Ha egy norvég festményt kell mondani, akkor valószínűleg mindenki Edvard Munch Sikoly című képét vágja rá. Ha még egyet, akkor pedig mindenki vakarná a fejét, mert amennyire világhírű lett ez a festmény, annyira nem szokás semmit sem tudni a norvég festészetről általában, és a Munch-életműről sem. Tipp csalóknak a fenti játékhoz: mondhatják négyszer egymás után a Sikolyt, mert a norvég expresszionista festő 1893 és 1910 között ennyi változatot festett belőle.
Az egyiket 120 millió dollárért vette meg 2012-ben egy New York-i bankár, ami a 23. legmagasabb, festményért aukción kifizetett összegnek számít.
Egy másikat pedig 2004 augusztusában fényes nappal olyan játszi egyszerűséggel loptak el az oslói Munch Múzeumból, mintha nem a világ egyik legdrágább és leghíresebb képéről volna szó. Egy járókelő le is fotózta a Sikollyal és egy másik híres Munch képpel, a Madonnával a hónuk alatt rohanó tolvajokat. A festményeket annak ellenére csak két évvel később találták meg, hogy egy édességgyártó felajánlott nyomravezetőí díj gyanánt kétmillió norvég koronát érő M&M's-et.
Ez csak az egyik őrült történet, amiről a Munch Múzeum EXIT! című kiállítása szól, ami egyben az utolsó az 1963-ban átadott épületben, ugyanis hamarosan impozáns új épületbe költözik a múzeum az Oslo-fjordhoz, az opera háta mögé. Azonban a múzeum történetét feldolgozó, szeptemberig futó kiállításon végighaladva megdöbbentő látni, milyen hosszú út vezetett odáig, hogy Norvégia egyik nemzeti büszkesége ne egy kisvárosi művelődési ház jellegű épületben legyen bemutatva.
Még a kurátorból is műkincstolvaj lett
Amikor Munch 1944-ben, 80 évesen meghalt a náci megszállást nyögő Norvégiában, már évtizedek óta elismert művész volt, de valószínűleg maga sem tudta, hogy mi lesz a művei tízezreivel, amelyeket végrendeletében Oslóra hagyott. A világháború után a norvég fővárosban élelmiszer is alig volt, a házak romokban álltak, emberek aludtak az utcán, szóval nem az volt a városvezetők legsürgetőbb gondja, hogy mi lesz a Munch-hagyatékkal.
Azonban az idők szellemére fittyet hányva úgy döntött az önkormányzat, hogy építenek egy múzeumot a gyűjteménynek. Nem ment egyszerűen: csak 1963-ban nyílt meg a két fiatal norvég építész tervezte szerény épület, amire a helyi mozik dobták össze a pénz egy részét. Három évvel járunk azelőtt, hogy az első olajcég elkezdett fúrni a norvég partoknál, szóval nem a mostani Oslót kell elképzelni, ahol Teslák suhannak hangtalanul a pénzszagban.
Azonban már ekkor is - mint a XX. század második felében Norvégiában szinte mindig - szociáldemokrata kormánya volt az országnak, és a múzeum tervei, illetve az első igazgató, Johan H. Langaard elképzelései is eszerint alakultak: semmi grandiózus tér, nagyzolás, pompa nem járt a fejekben, csak közel akarták hozni a művészt a közönségéhez.
Hosszú évekig még belépődíjat sem szedtek a múzeumban, és a biztonságra sem sokat adtak a norvégok, amiből aztán lettek bőven gondok: csak az nem lopott onnan, aki nem akart.
A kezdetektől turistamágnes múzeumban sokáig egy kockás füzetben vezették a látogatók nevét, és a pedáns alkalmazottak még azt is beírták minden nap, hogy milyen volt az időjárás. Az viszont egyenesen röhejes, hogy mennyire nem vigyáztak a dollár százmilliókat érő gyűjteményre. Erre rendszeresen fel is hívták a múzeum figyelmét, amire mi volt a válaszlépés? 1967-ben felvették Ivant, a rottweilert.
Ivan több rendes múzeumlátogatót harapott meg, mint ahány tolvajt elkapott (ez utóbbi egyáltalán nem sikerült neki), úgyhogy nem nyúlt hosszúra a karrierje. A kutya háta mögött még a múzeum vezető kurátora is rendszeresen lopott: Reidar Revoldot 1968-ban ítélték öt év börtönre, mert körülbelül 70 tételt adott el a múzeum raktárából.
