Úgy határoztam, hogy most vagy soha, megvalósítom azt az álmot, ami évek óta fogalmazódik a fejemben: eltöltök közel fél évet Ázsiában egyedül, utazgatok, felfedezek, igyekszem megismerni a helyi kultúrát, miközben távdolgozom. Célpontnak a Fülöp-szigeteket tűztem ki, de a helyszín szinte lényegtelen volt, ami fontos, az az utazás önismereti jellege. Így hát augusztus végén repülőre ültem, és teljesen egyedül nekiindultam Ázsiának öt hónapra. Bár rengeteg blogot olvastam, videót néztem, ismerősöktől informálódtam, az első egy hétben máris egy halom olyan meglepetés ért, amire egyáltalán nem voltam felkészülve.
Jelenleg Palawan szigetén élek, Puerta Princesa városban, ami Manila és Cebu után az egyik legnagyobb város az országban, két plázát leszámítva még sincs benne semmi, ami az európai fogalmak szerint városra emlékeztetne.
Látványosság vagyok
Bár mondták, hogy a fehér ember olyan itt, mint a fehér holló, arra mégsem voltam felkészülve, hogy ennyire. Már a Dubaj-Manila járaton én voltam nagyjából az egyetlen fehérbőrű turista, nem mintha zavart volna, vagy aggódtam volna ezen, pusztán egyszer csak feltűnt, hogy mindenki egy fejjel alacsonyabb nálam, mivel mind ázsiaiak.
Másnap a városban mászkálva észrevettem, hogy konkrétan megbámulnak, és ez valószínűleg nem különleges szépségemnek, hanem a bőröm színének köszönhető. Minden második ember köszön, motorról integetnek, megszólítanak, folyamatosan hallom a "hello madam"-okat. Tudom, hogy ez egyrészt a turista mivoltomnak szól, és azért kiabálnak utánam, hogy hátha vásárolok tőlük, vagy igénybe veszek valamilyen szolgáltatást (taxi, tricikli), de nem csak erről van szó.
Fotó: Ádám Judit/24.hu
A turisták jellemzően pár napot töltenek itt, aztán menekülnek tovább főként a sziget északi részére, Port Barton hosszú, homokos strandjára vagy El Nidóba. Ők maximum a belvárosba merészkednek ki, megnézik a város egyetlen szépen kiépített részét, a pálmafás tengerparti sétányt a rengeteg étteremmel, és nem térnek le a főútról, nem indulnak el a kis utcákon, nem ebédelnek az útszéli kantinokban vagy a piacokon, nem járnak bokáig sárban a nádfedeles tákolt kunyhók közt, ahol a helyi gyerekek kóbor kutyák közt fociznak, és főként nem köszönnek vissza.
Viszont én mindezt megteszem, azt pedig nehéz eldönteni, hogy kinevetnek, csodálkoznak, esetleg megbotránkoznak rajtam, megvetnek és kinéznek, vagy éppen érdeklődnek irántam és tisztelettel néznek rám. Mindenesetre a legnagyobb feladatom itt megtanulni nem turistának kinézni akkor is, ha fehér a bőröm és egy fejjel magasabb vagyok mindenkinél, mert nem jó érzés ennyire kilógni.
Akár pozitív, akár negatív a bőrszín és nemzetiségi hovatartozás miatti megkülönböztetés, akár lenéznek, akár jobbnak tartanak maguknál, megkülönböztetve lenni nem jó, és furcsa, de tanulságos a saját bőrömön tapasztalni ezt, hiszen otthon minden szempontból átlagosnak számítottam.
Ha életben akarok maradni, meg kell tanulnom kérni
A legtöbb ember utál szívességet kérni, köztük én is. Otthoni életemet mindig igyekeztem úgy megoldani, hogy ne kelljen mások segítségére számítanom, hiszen nem akartam sem tartozni senkinek, sem pedig függni valakitől. Persze ez sokszor elkerülhetetlen, de a Fülöp-szigeteken egyenesen lehetetlen, legalábbis ha új vagyok itt. Rögtön az első napomon rádöbbentem, mennyire elveszett vagyok egyedül, mennyire hiányoznak a megszokott európai dolgaim, és mennyire fogalmam sincs, hogy hogyan kell életben maradni.
Az első és legnagyobb feladat a közlekedés, mert itt nincsenek menetrenddel rendelkező buszok, sem fix áras taxik, sem járdák, ahol gyalogolni lehetne. A másik nagy kihívás az étel és a kozmetikai termékek beszerzése. Ez is teljesen másképp működik, mint otthon, nem kapni bármit bárhol.
