Az MTK egykori válogatott védője, Híres Gábor meséli: Verebes József, a Mágus azzal motiválta, hogy ő Európa legjobb belső védője. "És el is hittem" - mondja Híres. Később, amikor a televízióban nap mint nap szembesült a külföldi bajnokik színvonalával, rájött, hogy Verebes "becsapta". A labdarúgó azt a következtetést vonta le a saját sztorijából, hogy a magyar futball látványos hanyatlása a sportcsatornák megjelenéséhez köthető. Van igazság az állításban?
Híres számára biztosan. De lássuk be, ettől még a sport szempontjából remek helyünk van ebben a világban. Rettentő büszkék lehetünk, hogy egy ilyen kis ország ily széles spektrumban bizonyítja, hogy fontos számára a sport. A sportlövészettől a karatéig mindenütt jelen vagyunk, és mindenütt vannak eredmények, néha kimagaslóak.
Ettől még fáj, hogy klasszikus magyar sikersportágakban is egyre többször halmozunk kudarcot kudarcra.
A múlt dicsősége nem vetíthető ki a jelenre. A sport hatalmas üzlet, az egyes sportágak elképesztő fejlődésen mennek keresztül. A magyar kardvívásnak ma az a legnagyobb sikere, hogy szoros meccset tud vívni azzal a Dél-Koreáéval, ahol néhány éve még nem is kardoztak.
Azt olvasom, hallom újra meg újra, hogy mi, magyarok sportnemzet vagyunk. Miközben azt a rövid időszakot leszámítva, amikor a világ még darabokban hevert, ezt nem tudtuk igazolni. Magyarország az olimpiák történetében legjobban Helsinkiben szerepelt, alig hét évvel a második világháború befejezése után. Méghozzá olyan rezsimben, ahol a szovjetbarát politika be akarta bizonyítani, hogy a miénk a felsőbbrendű társadalmi berendezkedés, ahol még a sport is eredményesebb, mint a kapitalizmusban.
Mondtuk ezt akkor, amikor még a győztes nyugati politikai hatalmak is csak a sebeiket nyalogatták. Próbálták a saját gazdaságukat rendbe szedni, a saját lakosságuk létezését megteremteni valamilyen szinten. Természetes, hogy azon az olimpián a szocialista tömb szerepelt jobban, és ott úgy érezhettük, ezeknél jobbak vagyunk. Ám sejteni lehetett, az élet arra nem ad garanciát, hogy ez örökké így lesz. Ráadásul idővel beléptek ebbe a játékba, amit versenysportnak hívnak, más földrészek is. Az angol szövetség, a The FA megalakulásának 100. évfordulóján közvetítettem először a Wembleyből. Az angolok játszottak az úgynevezett világválogatott ellen és színesbőrű futballista a házigazdánál egy sem lépett pályára. A világválogatottban is csak kettő, a portugál Eusébio és a brazil Djalma Santos. Nézzen meg ma egy bajnokit bárhol Nyugat-Európában!
Vagy akár Magyarországon.
Leülsz a tévé, vagy a számítógép elé és bármelyik bajnokságban is érdekelt a kedvenc csapatodat, azt láthatod. Eközben megnézel egy magyar bajnokit és megállapítod, amit én, egy ilyen öregember például, hogy a színvonal bizony gyengécske. Ezért megnyomom a gombot és inkább az angol bajnokság két közepes csapatának, közepes mérkőzését nézem meg. A világ globalizálódott. Most már mindent látunk, a saját szemünkkel győződhetünk meg a világszínvonalról.
Az olimpiákon, ha nem is az 1952-es szinten, de még mindig jól teljesítünk. De okos dolog ennyire olimpiafókusszal nézni a magyar sportra, ahogy még mindig tesszük?
A sport pont arra tanít, hogy nem lehet ambíció nélkül pályára lépni, és az olimpia még mindig a legjobb terep megmutatni, mennyi mindenben vagyunk jók. De soroljon fel nekem ma is tipikusan magyar sportágakat!
Vízilabda… De abban sem vagyunk egyeduralkodók.