Ekkor döntöttek úgy a múzeumban, hogy katalogizálják a gyűjteményt, mert Revold lopásának mértékét is csak azért lehet megsaccolni, mert senki nem tudta, pontosan miket hagyott a festő a városra. Mint ekkor kiderült, hozzávetőleg 28000 műtárgyat, amelyeknek viszont csak a töredéke fért el a múzeum egyszerű falain, a nagy részük a raktárakban porosodott, és porosodik a mai napig. Úgyhogy igen csak időszerű az az új épület így több mint fél évszázad után. De ami ki van állítva, azt sem nagyon védi semmi a látogatóktól, ami meglepő lehet a lézerrel, üveggel, kötéllel, mindenfélével védekező múzeumok után.
Azon túl, hogy egy kurátor rendszeresen lopott,
- 1988-ban egy 21 éves focista egyszerűen betört egy ablakot, bemászott, leakasztott egy képet, majd távozott, mire kiértek a rendőrök,
- ugyanezzel az ablakbetörős módszerrel, ugyanez a fiatal focista, Paal Enger lopta el a Sikoly egy másik példányát a norvégok nemzeti múzeumából,
- tűntek el printek, litográfiák, amikről nem is sejtik, hová lehettek,
- és ott volt mindezt megkoronázva a 2004-es műkincsrablás, amiről a cikk volt szó: két fegyveres besétált egy augusztusi vasárnap délelőttjén a múzeumba, lefegyverezték az egyetlen biztonsági őrt, lekapták a két képet a falról, majd bevágták őket egy kocsi csomagtartójába, és elhajtottak.
2005 tavaszán kezdték el letartóztatni az elkövetőket, végül hatan álltak bíróság elé a rablás kiterveléséért és végrehajtásáért. Hárman 4 és 8 év közötti letöltendő börtönbüntetést kaptak, kettejüknek ráadásul egy 750 millió koronás (34 milliárd forintos) büntetést is be kellene fizetniük Oslo kasszájába. Ez a jelképes összeg körülbelül annyi, amennyiért hat évvel később megvették a másik Sikolyt. A miheztartás végett: ennyi pénzből fel lehet újítani az M0-ás egy jelentős részét.
A rablás után tíz hónapra lehúzták a múzeum rolóit, hogy fejlesszék a biztonsági rendszert. Majd amikor 2006-ban előkerült a két kép - azt azóta sem árulta el a rendőrség, hol és hogyan találtak rájuk -, akkor pár napra úgy állították ki őket, ahogy megtalálták: kilyuggatva és kissé elázva. A cikk tetején, a kiemelt képünkön látszanak a Sikoly előtt az összetört keretek, amiket a zárókiállítás alkalmából újra elővettek.
Áldatlan állapotok
A rablások és lopások mellett sokáig anyagilag is nehéz helyzetben volt a múzeum, annak ellenére, hogy nem telt el év nagyszabású Norvégián kívüli Munch-kiállítások nélkül. Vagyis éppen nem annak ellenére, mert a képek szállításáért a múzeumnak kellett fizetni, és ez sokszor többe került a horribilis biztosítási költségek miatt, mint amennyit a világ múzeumai fizettek a kölcsönvett alkotásokért.
Rohadt a fapadló, potyogott a falakról a vakolat, halmokban álltak a pincében, folyosókon, sarkokban a festmények. Kritikus volt a helyzet.
1983-ban egy lottót szerveztek, ahol Munch alkotásokat lehetett nyerni, így szereztek annyi pénzt, hogy ne kelljen bezárni a múzeumot. Az első 11 lottójegyet Szonja norvég koronahercegnő vette meg, de átlagemberek nyerték az értékes festmények legjavát, így polgári otthonokba került egy rakás kép a múzeumból. A megváltás 1991-ben érkezett egy japán olajcég jóvoltából, 57 millió norvég korona adomány formájában. Ebből még bővíteni is tudták az épületet, a norvégok hálájuk jeléül öt cseresznyefát ültettek a múzeum elé.
De hamarosan a fejezet is lezárul a múzeum életében, és az olajból rendesen meggazdagodó ország 180 millió euróból építi az Edvard Munch nagyságához méltó modern múzeumot, ami 2020-tól már látogatható is lesz.
Kiemelt kép: A szerző felvétele
