A kriminálpszichológus szerint családok a szeretetteljes szülő-gyermek kapcsolat mintájának átadásával, az állam pedig a védőnői ellátás kiterjesztésével, és a pedagógusok megbecsülésével segíthetne elkerülni az ilyen eseteket.
Békésen egy apa a földhöz vágta az 5 hónapos csecsemőjét, mert idegesítette a gyereksírás. A kisbaba a kórházban meghalt. A családnak ikrei voltak, az anya azért nem volt otthon, mert a másik csecsemő fulladt, és emiatt kórházba vitték őket. Kiderült az is, hogy az apa nemrég veszítette el szüleit, a gyász nagyon megviselte, nyugatókon élt.
De hasonló tragédiákról szinte minden évben hallani. Mi vezethet oda, hogy egy szülő ilyet tesz a babájával? Végh József kriminálpszichológussal beszélgettünk az indulatkitörések lélektanáról.
– Miért történhetnek ilyen esetek?
– Általában a társadalmi mintát követik az egyének. Ha a társadalomban magas az agresszivitási szint, és amikor azt tapasztalja meg valaki, hogy gyorsan, hamar lehet igazságot tenni azáltal, hogy erőszakot használ, akkor ő maga is erőszakot használ, mert ezzel tud érvényesülni. Ezen túl pedig nagyon nehéz az embereket megtanítani arra, hogyan kezeljék az indulataikat, érzelmi állapotaikat.
Ez a fiatalember, az elkövető vajon életében fegyelmezett, vagy fegyelmezetlen volt? Mi volt a jellemző rá?
– Ezt nem tudjuk.
– Megmondom, miért, mi a különbség. Van olyan típus, aki egész életében fegyelmezetten tűr, nyel, mindent elnyel, és a végén kirobban egy őrültség. Ugyanis van egy érzelmi körfolyamat: telítődés, feszítés, kiürülés, ez utóbbi lehet robbanásszerű, vagy apró pici kisülések.
Ez a körfolyamat működik bennünk. De ha ez nem ér körbe, nem tud kisülni, akkor egyszer csak felrobban, mint a kukta, ha a biztonsági szelep nem nyílik ki a tetején.
– Tehát akkor az az egészséges működés, amikor a telítődés, feszítés után van egy kiürülés valamilyen csatornán. De meg lehet tanulni ezt gyerekkorunkban, hogyan működjünk jól?
– Meg. A baj az, ha senki nem foglalkozik ezzel. A szülők éjjel-nappal dolgoznak, hogy fenntartsák magukat, vagy éppenséggel elzüllöttek, és azért nincsenek otthon a gyerekekkel.
– A szülőnek mi a dolga ebben például? Annyi, hogy egy nyugodt családi otthont biztosítson a gyerekeknek, és egy normális értékrendet közvetítsen? Ennyi elég?
– Olyan, mint nevelés nem létezik.
A gyerek szereti a szülőt, felnéz rá, tiszteli, mintakövető. Mintatagadó akkor lesz, ha gyűlöli a szülőt, akkor mindig mást csinál, mint amit a szülő csinál. Persze ez azt is jelenti, hogy ha a szülő alkoholista volt, akkor a gyerek, ha gyűlölte, akkor drogos lesz. Tehát mintakövető lesz mégiscsak, de ellentétes oldalon.
– De az nem történhet meg, hogy egy gyerek azt mondja, hogy márpedig az apám alkoholista volt, de én csak azért se leszek alkoholista?
– De igen, van ilyen. Az én apám is alkoholista volt, és én nem vagyok az.
– És önnek mi kellett ehhez?
– Az vagyok, akikkel találkoztam. Tehát az embernek a személyisége, az identitástudata azáltal lesz valamilyen, hogy kik hatottak rá. Nekem szerencsére jó tanáraim és jó osztálytársaim voltak. Illetve zenét tanultam, két hangszeren is játszottam kisgyerekként, és a zene csodákat tud tenni az ember lelkével. Ezután az interjú után is zenélni fogok egyébként.
