Néha megkeresnek fiatal rendezők, hogy csináljak nekik zenét
- mondja Víg Mihály a róla készült portréfilmben. "A világ minden tájáról megtalálnak. Átküldik a filmjüket, arra írok valamit, visszaküldöm. Ha jó, jó, ha nem, nem."
Nagylelkű és közvetlen, másfelől öntörvényű művész képe rajzolódik ki ebből a rövid példából, olyan alkotóé, aki nem akar megfelelni senkinek, viszont bárkivel szóba áll, ha valami felkelti az érdeklődését. Nem biztos, hogy Víg mindig így viselkedett, az Ott torony volt alapján viszont most ilyen hozzáállással szemléli a világot. Remeteként él a főváros határában vagy valamivel azon is túl. Néha biciklitúrát tesz a Hunnia Bisztróba, a Balaton zenekarral eljátssza négy évtizedes pályafutása néhány számát, majd valahogy hazakecmereg. Messze lakik, "nehéz elindulni", mondja.
Állítása szerint arra is nehezen állt rá, hogy film készüljön róla. Kécza András rendezővel a Sátántangó forgatásán ismerkedett meg, amelyben Víg nemcsak zeneszerzőként, hanem színészként is közreműködött - voltaképpen a hétórás filmmonstrum főszereplője volt -, és amelyet legfontosabb szakmai sikerei között tart számon. Kécza aztán néhány évvel ezelőtt felkereste őt, hogy meséljen az életéről, és a hosszú kihagyásokkal készült, több évet felölelő interjúbeszélgetésekből meg a bevágott, archív filmrészletekből, fényképekből áll össze az Ott torony volt.
Egyszerű, talán túl egyszerű szerkezetű film ez, tele van kifejtetlen részletekkel és fehér foltokkal. A legfontosabb - Víg Mihály személyisége és világlátása, pályájának emlékezete - viszont benne van.
Mivel e pálya fénytörésében a rendszerváltás előtti Magyarország nyomorúságát és a nyolcvanas-kilencvenes évek néhány lenyűgöző művészi teljesítményét - mindenekelőtt Tarr Béla remekműveit - is jobban megismerhetjük, az Ott torony volt hibái ellenére is nagyon tanulságos, helyenként megrendítő erejű dokumentumfilm.
Az 1957-es születésű Víg a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján kapcsolódott be a fővárosi kulturális életbe, abban az időszakban, amikor a fiatal értelmiségiek még teljesen biztosra vehették, hogy az államszocialista rendszer stabil és mozdíthatatlan. Sokan érezték úgy, hogy kitörésre semmi esély, így talán annak van a legtöbb értelme, ha elisszák az agyukat. "Jártuk a jazzklubokat, szívtuk a ragasztót" - mondja Víg, amiben persze felőlünk nézve van valami modoros, romantikus nagyképűség, de a helyzet tényleg az, hogy egybehangzó vélemények szerint Magyarország és benne Budapest 1979-ben nem volt valami vidám hely.
Víg és Hunyadi Károly abban az évben alapították meg a Balaton együttest, amellyel csakhamar, lévén a színtér kicsi és belterjes, ismertté és sikeressé váltak a fővárosi undergroundban. Víg apja népzenekutató volt, ő maga jobban tudott zenélni, mint ennek a közegnek számos népszerű előadója, de a professzionalizmustól ő is nagyon messze állt. Másrészt nem is akart jól zenélni, énekelni meg pláne nem. Inkább csak dünnyögött vagy suttogott valamit a mikrofonba, többek között kedvenc költői, Ady Endre, József Attila verseit, illetve új ismerősei, Vető János, Gémes János és mások szövegeit.
Abban az időszakban ez a keresetlen, félamatőr egyszerűség a művészi hitelesség, sőt, valamiképpen a morális tartás szimbólumává nemesedett, és Vígnek később is nagyon fontos maradt, hogy ne zupáljon be "ezeknek".
Idővel csatlakozott az underground zenei színtér legsikeresebb, valóban profi zenekarához, az Európa Kiadóhoz, de ki is lépett, mikor állami támogatással lemezük készülhetett. Akkor már filmes barátai, alkotótársai is akadtak: Bódy Gábor, aki videóklipet rendezett a Balatonnak; Xantus János, aki az Eszkimó asszony fázik képsorain örökítette meg a rövid ideig működő, Víget ugyancsak soraiban tudó Trabant zenekart; és a legfontosabb, Tarr Béla, akivel először az Őszi almanachon dolgoztak együtt.
A szakmai csomópontok története, a fontos kollégák, barátok neve a portréfilmben is elhangzik, kronológiai sorrendben és meglehetősen kiszámítható arányokkal. Mivel az undergroundon iskolázódott nemzedék számos tagja a rendszerváltás után véleményformáló szerepbe került, ezért mára talán kissé sokat is hallhattunk Zuzuról és Dixiről, Vetőről és Dönciről, de Víg szerencsére egyszer sem veszik el a parttalan múltidézésben vagy nosztalgikus névsorolvasásban. Illetve, egyszer mégis, ott viszont másról van szó: hosszan beszél arról, hogyan lépett be Pajor Tamás hívására a Hit Gyülekezetébe, majd veszett össze velük. Felesége viszont a kisegyház tagja maradt, öngyilkosságáért pedig Víg a mai napig a Hit Gyülekezetét teszi felelőssé. Személyes fájdalma, sértettsége évtizedekkel később, Kécza kamerája előtt is érezhető. Zavarba ejtő része ez a filmnek. Mintha olyan trauma nyomait látnánk, amihez nincs sok közünk.
Ám, aki ismeri Víg Mihály történetét, annak ezek a jelenetek nem jelentenek újdonságot, mint ahogy az Ott torony volt általában véve sem azzal a szándékkal készült, hogy újszerű vagy egyéni képet mutasson alanyáról. A rendező hagyja, hogy Víg arról meséljen, amiről szeretne, és szó sincs arról, hogy vitatkozna vele, vagy mások véleményével ütköztetné az álláspontját. Nincs is más megszólaló, csak Víg Mihály, így aki a gazdag életmű egy-egy fejezetének mélyebb megismerését, több szempontú bemutatását reméli a filmtől, csalódni fog.
A lényeg viszont szűk perspektívából is látszik.
Víg Mihály akkor is makacs, nemtörődöm és hajlíthatatlan, egyszóval szabad tudott maradni, amikor körülötte a szabadság hiánya az apátia, a depresszió meg az önpusztítás ormai felé terelte nem egy barátját.
A róla készült film azért időszerű ma, mert a gyökeresen megváltozott körülmények, a bukott és felemelkedő rendszerek közötti alapvető különbségek dacára Víg közönsége ma is szabadsághiányos korban érzi magát. Vigasztaló látni valakit, aki képes felülemelkedni ezen.
Ott torony volt (2022), 103 perc.