De ha az ember megtanul kérdezni és kérni, rögtön könnyebb minden. A helyiek nagyon segítőkészek és bár sokan a legmélyebb szegénységben élnek, hajlandók önzetlenül segíteni, legyen szó arról, hogy ők intsenek le egy taxit, így az olcsóbban visz el, felvágjanak egy kókuszdiót, éttermet javasoljanak, főzni tanítsanak, vagy épp kivigyenek egy közeli tengerpartra. Remélem azt is megtanulom majd, mivel lehet ezeket a szívességeket viszonozni a pénzen kívül.
Ha fehér vagyok, gazdag vagyok
Hiába nem, akkor is. A helyiek többsége rémesen rossz körülmények közt él, egy falakkal és vezetékes vízzel rendelkező lakás már elképesztő luxusnak számít itt. A legtöbben kunyhókban laknak, amit nádból, hullámpalából és mindenféle szemétből építettek.
Fotó: Ádám Judit/24.hu
A piacon, kisboltban vagy építkezésen dolgozók bére 3-5000 peso között mozog, ez 15-25 ezer forint havonta. Persze az étel és a szolgáltatások jóval olcsóbbak itt, de ennyi pénzből itt sem lehet emberi körülmények közt élni. Persze a vállalkozók, taxisok, irodai dolgozók sokkal többet keresnek, de még hozzájuk képest is gazdagnak számít mindenki, aki nyugatról érkezett.
Kezdve azzal, hogy ki tudta fizetni a repülőjegyet ide, míg a helyiek még egy országon belüli, szigetek közti repülőjegyet is ritkán engedhetnek meg maguknak, pedig ezek 8-10 ezer forint körül kaphatók egy irányba.
Nehéz megszokni azt az érzést, hogy bár összességében nem jövök ki jobban, mint otthon, mivel lakást kell bérelnem, mégis a helyiek szemében Krőzus vagyok, akinek fel lehet számolni az ötszörös árat a taxiért, hiszen megengedheti magának. Alapszabály, hogy sosem szabad mutatni, mennyi pénz van nálunk, és lehetőleg nagyobb pénzzel sem ajánlatos fizetni, mert ezt felhívásnak veszik, hogy további dolgokat eladjanak, vagy legközelebb még többet kérjenek.
Meg kell húzni a határt
Bár a helyiek nagyon kedvesek és közvetlenek, nekem ez egyelőre túl sok. Lehetséges, hogy idővel változni fog, most még azt mondom, hogy igyekszem helyi módon élni, de tartom a határaimat. Például még senkit nem engedek fel a lakásomba, bár úgy látom, hogy a helyieknél ez nagyon természetes dolog, rövid ismeretség után is felugranak egymáshoz, én ennél zárkózottabb vagyok, nekem ehhez több idő kell. Azt sem tudom eldönteni, hogy ha valaki át akar jönni hozzám (lány), abból mennyi a kíváncsiság, hogy hogyan él a gazdag európai, és mennyi a tényleg helyi szokás. Mivel ezt még nem tudom eldönteni, és sok bennem a félelem és előítélet, itt húzom meg a határt a barátkozásban.
Azt is többektől hallottam már, hogy sosem szabad kölcsönadni filippínónak, mert úgysem adja meg. Ha nem sajnálom, akkor adhatok neki örökbe, de vissza ne várjam, mert sosem fogják tudni vagy akarni megadni.
Bízni az emberekben
Azon kívül viszont, hogy nem engedek fel senkit a lakásomba, minden másban igyekszem bízni az emberekben, adott esetben rájuk bízni magam. Attól a pillanattól kezdve, hogy megérkeztem ebbe az országba, ki vagyok szolgáltatva másoknak. Itt nincs hivatalos taxi vagy Uber, már a reptérről úgy tudtam a házig eljutni, hogy odamentem egy csoport helyihez, és megkérdeztem, ki visz el triciklivel - itt ez a legáltalánosabb közlekedési eszköz. Majd rögtön áramkimaradás volt, ilyenkor az egész város elsötétül, így a lány, aki úgymond a házvezetőnő az apartmanban, elvitt vizet és gyümölcsöt szerezni. Vaksötét utca, akár attól is retteghettem volna, hogy épp most visz el eladni a vesémet, de valahogy nem aggódtam ilyesmin. Két nap múlva már gondolkodás nélkül ültem fel vadidegen emberek mögé a motorra, mert ha el akartam jutni az igazán szép helyekre, nem volt nagyon más - megfizethető - választásom.
Néha még bevillannak a szokásos európai félelmeim, hogy kirabolnak, bántanak, kihasználnak, átvernek, de minél többször győződöm meg arról, hogy az emberek alapvetően jóindulatúak, annál inkább merem követni a megérzéseim, emberismeretem, és ismeretlenül is bizalmat szavazni az embereknek.
Kiemelt kép: Ádám Judit/24.hu