– Visszatérve a fiatal apára, aki ezt a szörnyűséget tette. Az ember hall olyat is, hogy ha valaki nagyon fiatalon válik szülővé, és hirtelen a nyakába pottyan a nagy felelősség, ami együtt járhat egy frusztrációval.
– Igen. Beszélgettem olyan nővel, aki szült, és megbánta, hogy szült.
Most nem úgy van, mint régen, hogy három generáció él együtt egy házban, ahol a nagyszülők be tudnak segíteni a fiataloknak azzal, hogy mosnak, főznek. Ma már mindenki magára van hagyva.
– Egy ilyen frusztráció kialakulása mennyire függ az életkortól? Arra gondolok, hogy talán egy idősebb szülő már nem érzi azt, hogy az életét kell feláldoznia a gyerekért.
– Az én ikreim 52 éves koromban születtek, most 70 vagyok. Három generációs gyerekeim vannak, tehát tudom, mi a különbség szülőnek lenni különböző életkorban. Fiatalon az ember kicsit indulatosabb, nehezebben kezeli jól az indulatait, nehezebben érti meg a gyereket. Kicsit érettebb korban már inkább intuitívabbak vagyunk, bölcsebbek, másképp nyúlunk hozzá, másképp fogjuk meg, nyugodtabban emeljük meg, nyugodtabban tesszük le. Tehát sok mindent másképp csinálunk, mint fiatalon.
Volt olyan elítélt női ügyfelem, aki azt mondta, azért szült gyereket, hogy felnőttnek tekintsék. 16 évesen! Hát ettől nem lett felnőtt. És a börtönben kötött ki, tehát nyilván nem a gyerekével foglalkozott és nem azt nevelte. És igen, gyakran nem várt gyermekként születik valaki. És akkor növekszik a neheztelés a szülőben: itt vagy nekem, csak nyűg vagy, csak a terhemre vagy. Az összes indulatát a szegény gyerekre önti rá, mintha ő tehetne arról, hogy megszületett.
– Társadalmi szinten mit tudunk tenni azért, hogy ezek a szélsőséges esetek ne, vagy ritkábban történjenek meg?
– Bontsuk ketté a dolgot. Van a társadalom és van az állam. Az állam apparátusa jobban szolgálhatná ezeknek a fiataloknak a támogatását. Egyrészt felkészítéssel, például támogatni őket a nevelésben.
Szegény nagymama meg nem tud segíteni, vagy azért, mert már nincs is nagymama, vagy esetleg egész máshol él, száz kilométerrel arrébb. Társadalmi szinten pedig nyilván a szomszédok, a barátok tudnak segíteni. De nem kötelesek, és ma már inkább elfordulnak egymástól, mint hogy egymás segítségére legyenek.
– Az iskola esetleg segíthet abban, hogy megtanuljuk a helyes indulatkezelést?
– Persze, persze, lehetne, de ahhoz képzett, lelkes pedagógusokra van szükség, nem pedig agyongyötört, agyonhajszolt tanárokra. Úgy hívják, hogy helyreállító igazságszolgáltatás. Amikor egyik gyerek megbántja a másikat, akkor leül a pedagógus a két gyerekkel. És a sértett fél elmondja, hogy milyen fájdalmat okozott neki a másik.
– Ez segít?
– Igen, igen, mert ha szembesül azzal, hogy milyen fájdalmat okozott a másiknak, amennyiben nem kőkemény pszichopata a gyerek, akkor kialakul benne az az empátia, hogy úristen, mit csináltam, hogy ez fájt neki, nekem is hogy fájna ugyanez a dolog.
– Tehát, hogyha a pedagógusoknak lenne ereje, lenne ideje arra, hogy tudatosan érzékenyítsék a gyerekeket és az empátiát növesztgessék bennük, akkor valószínűleg az erőszakos cselekedetek is ritkábban lennének a társadalomban?
– A szülők nem biztos, hogy megengedik.
– Hogy a pedagógus ezt csinálja?
– Beszélgettem olyan pedagógusokkal, akik arról számoltak be, hogy a szülők ott alázzák meg a pedagógust, ott tartanak be neki, ahol lehet. Az a helyzet, hogy régen a szülők rábízták a gyerekeket a pedagógusokra, és bíztak abban, hogy a jó célból teszik azt, amit tesznek velük. Ma már nem így van.
