Harc a túlélésért, az ökoszisztémák megmentéséért


Az elefántnak, Földünk egyik legősibb, 6 millió éves emlősének kikezdhetetlen legendája van szerte a világon, ott is, ahol csak állatkertekben látható. Afrikai, ázsiai országok már-már szentként tisztelt szimbóluma, népmesék hősei, ereje, bölcsessége, hűsége, memóriája egyaránt fogalom. Valójában mégis keveset tudunk erről a roppant, már megjelenésében is tiszteletet parancsoló állatról. Éppen ezért ígérkezik nagyon izgalmasnak a National Geographicon április 22-től látható négy részes sorozat, Az elefántok titkai, amelynek producer-rendezője James Cameron, narrátora az Oscar-díjas Natalie Portman, forgatókönyvírója pedig Paula Kahumbu kenyai etológus-természetvédő.

Paula Kahumbu évtizedek óta küzd az elefántok és általában Afrika vadvilágának megmentéséért, és rengeteget tesz azért, hogy a kontinens lakosai magukénak érezzék szülőföldjük természeti csodáit, állat- és növényvilágát és részt vegyenek a védelmében. Nem véletlenül írták róla, hogy ő „Afrika válasza David Attenborough-ra”. tagja a National Geographic Society elnökségének, és tavaly a Financial Times beválasztotta a világ legbefolyásosabb nőinek top 25-ébe.

Hogyan kezdődött nála az életre szóló szerelem az elefántok iránt? Ez volt az első kérdésem Paula Kahumbuhoz, aki zoom-interjút adott a Szeretlek Magyarországnak.

– Főemlősök és ökoszisztémájuk tanulmányozásával kezdtem még főiskolásként, majd a Phd-mhez új kutatási területet kerestem. Az egyik lehetőséget éppen az elefántok kínálták. Több híres elefántkutatóval találkoztam, köztük Iain-Douglas Hamiltonnal és Joyce Poole-lal, de az igazi nagy élményt a terepen töltött idő volt a maszáj őslakosok körében. A Kenya déli részén fekvő  Ambolesi rezervátumban élő valamennyi elefántot sikerült azonosítanom, megfigyeltem táplálkozásukat, útvonalaikat.

Lenyűgöző volt, ahogyan ez a két iskolázatlan asszony ismerte és értette az elefántokat. Nemcsak a Phd-témámat találtam meg, hanem bele is szerettem az elefántokba.

– Mit jelentenek ezek az ősóriások napjaink ökoszisztémája számára?

– Ázsiában az elefántok nagyon szétszórtan élnek kisebb erdőkben, ezért nincsenek olyan hatással nagy területek élővilágára, mint Afrikában, ahol a legkülönbözőbb tájakon keresztül vándorolnak, akár több ezer kilométeren át. Az erdőkben magvakat szórnak el, utakat törnek bennük, ezáltal más állatoknak is teret biztosítanak. A szavannában egész területeket alakíthatnak át például fák kidöntésével. És közben nagyon közeli kapcsolatban állnak az emberekkel a hagyományok, a kulturális örökségek révén is. Afrikában számos törzsnél szokás a mai napig olyan neveket adni, amelyek valami módon kötődnek az elefántokhoz.

Számos közösségben láttam, hogy meggyászolnak egy halott elefántot – ilyenre nincsen példa egyetlen más élőlény esetében sem.

A sorozatban az elefántok két kevésbé ismert élőhelyét is bemutatják, a namíbiai sivatagot és kongói esőerdőt. Az itt élők a legveszélyeztetettebbek. Hogyan lehet biztosítani a túlélésüket?

– A sivatagi elefántok próbálnak alkalmazkodtak a kegyetlen körülményekhez, amelyeket a klímaváltozás és az emberi tevékenység tovább súlyosbított. Számuk azonban egyre csökken. Megmentésüknek egyetlen módja, hogy egy biztonságos útvonalat kell nekik teremteni a namíbiai Etosha nemzeti parktól egészen az Atlanti-óceánig. Technikailag nem nehéz ezt megoldani, de nagyon sok pénz kell hozzá. Nagyobb kihívás az esőerdőben élő elefántok helyzete. Ők teljesen mások, külsejükben, életmódjukban, viselkedésükben is, mint a szavannai elefántok, ráadásul több mint száz éven át orvvadászok áldozatai voltak különleges agyaruk miatt. Ha ők kipusztulnának, ez az erdőt is alapjaiban változtatná meg.

Megóvásukat az is nehezíti, hogy a vadászatok miatt beléjük ivódott védekezési ösztön miatt nagyon vadak, félnek az emberektől. Ráadásul az esőerdő több ország területén húzódik végig, így több kormány érdekegyeztetésére van szükség, nem is szólva a bányászati, erdőgazdálkodási és mezőgazdasági cégekről, amelyek ugyanúgy jelen vannak itt is, mint Amazóniában. Tanulnunk kell az ottani helyzetből, hogy ez ne történhessen meg Afrikában.

– Ön 9 évvel ezelőtt indította el a Hands Off Our Elephants (El a kezekkel az elefántjainktól) mozgalmat, jelenleg pedig a WildlifeDirect természetvédő civil szervezet ügyvezetője. Mivel tudnak az egyszerű emberek hozzájárulni a természet, a vadon élő állatok megóvásához?

– Mindenekelőtt úgy gondolom, hogy mindannyiunknak van mit tanulnia az elefántoktól. Például a családi közösség megtartó erejét. A legkisebb támogatás is fontos, amit a természetvédő szervezetek kapnak. Segíthet a turizmus is, ha abba beleépítjük a természethez kötődő helyi kulturális hagyományokat, ezzel a látogatókban és a lakosságban is jobban tudatosulhat ezeknek az értékeknek az elszakíthatatlansága.

– Két éve kezdte el a Wildlife Warriors (A vadon harcosai) című tv-sorozatát, amelynek Ön a producere és műsorvezetője. Úgy hirdették mint az Afrika élővilágáról szóló első olyan programot, amelyet afrikaiak készítettek afrikaiak számára.

– Azért fogtunk bele ebbe a sorozatba, mert az eddig készült több ezer afrikai természetfilmet, dokumentumfilmet a nyugati közönség igényeinek megfelelően készítették. Ezekből nemcsak az afrikai narrátorok hiányoztak, hanem a kontinens lakóinak a természettel való együttélését és az ebből fakadó ősi tudást is a legritkább esetben mutatták be. Emiatt a mai afrikaiak tömegei szakadtak el a természettől.

A sorozatot a kenyai állami tévén kívül egész Afrikában vetítik, és most már egyre több fiatal jelentkezik munkára a különböző nemzeti parkokban és vesz részt valamilyen természetvédő tevékenységben, egyre többen tanulnak állatorvosnak, és nő az érdeklődés a hagyományos afrikai orvoslás iránt is. Úgy érzem, nagy változásnak vagyunk tanúi az emberek természettudatosságában…

ÉRTÉKELD A MUNKÁNKAT EGY LÁJKKAL, ÉS OSZD MEG MÁSOKKAL IS! KÖSZÖNJÜK!