A méheket a legtöbben jókora közösségekben élő állatokként ismerjük, ahol akár több tízezer (a háziméheknél akár 70 ezer is!) egyed is élhet együtt. Vannak azonban olyan fajok is, akik inkább az egyedüllétet választották: ilyen például a tudományosan csak 1988-ban leírt Osmia avosetta, amiről a kutatók két évtizeden át nem tudták, hogyan is védi meg az utódait a természetes ellenségeiktől, illetve az időjárás viszontagságaitól.
2009-ben azonban két kutatócsoport egymástól függetlenül fedezte fel, hogy a Törökországban és Iránban élő egyedek a csoportokban élő fajok dolgozóinak hiányában tökéletes védelmi rendszert találtak:
sárral összeragasztott, legalább két réteg virágsziromból álló tölcséreket hoznak létre, melyeket előbb feltöltenek a lárvák számára nélkülözhetetlen virágporral kevert nektárral, a védőburok bejáratához pedig gyorsan megszilárduló sárdugót készítenek.
A földre helyezett, majd onnan begyűjtött, sárdugók nélküli, üres burkok
A szirmokat a Törökországtól a Kaukázus hegyein át egészen Iránig megtalálható méhek nem a talajszintről szedik fel, hanem saját maguk rágják le a virágokról, majd repülnek azzal a fészeképítés helyére.
A szirmok lerágása
A teljesen szokatlan eljárást a biológusok évek óta kutatják, így most, közel tíz év után már számos fotó és kézzelfogható bizonyíték áll rendelkezésre az egyszerű, de mégis fantasztikus megoldásról.
A rózsafejekhez hasonlító fészkek alapanyaga a legtöbbször a csillagfürt és a bükköny rokonaiként számon tartott Hedysarum elymaiticum és a sár nem jelent azonban tökéletes védelmet, hiszen a parazita darazsak bejuthatnak a lárvákhoz, és mellé helyezhetik saját utódaikat, akik szép lassan felfalják az előző lakót. Hiszen a természet körforgása sosem áll meg - feltéve persze, ha nem pusztítjuk el a közeljövőben a világ összes méhét.
