Most, hogy ezeket a szomorú sorokat írom, felrémlik előttem egy magas, göndör hajú, mosolygós angol férfiú, hosszú, kopott bőrkabátban, amint üdvözlésemre érkezik a budapesti Hotel Intercontinental (ma Marriott) halljában. 1987 márciusát írtunk. Jon akkor járt először Magyarországon. A klasszikus rock hívei számára már régóta legenda volt. Pályafutását a brit blues egyik atyjánál, Alexis Kornernél kezdte, majd játszott az excentrikus Graham Bond zenekarában, amely évekkel megelőzte a korát első jazz-rock bandaként. Hiseman itt találkozott egy nem kevésbé „őrült” szaxofonossal, Dick Heckstall-Smith-szel, akivel aztán tovább léptek a másik blues-nagyúrhoz, John Mayallhoz. Annyira megkedvelték egymás játékát, hogy úgy döntöttek, együtt maradnak. De mi legyen a banda neve? Hiseman akkortájt nősült, és Rómába mentek nászútra ifjú feleségével, az azóta nem kevésbé világhírű szaxofonművész-zeneszerző Barbara Thompsonnal.
Megpillantották a Colosseumot, és a csodálatos ókori arénáról nevezték el közös csapatukat éppen 50 évvel ezelőtt.
Bár a zenekar, amely a rock, a blues, a jazz és a klasszikus elemek máig utolérhetetlen elegyét teremtette meg, kezdetben mindössze három évig állt fenn, a tagok fantasztikus hangszeres tudása, a remek kompozíciók és rögtönzések összhangja, nem utolsósorban a kettős lábdobot használó Hiseman játéka már ekkor maradandó életművet teremtett. A Those About To Die, a Beware of Ides of March, a Daughter of Time, a Lost Angeles, és mindenekelőtt a három tételes tökéletes szerelmi vallomás, a Valentyne’s Suite kikerülhetetlen darabjai a modern zenének.
A következő években Jon Barbara zenekarát, a Paraphernaliát erősítette, és együtt látogattak el Budapestre 31 évvel ezelőtt. Máig emlékszem első beszélgetésünkre, talán még a hangfelvétele is megvan valahol. Jont és Barbarát minden érdekelte Magyarországról, a politikától a zenei életig. Első koncertjüket a Petőfi Csarnokban tartották – éjfélkor, mert nem akarták, hogy ütközzön a jazz-óriás McCoy Tyner előadásával. És már akkor felmerült, hogy tulajdonképpen miért nem áll össze a Colosseum, hiszen semmi bajuk egymással, zenészként pedig csak érettebbek lettek.
Nyolc évvel később a Budapest Sportcsarnokot kis híján szétverték a „Kolcsi”-rajongók azon a koncerten, amelyet a zenekar a „még egyszer, utoljára” turné utolsó estjének szánt.
És a hatalmas ováció annyira meghatotta a tagokat, hogy együtt maradtak még közel húsz éven át. Három újabb stúdiólemezzel ajándékozták meg a híveket, több nagyszerű koncertalbumuk is megjelent, a csendes orgonista Dave Greenslade, a nagydarab, életvidám basszusgitáros Mark Clarke, a csodakezű gitáros, Clem Clemson, a rémséges külsejű, mennydörgő hangú Chris Farlowe és természetesen Jon és Dick minden alkalommal valóságos örömzenével ajándékozták meg a közönséget.
Szinte kétévenként hallhattuk őket Budapesten, különösen emlékezetes marad két koncert, 1997-ből és 2005-ből, amit a Budavári Oroszlános Udvarban tartottak. Ez utóbbinál Dick sajnos már élt, és ki más is léphetett volna a helyére, mint „Lady” Barbara, aki ebben is hűséges volt férjéhez annak ellenére, hogy már évek óta Parkinson-kórral küzdött. Mindegyik bulijukon ott voltunk, és soha nem hagytunk volna ki egyetlen személyes találkozást sem Jonnal és Barbarával. 2014-ben jártak utoljára nálunk, akkor jelent meg az utolsó Colosseum-album, a Time Is On Our Side.
Akkor mesélte el utoljára dobos-főnök, hogy „néhány hülye amerikai éppen rálépett a Holdra, miközben befejezte a Valentyne’s Suite album borítójának ajánló szövegét.”
A Colosseum a 21. században is megteremtette a maga „ércnél maradandóbb” értékét, de Hiseman nem akart pihenni a babérjain. Clemmel és Markkal triót alakított, közös lemezt is készítettek, majd turnéra indultak. Áprilisban még felléptek, és azt tervezték, hogy az idei Gasztró-blues fesztiválon is játszanak. Akkor még nem tudták, hogy Jont egy rendkívül agresszív agydaganat támadta meg. Életmentő műtétet hajtottak végre rajta, de már ez sem segített. Nyolc nappal 74. születésnapja előtt ment el.
Morituri te salutant – a halálba menők üdvözölnek: ez volt a gladiátorok kiáltása az arénában és ez volt a címe az első Colosseum-lemeznek. Jon Hiseman sem tudta a halált legyőzni, de itt hagyta nekünk azt, amiért élt.
