Barbara posztjai középpontjában a család áll, a gyerekei, a velük átélt élmények, a gyereknevelés során szerzett tapasztalatok, kudarcok. Írásaiban azt szeretné megmutatni, hogy gyerekekkel élni nem mindig rózsaszín, habos-babos tündérmese, néha kifejezetten nehéz, de ennek ellenére minden pillanatáért megéri csinálni, küzdeni, erőn felül teljesíteni.
E két véglet pedig egy szörnyűséges jelenben maniszfesztálódik: feleslegesen stresszelt, terhelt gyerekekben vagy épp a deviancia piedesztálra emelésében. (Itt talán épp magam ellen is beszélek, mert két sorból kilógós/BTMN-s gyerekem is van és én is az vagyok/voltam. De nagyon fontos látni, hogy bár a tehetség valóban mutathat devianciát a szó nemes értelmében, minden pejoratív felhang nélkül, de nem feltétlenül. Mert például kompenzál, ugyanakkor pedig nem minden deviancia mögött húzódik tehetség és nem, egyáltalán nem igaz, hogy csak ők vihetik “sikerre” – kinek mi a siker? – az életüket, az átlag pedig belepunnyad a hétköznapokba és nem lesz belőlük “senki”. Ez egy óriás félreértés! Az első félreértés az iskolai teljesítmény megítélésében.)
Nagyon sok gondolat cikázik a fejemben e téma kapcsán, megpróbálom őket a lehető legjobban megfogalmazni, de már most érzem, hogy nehéz igazán jól rendszerbe foglalni őket. Ezért lehet, hogy lesznek gondolati bakugrások az írásomban, nézd el nekem!
Kezdjük az elején. Én a bevezetőben említett két elgondolás egyikében sem hiszek. Mondom ezt úgy, hogy már egy jó ideje letettem a terhet és hat év görcsös, kényszeres ellenőrzésmánia után a gyerekeim kezébe passzoltam át az iskolai feladatokat. Olybá tűnhet hát, hogy én az első csoportot erősítem. De határozottan ellent kell mondjak. Mert nem. Akkor... akkor a második csoportba tartozom. Még csak az kéne!
Mielőtt belevágok az okfejtésembe, hadd legyek veled teljesen őszinte. Én a magam részéről nem szeretek végletekben gondolkozni. Nem szeretem a szélsőséges gondolatokat. Az meg különösen bosszant, ha keverjük a szezont a fazonnal. Az iskolai teljesítmény megítélésénél mindhárom jelenség egyszerre mutatkozik. Szerintem.
Nemrégiben jelent meg a Nők Lapjában egy friss interjú Vekerdy Tamással. Elolvastam. És élveztem, mert sok igazság volt abban, amit mondott. Mint mindig. És voltak benne olyan dolgok, amelyekkel nem értettem egyet. Mint mindig. És ez így van jól. Én leginkább azt szeretem benne, hogy gondolkodásra, továbbgondolásra ösztönöz, hogy ránézzek az életemre, a gyerekeimmel kapcsolatos “elveimre” és számot vessek velük. Újra és újra.
Ebben az interjúban kerek perec kijelentette, hogy nem kell foglalkozni az iskolával, mert a felnőttkori előmenetelünknek, “sikerünknek” vajmi kevés köze van ahhoz, hogy hogyan teljesítettünk anno a suliban. Egyetértek vele. A jegyekben mért előmenetel szintjén.
De!
Magam körül azt látom, hogy ezt a kijelentését nagyon sokan úgy fordítják le, hogy nem kell tanulni, mert nagyon sok felesleges dolgot akarnak a gyerekek fejébe beleszuszakolni, amit szinte azonnal el is felejtenek, vagy ha nem is azonnal, de két nap múlva már nem emlékeznek rá és úgyis ott az internet, csak pár pillanat bepötyögni a kérdést és szinte azonnal ott a válasz és még annál is több. És ez elég a boldoguláshoz. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű.
A világot az innovatív elmék viszik előre. Az innovatív embernek pedig az egyik erőssége az alaptudás. Amire lehet építkezni. Mert az ilyen ember amikor nehézséggel találja magát szembe, akkor nem az alapoknak kell utánanéznie, hanem azokra a kérdésekre keresheti a választ, amelyek előreviszik őt a problémája megoldásában. Így aztán ő áll nyerésre. De ehhez nélkülözhetetlen egy biztos, az alapnál komplexebb, sokrétű tárgyi tudás. Is. Az is szükséges a gyakorlati, praktikus, életszerű tudásanyag mellett.
Ilyen szempontból nagyon is fontos a gyerek iskolai teljesítménye. Hogy értse és lássa, hogy miért fontos a tanulás, a teljesítmény. Az pedig a szülő feladata, hogy ráirányítsa erre a figyelmét és ne üsse el azzal az egészet, hogy majd megnézed a neten, mert ott fent van minden. Tény, hogy ott fent van minden, a kérdés csak az, hogy mennyi idő előbányászni és milyen mélyről kell indulni. Ne feledjük, hogy nagyon mélyről indulva a kis domb is hatalmas magasságnak látszik, de attól az még nem hegy...
Ebből az aspektusból tehát nagyon is foglalkoztat a gyerekeim iskolai teljesítménye. És mi az, ami nem foglalkoztat? Az érdemjegyek. Egy: mert semmit nem mondanak el a gyerekeimről és a képességeikről. Egy pillanatot rögzítenek. Kettő: mert egy olyan életpályamodellhez szükségesek, amelyek már a jelen világ is meghaladott, a jövőről nem is beszélve.
