A szakértőknek és a hírolvasóknak is sokszor eszébe juthatott az elmúlt napokban az afganisztáni események kapcsán a vietnámi párhuzam, különösen az a fotó, amikor Saigonból egy háztetőről menekíti ki egy helikopter az utolsó szerencséseket. A történelem mintha ismételné magát: pontosan ilyen képeket láthattunk a hétvégén Kabulból is. Az amerikai helikopterek ugyanúgy háztetőkről menekítették a kabuli nemzetközi repülétérre az utolsó pillanatban azokat, akiket értek.
A tálibok - csakúgy, mint az ország nagy részét - Kabult is érdemi harcok nélkül foglalták el. A világ döbbenten figyelte, ahogy a papíron 300 ezer fős katonaság és rendőrség visszavonul, megadja magát és felszívódik. A tálibok sikerét még sokáig elemezni fogják, de igazából nem ők győztek, hanem az afgán kormány veszített.
Az az állam, amely kétévtizednyi masszív nemzetközi támogatás mellett sem tud annyi belső legitimitást felépíteni, hogy a katonái és rendőrei sajátjuknak érezzék, és akár az életüket adják érte, az életképtelen.
Nem kérdés, hogy afgánok millióinak a sorsa függ most attól, hogy milyen lesz Afganisztán a tálibok uralma alatt. A szervezetnek rendkívül rossz híre van, egyrészt ultrakonzervatív világnézete, másrészt egyszerű, de brutális törvényei miatt: kézlevágás, kivégzések, a nők jogainak csorbítása és így tovább.
Az elmúlt évtizedek nemzetközi narratívája az volt, hogy a polgárháborúban az afgán kormány és a nemzetközi közösség harcol a jó oldalon, a tálibok pedig a rosszak. De ha annyira rosszak, akkor hogyan lehet, hogy afgánok milliói harc nélkül fogadják el az uralmukat?
A tálibok az elmúlt évtizedben sokat dolgoztak azon, hogy rossz hírükön javítsanak. 2010-től megtiltották harcosaiknak az iskolák és a tanárok támadását, az uralmuk alá vont területeken van, ahol engedték a lányok oktatatást és a külföldi NGO-k működését. Ígéretet tettek a nemzetközi partnereknek arra, hogy nem adnak menedéket a terroristáiknak. Ez különösen Kína eseténen volt látványos, mivel az ujgur terroristák 2001 előtt bázisokkal rendelkeztek a Talibán területén.
Az elmúlt hetekben vegyes hírek érkeztek a frissen elfoglalt területekről. Van, ahol a tálibok elengedték a katonákat, és tisztességgel bántak a politikai vezetőkkel, kormányzókkal (akik megadták magukat, és átadták a tartományukat nekik), de érkeztek hírek kivégzésekről is, vagy éppen arról, hogy hazaküldték a női alkalmazottakat a bankokból azzal, hogy ne is jöjjenek vissza. Más tartományokban a helyi tálib vezető ugyanakkor engedélyezte, hogy az iskolás korú lányok folytassák tanulmányaikat, rácáfolva arra, hogy ezt sehol sem lehet.
A sajtó természetesen az egyéni tragédiákra fókuszál, és azokból sajnos van bőven, a harcok miatt nőtt a civil áldozatok száma, és az afgán lakosság jó része pánikol a tálib uralom miatt. Lehet, hogy a többség, de ennyien nem tudnak hová menekülni. A közösségi médiában terjedő videókon az látszik, hogy az emberek a kabuli reptéren szinte ostromolják a felszálló gépeket.
This is, perhaps, one of the saddest images I've seen from #Afghanistan. A people who are desperate and abandoned. No aid agencies, no UN, no government. Nothing. pic.twitter.com/mvJKdf8ZQE
- Ankita mishra (@AnkitaKavya) August 16, 2021
Ami ugyanakkor biztosnak látszik az eddigi hírekből, hogy a tömeges kivégzések elmaradtak, a síita hazarákat sem érte megtorlás (ők is megadták magukat).
A tálib uralom jövője kapcsán alapvetően két vélemény van.
- Az egyik szerint Afganisztánban újra beköszönt a középkor, a tálibok az elmúlt húsz minden eredményét visszacsinálják, megint betiltják a zenét, a papírsárkányokat, a férfiaknak szakállt kell viselni, a nők jogait korlátozzák a közösségi terekben, a sajtószabadságnak pedig vége. Külpolitikai téren pedig a szélsőséges dzsihád terjesztésére koncentrálnak, minden eddigi ígéretük felrúgva, destabilizálják a térséget a szélsőséges csoportok befogadásával.
- A másik narratíva szerint a tálibok megváltoztak, persze nem abban az értelemben, hogy demokraták lennének, és választások révén akarnának konszenzusosan politizálni. Továbbra sem fognak senkihez tanácsért fordulni, vagy kompromisszumot kötni. Afganisztánban csak az történhet, amit ők akarnak. Ugyanakkor készek a meglevő állami struktúrákat átvenni, alkalmazni a bürokráciát. Vasárnap Kabul elfoglalása után az egyik első bejelentésük az volt, hogy az állami alkalmazottak maradjanak a munkahelyükon, számítanak rájuk. Hajlandóak lemondani a szélsőséges "testvérszervezetek" támogatásáról, mint ahogyan az Iszlám Állam ellen eddig is harcoltak. Azt szeretnék, ha a környező országokkal normális maradna a viszony. Nagy kérdés, hogy mi lesz az al-Káidával. A szervezeti létszáma már csak pár száz fő Afganisztánban, az elmúlt évtizedben nem jelentett érdemi fenyegetést, de ettől még nemzetközileg üldözött terrorszervezet, amely továbbra is szorosan kapcsolódik a Talibánhoz.
Mint említettük, az eddig uralmuk alá vont területeken mindenre van példa, így csak a következő hetek, hónapok fogják megmutatni, hogy melyik az igazi arca most a táliboknak. A rendteremtés részeként lesznek-e nyilvános kivégzések, vagy amnesztiát vezetnek be? Miként alakul a nők helyzete, fennmarad-e a lányok oktatásának lehetősége, vagy 12 év felett tényleg bezárulnak előttük az iskolák kapui?
Eddig megtehették a Talibán vezetői, hogy autonómiát adtak a helyi vezetőknek, hogy mindenki a belátása szerint hozzon döntéseket annak érdekében, hogy elfoglalja az adott területet, és megerősítse uralmát. Nyugati fejjel nehéz elképzelni, hogy az ország uraként ugyanezt a megengedő politikát folytassák - viszont az afgán történelem éppen azt mutatja, hogy akkor volt nyugalom az országban, amikor Kabulból csak minimálisan szóltak bele a vidéki tartományok életébe.