„Nem az én gyerekem a bűnös, a másik a bűnös”. Nagyon-nagyon bonyolultakká váltunk.
– Miért alakult ez ki?
– Az állam elengedte a pedagógusok kezét. A képzésben, a pedagógusok támogatásában, továbbképzésében nincs meg az a támogatás, ami korábban megvolt. A pedagógus egy faluban köztiszteletben álló egyén volt, akit mindenki tisztelt, akire mindenki felnézett. Ma viszont inkább fentről néznek rá szegényre.
– Mit tudunk mi tenni?
– Az államot mi tartjuk fenn, az állam felel a közoktatásért. Az adózók az adójukkal rábízták ezt a feladatot az államra. Ha jól gazdálkodik, akkor nyilván tud segíteni a pedagógusoknak azzal, hogy jobb bérük legyen, nagyobb megbecsülésben legyen részük.
Azért mégiscsak tanultak egyetemen sok évet, nagyobb tudással rendelkező emberekről beszélünk, akik értelmiségiek, akik tanultak.
– Az óvodapedagógusok és az alsós pedagógusok kezében dől el a jövő generációjának a sorsa és minősége...
– Ahogy a gyerekek beleszoknak, megtapasztalták először az óvodai létezést, a közösségben való létezést, az az első érzelmi lenyomat egy életen keresztül elkíséri őket mintaként. Ha pozitív, akkor jó lesz a viszonyuk minden közösségben az emberekhez, meg a csoportot vezető felnőttekhez. Ha negatív, akkor bizony ez negatív lesz.
– Ha egy ilyen eset történik, mint ezzel az apával, aki megölte a gyerekét, megvizsgálják pszichológusok?
– Ha emberölés van, akkor nyilván megvizsgálják.
– És van energia az igazságszolgáltatáson belül, hogy feltárják ezeket az okokat, amiket ön itt elmondott, hogy hogyan alakult az élete?
– Mindenképpen hasznos lenne, ha megcsinálnák, mert ezek a személyiségprofilok talán segítenek. Az lenne hasznos, ha ezek az események fel lennének dolgozva szakszerűen, és az érintett szakemberek tájékoztatást kapnának róla, illetve valami módon vissza kellene csöpögtetni a tudásanyagot a társadalom számára, amit ezekből az eseményekből a szakemberek leszűrnek.
– Mondta, hogy vannak olyan emberek, akik sokáig csak nyelnek, nyelnek, nyelnek, aztán egyszer csak csinálnak egy őrültséget. Ilyenkor vannak olyan előjelek, amik figyelmeztethetik a környezetet arra, hogy valaki válságban van, veszélyes helyzetbe sodródik, krízist él át?
– Ha valaki sértést szenved el, hátrányt szenved el, és ennek ellenére csendben marad, előbb-utóbb fel fog robbanni. Meg kell mozgatni egy kicsit, beszélgetni kellene egymással, hogy valahol kijöjjön a feszültségből, el merje mondani azt, hogy mi az, ami bántja, mi az, amin változtatni akar.
– Hogyan lehet a társadalom számára átadni ezeket a tapasztalatokat?
– De hát tessék megmondani nekem, annak idején volt olyan műsor, ami Családi kör. Volt ilyen műsor?
– Volt, volt. Emlékszem rá.
– Na, akkor volt olyan műsor, ami gyerekeknek szólt?
– Hogyne, volt.
– Volt olyan újság, ami a fiatalok szexuális problémáival foglalkozott?
– Nem volt.
– De volt. Az Ifjúsági Magazinnak volt egy rovata.
– Valóban.
– És volt a Pajtás nevű újság, ami gyerekeknek, gyerekekről szólt. Az ilyen műsorok, újságok mai megfelelőinek kellene mintát adni a felnőtteknek, gyerekeknek, hogy így is lehet gondolkodni, így is lehet érezni. Ma mindig arra mutatunk rá, hogy mi a rossz. Azt meg nem mutatjuk meg, hogy hogyan lehet jól csinálni.