Mire gondolok? Nem tudunk kilépni abból a gondolkodásmódból, hogy az életpályánk egy lineáris vonal mentén mozog. Nem tudjuk elhinni, hogy másképp is fel lehet nőni, másképp is lehet dolgozni, mint ahogy mi tettük, tesszük. Hogy 35 évesen is bele lehet kezdeni egy teljesen új munkába, hátrahagyni mindazt, amit addig csináltunk. Mert nincs akadálya. Mert a mai világ már nem egy lineáris életfolyamat mentén halad. Hogy amit egyszer eldöntöttünk, az nem végleges, azon lehet változtatni. Tanulással, továbbképzéssel stb. Bármikor. Nem tudjuk elengedni azt az érdemjegyekhez szorosan kapcsolódó irányvonalat, hogy ha nem kerül be ide vagy oda ekkor és akkor a gyerekünk, akkor befellegzett neki, bezárult előttük az összes kapu és nem lesz belőlük senki.
Egy olyan világban, ahol az élethosszig való tanulás alap, ahol a karrierváltás az élet része, egy ilyen világban nem vagyok hajlandó bemenni abba az utcába, hogy csak annak van helye itt, akit idejekorán “pályára” állítottak és diplomát szerzett. Ennél szerintem sokkal, de sokkal fontosabb a tanulásra, a megújulásra, az innovációra, az adaptációra való képesség, az erre való felkészítés, nevelés. Sőt, továbbmegyek. Ez a legtöbb, amit adhatunk a gyerekeinknek. És ezt nem jegyekben mérik. Igaz, nem is az iskolában tanítják.
Én a jegyekre koncentráló és épp ezért a lineáris életpályavonaltól elszakadni képtelen gondolkodásmód helyett úgy döntöttem, hogy azt a sok energiát, amely ennek a múltban gyökerező, de a jövőben vajmi kevéssé életképesnek mutatkozó elgondolás fenntartásához szükséges, máshova koncentrálom.
Olyan tudást adok a gyerekeim kezébe, amelyet az iskolától várnánk el, de amelyet a jelenlegi rendszer nem tud megadni. Egy tudás-hálózatot, ami a jövőjük kiindulási alapja lehet, amiből növekedni lehet. Kevésbé koncentrálunk arra, hogy bekerüljünk valahova, ahonnan esetleg egyenes út vezet a kitűzött cél felé (kizsigerelés, totális leterhelés révén), inkább arra fókuszálunk, hogy bárhova bekerülhessünk és ne a jegyek alapján, hanem a megszerzett tudás alapján. Igen, tudom, hogy a legtöbb iskolában még mindig a jegyek alapján rangsorolják a gyerekeket, de vannak másmilyen helyek is. Egyre több. Ahol már az egyéniség számít, hogy mennyire passzol az iskolához, hogy mennyire tud majd a közösség és az egyén együtt dolgozni, hogy ez mennyire lesz nyertes szituáció mindkét fél számára. És azt gondolom, hogy egyre inkább erre mozdul majd el a világ.
Lehet, hogy nem lesz egyenes az útjuk a gyerekeimnek, lehet, hogy lesznek kieső idők, mert nem jutnak be oda elsőre, ahova szeretnének, de lesz útjuk és azt csinálhatják majd, amit tényleg szeretnek, mert az iskolai tanulás mellett is könnyedén végigvihető kurzusokon, próbákon, programokon megszerzett szerteágazó tudásuk révén bármit elérhetnek. A kitűzött célt is. És mire ide elérnek, addigra a tanulás már tényleg nem a jegyekről fog szólni. Hanem ön-magáról. A képességről a fejlődésre, a változásra, az alkalmazkodásra, a nyitottságra.
Mit tudjuk mi ma, hogy tíz év múlva milyen képességekre, tudásra lesz szükség?!
Ugyanazokban a sablonokban gondolkozunk, mint tíz-húsz-harminc évvel ezelőtt. Képtelenek vagyunk szabadulni az iskolai teljesítmények és az érdemjegyek jövőt befolyásoló kényszerképzetétől. Nyilvánvaló, hogy erről a fennálló rendszer is tehet. De mi is. Nincs más jövőképünk, mint ami nekünk volt. Cső-látás, ami valahol elkezdődik és valahol véget ér, közben pedig nincs lehetőség kitörni belőle. A végén pedig ott a nagy szabadság, de bizonytalanok vagyunk, nem merünk lelépni a kitaposott útról, mert nincsenek meg hozzá a támogató eszközeink, például az út közben felszedett szerteágazó tudásunk. Természetesen idővel megtanulunk élni a lehetőségeinkkel, tanulni kezdünk ezt-azt, csak hátrányban leszünk azokkal szemben, akik eleve felvértezve indulnak neki az életnek, akikben ott az innovatív elme, akik eleve egy flexibilis életpályára rendezkedtek be.
De ebben a teljesítményre és jegyekre koncentráló világban mégiscsak az a legrosszabb, hogy szemünket folyamatosan a jövőre függesztjük és közben elfelejtünk a jelenre nézni, a jelenben élni. Óvodás korban már az iskolára készülünk, általános iskolában a gimnáziumra, gimnáziumban az egyetemre. Ami alapból természetes, csak időben vagyunk elcsúszva. Nem a megfelelő időben kezdjük a felkészülést, hanem jóval korábban és elfelejtjük kiélvezni az adott kor adott pillanatait. Hajszolunk valamit, amit hajszolás nélkül is elérhetünk, csak el kéne engedni azt a hamis képzetet, hogy ha nem csináljuk, akkor lemaradunk. Ezzel pedig a gyerekeinknek ártunk. Szerintem.
