Nosztalgiavonattal támad a Netflix. És kifejezetten vicces, vagyis működik.
Belegondolva vicces, hogy gyerekkoromban mennyi Eddie Murphy-filmet néztem. Szerepcsere, Beverly Hills-i zsaruk, 48 órák, Aranygyermek és Amerikába jöttem. Mégsem neveztem soha a kedvenc színészeim egyikének. Valószínűleg azért, mert egyrészt ezek egyike sem gyerekfilm, másrészt nem tudtam gyerekfejjel teljesen értékelni Murphy stílusát és humorát. Ahogy kicsit idősebb lettem és utánanéztem, akkor jöttem rá, hogy Murphy a ’80-as évek egyik legnagyobb tehetsége volt. Gyorsan kinőtte magát a Saturday Night Live kötelékéből, ahol 1982-től volt két évig író, miközben megkapta a szerepet a 48 órában, ami miatt szinte rögtön felfigyeltek rá. Ezt követte a Szerepcsere, ami egy vicces, tipikus ’80-as évekbeli vígjáték, majd nem sokkal rá érkezett 1984-ben a legnagyobb siker: a Beverly Hills-i zsaru.
Ekkor azonban egyik rosszabb döntést hozta a másik után, és tűnt el teljesen a filmek világából 2007-ben (egy évvel a legjobb mellékszereplői Oscar-jelölése után), főszerepet és még több mellékszerepet is vállalt minden idők egyik legrosszabb filmjében, a Norbitban. Innentől a filmkarrier nem ment, és visszatért másik nagy szerelméhez, a zenéhez. A 2010-es évek közepén újra elkezdett komolyabban színészkedni, és a Mr. Church-csel és A nevem Dolemite-tal felhívta magára ismét a figyelmet. A Netflix pedig jött és kitalálta, hogy mi lenne, ha készítenének egy újabb Beverly Hills-i zsarut.
