumát, férje öngyilkosságát átélt rendőrnő, aki a pánikbetegsége mellett kezelhetetlen tinilányával és lakáshitelével is küzd, aktakukacként tengődve felfigyel arra, hogy a városban egyre szaporodó öngyilkossági ügyek közül néhány nagyon gyanús. Valójában álcázott gyilkosságok, sőt, összefüggést is talál az esetek között. Először persze senki sem hisz neki, de aztán egy vidékről felkerült új férfikollégája (Schmied Zoltán) mellé áll, és együtt erednek a rejtély nyomába.
Nem tudom, miért gondolják a rendezők, hogy a thrillerekbe sokszor valami szétcsúszott, vagy épp pszichopata detektívet kell beleszuszakolni (lásd A tetovált lány). Talán azt hiszik, anélkül unalmas lenne az egész. Pedig ebben a filmben számomra épp a pánikbetegség akasztja meg a legjobban az egyébként szépen előre görgő sztorit. Balsai Móni lenyűgözően széles eszköztárú színésznő, de az, hogy a film első felét gyakorlatilag végig kell zihálnia és kezeit tördelve, elgyötörten maga elé bámulnia, engem inkább zavart, mint nem.
Aki volt már életében pánikbeteg – régen, a húszas éveimben én egy rövid ideig igen – az tudja, hogy a pánikbetegséget gyakorlatilag lehetetlen “eljátszani”. Egy roham idején ugyanis épp a beteg által érzékelt, sarkaiból kifordult világ, és az irracionális rettegés a lényeg, az ural mindent, amit a fuldokló levegővétel meg a folyton kibuggyanó könnyek nem igazán tudnak visszaadni. Talán érzékletesebb lett volna, ha kicsit több, erősebb, szürreális képi- és hanghatás "segíti" a színészt, ahogy például a rohamoknál hirtelen lehalkuló külvilág, a felerősödő zihálás, vagy egy helyütt a fülsiketítő csörömpöléssel lezuhanó váza esetében ez kifejezetten be is jött. De az sem lett volna baj, ha kevesebb pánikos jelenet kerül be a sztoriba, Balsai Móni elég jó színész ahhoz, hogy kevesebből is kirajzolja a szorongó karaktert.
Naiv elgondolásnak éreztem azt is, hogy egy ennyire lelkibeteg nőt miért visznek el egy kommandós rajtaütésre, hogy végül a rosszfiú üldözésekor hirtelen mindegyik kőkemény rendőr elpárologjon mellőle, és a remegő, ziháló lány egyedül szálljon szembe a pszichopata bűnözővel, aki persze könnyedén kiveszi a kezéből a pisztolyt, és még jól szembe is röhögi.
Szóval akadnak benne hibák és aránytalanságok, de összességében az X – A rendszerből törölve szerintem egy kifejezetten szerethető – már ha lehet erre a műfajra ezt a jelzőt használni –, jó krimi. A szürke, nyomasztó atmoszféra, Szecsanov Martin operatőr bravúros kamerakezelése (nekem kicsit sok volt a fejjel lefelé fordított város-látkép, de amúgy csillagos ötös), a páratlan magabiztossággal mozgatott színészek, a zajok, a zenék és a gyomron rúgóan nagy hatású képek mesteri és arányos keverése ismét egy tehetséges rendezőt vetítenek elénk, aki a sztori második felére már a hibátlan dramaturgiát is megtalálja.
A történet közepétől kezdve ugyanis a film gyakorlatilag a tökéleteshez közelít. Schmied Zoltán (szerintem érdemtelenül) ugyan “kikopik” a főhősnő mellől, de a sötét, a múlt legmélyebb bugyraiba és a kegyetlen hatalmi játszmák legnagyobb magaslataiba nyúló rejtély jó ütemben, fordulatosan bomlik ki a szemünk előtt.
És itt jön egy nagyon enyhe spoiler (a bekezdés végéig fog tartani). Óriási ziccernek tartom, hogy a történet kulcsfiguráját és egyúttal a főgonoszt a hazai színjátszás egyik legtehetségesebb színésze, a magyar film által szerintem méltatlanul hanyagolt – leginkább a szinkronhangjáról ismert – művész játssza (nem árulom el a nevét). Kiváló választás, sokszor láttam őt színpadon, személyes kedvencem, és jó volt látni, hogy Ujj Mészáros Károly őt szemelte ki erre a meghatározó karakterre. Már csak azért is, mert ő mondja ki a film legkeményebb néhány mondatát, egyúttal a társadalmilag is fontos és fájóan aktuális mondanivalót, aminek épp azért van olyan súlya és ereje, mert egy ekkora színészre bízták. A moziteremben is érzékelhetően megállt a levegő néhány pillanatra, ahogy szembesültünk a sokak által sejtett, mégis ritkán felfedett valósággal:
hősök nincsenek, a jó szinte soha nem győz, és hiába hisszük, hogy befolyásolunk bármit is, a fejünk fölött zajló játszmákban ugyanúgy mákszemek vagyunk, mint a történelemben bármikor, bármilyen kisember. (spoiler vége).
A film nagy erénye, hogy a rendező kifejezetten erős színészgárdával dolgozott: Kulka János visszatérése a vászonra önmagában is öröm, elképesztő magasságokat hozott ki egy fontos, nehezen eljátszható szerepből. Básti Juli, Szirtes Ági, Schneider Zoltán, Molnár Áron, Szabó Győző is brillíroztak, nem beszélve Bede Fazekas Szabolcsról, aki szintén a rendező egyik legjobb választása (figyeljetek majd a “hamburgeres” jelenetre, hatalmas, látszólag alig történik valami, és mégis benne van minden, számomra bevonult a halhatatlanságba).
Megkönnyebbülés volt az is, hogy Ujj Mészáros Károly nem dőlt be a “fehér kalapos cowboy mindig győz” hollywoodi kliséjének. Bár a gonosz látszólag lelepleződik, valójában ez is csak félmegoldás.
A végén, a háztető-jelenetben a rendező tulajdonképpen ismét összekacsint a nézővel: gyerekek, a filmekben persze a jó nyer, de ugye ezt ti se gondoltátok komolyan?
Összességében tehát az X – A rendszerből törölve engem meggyőzött. Olykor szabálytalan, olykor döcög, de olyan film, amelyben van "lélek". Képes az elejétől a végéig fogni, sőt markolni a néző kezét, valós feszültséget teremt, elgondolkodtat, jó elmerülni benne, és jó meglepődni is, amikor végül mindenre – vagy legalábbis majdnem mindenre – fény derül. Nem árt tudni, hogy egy magyar krimitől ma ezt éppúgy meg lehet kapni, mint egy valószínűleg tízszeres költségvetésű amerikaitól vagy skandinávtól.
Bemutató dátuma: 2018. november 1. (Forgalmazó: InterCom)