A kajak-kenuban szintén ez a helyzet. Szeretjük elfelejteni, hogy valójában az úgynevezett kis sportágakban vagyunk jók. Ott, ahol nem a tömegek sportolása adja a minőségi végeredményt. Ennek oka, hogy kicsik vagyunk, ami objektív tény. Nem lehet egymillió vízilabdázónk, mert összesen vagyunk tízmillióan. Végül is mit akarunk? Léteznek sportágak, melyekben abszolút az első helyen voltunk, ilyen például az asztalitenisz is. És ma? A kínaiaknak külön világbajnokságot kellene rendezni. Lényegében igazságtalan, hogy részt vesznek a vébéken, annyival a világ előtt járnak. Több tucatnyi ország válogatottja a szülőföldjén "labdába sem rúgó" honosított kínaiakkal áll fel. Ehhez képest igazán tiszteletreméltó, hogy egészen sok sportágban jelen vagyunk, s néha némelyikben sikert érünk el.
Lehet, pont ezt a jelenséget értjük sportnemzet alatt?
Igen, tán pont ezt.
A kormány azért kezeli kiemelt stratégiai ágazatként a sportot, hogy ez a helyzet fennmaradjon?
Van a taktika, ami az aktuális célok elérését célozza és van a stratégia, amely szélesebb körűen mutat a jövőbe. De milyen stratégiának a kiemelt ága a sport?
Mi a sportstratégiánk célja? A nemzet fejlődése vagy a nemzetközi szerepünk növelése? Ha Tokióban annyi aranyat nyerünk, mint Helsinkiben, ami ugye nem valószínű, attól erősödik Magyarország világgazdasági, világpolitikai pozíciója? Bizony nem, mert a sport révén nem lehet politikai vagy gazdasági hatalmat szerezni.
Hogyan változott az utóbbi évtizedekben a magyar sportpolitika?
Sosem érdekelt különösebben, hogy kik vezetik a sportot. Azok között, akiket személyesen ismertem, egy sem akadt, akire azt mondhattam volna, hogy ez az ember a sportra áldozza az életét és mindent megtesz a sportolókért. Mindnél kilógott a lóláb. Hol politikai lóláb, hol személyes érdekből kinövő lóláb. Például a neves sportvezető, Kutas István imádta a sportot, értett is hozzá, de nehezen tekinthettem volna rá úgy, mint a magyar sport eszményi ideológusára. És ugyanezt láttam a rendszerváltás után is. Ma az az egyetlen szembeötlő különbség, hogy a pénz eldönti egy-egy sportág és annak sportolóinak sorsát. Az az egyszemélyes elnök, aki beleteszi a pénzét, vagy csak jelentős szponzorként van jelen egy-egy klub életében, az a sportszakmai döntéseket is meg akarja hozni.
Van olyan manapság, aki a saját pénzét teszi bele?
Miért, nincs?
A társasági adókedvezmény óta valóban az a látszat, mintha piaci szereplők juttatnának forrást a labdajátékokra, de a tao közpénz, amiről az állam mond le.
Na, most akkor ki szponzorál? Nyilvánvalóan nem a vállalkozások, hanem az állam, amely meghatározza a pénz felhasználásának a sorsát. De a forrás sosem elég, egyre kiélezettebb a verseny, a dobogó teteje egyre magasabbra kerül.
Labdarúgásban van esélyünk a felzárkózásra?
Tudomásul vehetnénk, hol van a lehetőségünk határa és ahelyett, hogy futunk a többiek után, hátha elkapjuk az topfutball elejének a végét, megpróbálhatnánk úgy elosztani és felhasználni a forrást, hogy a rendszer a hazaiból is képes legyen minőséget termelni, nemzetközi szinten kitűnni, és a válogatottal versenyképesnek lenni.
A televíziózás merre tart?
Szerintem rossz úton jár, de nem tud letérni róla.
A klasszikus televíziózás leáldozóban, az unokáimnak már nincs is televíziókészülékük, ők számítógépen és az interneten televízióznak. Kiválasztják, amit látni szeretnének, és nem azt nézik, amivel etetni szeretnék őket. Ez a folyamat megakadályozhatatlan.
Fájlalja?
Nem. Kereken hatvan évet töltöttem a kamera előtt. 1958. augusztus 5-én debütáltam, a rádió angol nyelvű adásának munkatársaként beszélgettem egy kétméteres amerikai atlétával, Rafer Johnsonnal és társaival; és 2018. augusztus 5-én a DigiSportnál fejeztem be. Ennyi éppen elég volt.
Amerikában tanulhatott már a hetvenes években.
Igen, 1971-ben kaptam egy száz napos ösztöndíjat. És meglepve tapasztaltam, hogy a műsorvezetők zöme a színház felől érkezett. Olyanok, akiknek a színházi pálya nem jött be, megpróbálkoztak egy hasonló műfajjal. A kellően intelligensek tudtak váltani. Amerikában láttam azt is, hogy a televíziózás, már-már ipari szinten folyik. Idomítják a közönséget, még a reakciót is megírták előre, vagyis hogy min és mikor kell derülni, tapsolni, pfujolni. Itthon mondtam a feletteseimnek: kizárt, hogy ez nálunk megvalósítható. Én a Telefere című műsoromban még arra is ügyeltem, hogy véletlenül se találkozzak adás előtt a vendégeimmel. Sőt, ragaszkodtam, hogy pénzért adják a jegyeket, ne gázsiért toborozzák a nézőket, ugyanis kizárt, hogy a fizetett statiszta ugyanúgy reagál, mint a fizető néző. Megtelt így is a terem, és "jelzőrendszer" nélkül is működött a beszélgetés. Aztán a hazai kereskedelmi televíziók megjelenésével azzal szembesültem, hogy tévedtem: az én szakmámban is eljött Amerika. Egy másik technikai újítás, ami átalakította a televíziós műsorvezetést, az a súgógép. Nem szembetűnő a szókincs hiánya, mert a műsorvezető felolvas. Csakhogy olvasás közben lehetetlen gondolkodni, még csak el sem játszható, hogy gondolkodik az ember. A gép halad, ha szarakodsz, elszalad a szöveg, sosem éred utol. Gyorsabb lett és ezzel együtt hangsúlytalan a beszéd. Szóval ez már egy másik szakma, nem érdemes összehasonlítani az én időmmel. A beszéd hangsúlytalanná lett.
A sportközvetítések hogyan változtak?
Forgattam Amerikában az amerikai futballról, itthon készítettem belőle műsort, miközben meggyőződésem volt, hogy unalmas ez a játék. Ma meg már Magyarországon is élőben nézhető a bajnokság, és napról napra növekszik a honi NFL-rajongók száma. Vagy ott az a kocsmajáték, ahol bedobsz egy tűt egy táblába. Profi sportot csinált belőle a televízió.
Miközben azokat a sportágakat, melyekben világelsők voltunk, a tévék már nem akarják közvetíteni: a birkózást, az öttusát, a vízilabdát az olimpiáról való száműzés fenyegeti. Megmondjam, miért? Mert nem eléggé érdekesek a tévénéző számára.
A televíziós közvetíthetőségért folytatott erőlködés az öttusát megnyomorította. Katonasportból vált azzá, amivé, öt napon át tartott, és az volt benne az izgalmas, hogy öt különböző sportot kellett napról napra egészen magas szinten teljesíteni. Nos, erről a tévé "bebizonyította", hogy hosszú és unalmas. Erre összezsugorították egyetlen napra, és megkérdezték: "Így már jó lesz, kezit csókolom?" És még így sem elég jó, így sem elég rövid a tévének. Ez a mostani lehet jó sport, szép sport, csak nem öttusa. Épp úgy, ahogy a tévé sem úgy tévé, ahogy egykor tévé volt: a televízió ma szórakoztat és tájékoztat, amiben napról napra vereséget szenved az internettel szemben, ahol mindenki könnyedén választhat, hogy miből, mit higgyen.
Kiemelt kép: Farkas Norbert/24.hu
