Petrocelli Budapesten
Állandó jellemzője a 21. század magyar sorozatainak, hogy kizárólag külföldi licenc alapján készülnek, nem pedig saját ötletből, bezzeg régen! Ilyenkor hangzik el, hogy a hőskor magyar sorozatai eredeti produkciók voltak, szemben a később megjelenő nyilvánvaló másolatokkal, de a valóság az, hogy az irodalmi alapanyagokból készülő sorozatokat leszámítva szinte minden magyar sorozatnak volt külföldi előképe. Még ha nem is szabályos licenceket vásároltak meg, ahol a cselekménynek is követnie kell valamelyest az eredetit, de valójában sose lett volna A Tenkes kapitánya a Robin Hood és a Tell Vilmos sorozatok nélkül, sosincs Egy óra múlva itt vagyok vagy Bors a lengyel Kockázat Kloss kapitánya nélkül, és így tovább. Ez egyébként logikus is, hiszen egy új műfajt nem lehet a semmiből megvalósítani, ezért is kellettek az előképek. Később ezek még egyértelműbbek lettek: a Lindát elsősorban a Bruce Lee-filmek ihlették, a Nyolc évszak alkotói pedig nyíltan arról beszéltek, hogy a Kórház a város szélén és a további hétköznapi hősökről szóló csehszlovák sorozatok magyar változatát szeretnék megcsinálni.
Nem volt ezért ember az országban, akinek az 1985-ben bemutatott, Kémeri című krimisorozatról ne a népszerű amerikai sorozat, a Petrocelli jutott volna az eszébe: mindkettőnek egy ügyvéd volt a főhőse, aki büntetőügyekben nyomoz egy detektív barátja segítségével, ráadásul a főszereplő, Székhelyi József megjelenése is emlékeztetett amerikai kollégája, Barry Newmanére. Ráadásul a Petrocelli Magyarországon különösen népszerű volt: az 1974-ben induló sorozat csak két évadot ért meg, és nem emelkedett ki igazán az akkor már dömpingszerűen gyártott amerikai sorozatok közül, nálunk viszont igen, bár az is igaz, hogy itthon nem volt akkora konkurenciája, mint a hazájában. A magyar tévében először 1980-ban sugározták az arizonai ügyvéd kalandjait, sikere titkát az íróként a tévének is dolgozó Szakonyi Károly így látta: "Petrocelli feltárja az igazságot. Kicsit egyszerűen? Hát persze. A gazemberek is túlságosan, átlátszóan azok. Valahogy könnyen akadnak horogra. De nem baj. Mese? Az! Ám legalább kicsit fellélegzem, mielőtt befejezném a napot" - írta a Népszavában. Nála kissé kritikusabban állt a Petrocelli-jelenséghez Ungvári Tamás, aki a Film Színház Muzsikában vezetett tévénaplójában foglalkozott a sorozattal 1983-ban:
Mítosza szerint ebben az országban csakis az egyénnek, a magányos embernek lehet igaza. Az intézmény mindig téved. Ezért könnyű Amerikában krimit írni, ezért az a hazája igazából, mert nemzeti mítoszaiból úgy nő ki, mint valami népi eposz. Hollywoodi változata persze már nagyon is együgyű: egy csöppet több a mosoly a nőkön, egy árnyalattal ruganyosabb a főhős járása, mint a realizmushoz illenék; és a gegek ismétlődnek - az ügyvédet mindig felírják tilos parkolásért, de az ügyvéd, kék szemével mindig barátságosan néz reánk.
Ungvári kicsit lekicsinylő hozzáállása csak azért lehet meglepő, mert még ugyanabban az évben megjelent az első hír arról, hogy jön egy magyar krimisorozat, melynek a főszereplője egy ügyvéd, és Ungvári Tamás ötletéből Polgár Andrással közösen írták a forgatókönyvet: "Afféle magyar Petrocelli-figura dr. Kémeri, az 1926-1943 közötti években. Az összehasonlítás kézenfekvő, hiszen ő is kitalált figura; egy most készülő ötrészes hazai bűnügyi tévésorozat főszereplője akit Székhelyi József személyesít meg" - írta a Hétfői Hírek. "Dr. Kémeri valamennyi ügye kitalált történet, bár a környezet valódi: a Horthy-korszak Magyarországa. A sorozatnak három állandó szereplője van: Székhelyi József mellett a szerelmes házvezetőnőt alakító Tábori Nóra és Budapest rendőrfőkapitány-helyettese, Kémeri egykori osztálytársa: Szilágyi Tibor. És hogy valamelyest »utánozzuk« a nagy sikerű Derrick-sorozatot is, a miénknek is több rendezője van: kettőt-kettőt Mihályfy Sándor és Horváth Tibor, egyet pedig Félix László irányításával rögzítenek" - említett egy másik példaképet Polgár András.
Csak azt szeretnénk tudni, kinek használ ez?
A sorozatot tehát csak öt részre tervezték ugyan, de egyrészt a folytatás lehetőségét nyitva hagyták, másrészt az epizódok mindegyike hosszabb volt egy óránál. Így is hosszú időbe telt, mire a Kémeri végre megjelenhetett a képernyőn: 1985 júliusában sugározták az első részt, és a nyár végére el is búcsúzhatott a közönség az éppen csak megkedvelt ügyvédtől. Székhelyi már csak azért is jó megoldásnak tűnt a főszerepre, mert a Petrocelli-hasonlat mellett ő volt a szintén közkedvelt Starsky és Hutch sorozatban az előbbi nyomozó magyar hangja is. A sorozat láttán aztán egyebeket is beleláttak: "A kliensek híján tengődő ügyvédre rávetődik az amerikai filmsorozatból ismert Petrocelli árnyéka, Erna házvezetőnő mögül Agatha Christie nőalakjai mosolyognak, Kémeri és Bánát főkapitány-helyettes közös fellépése pedig igencsak a Minden lében két kanál botcsinálta nyomozóira emlékeztet" - írta a Szabad Föld újságírója.
A Népszabadság problémaként ki is emelte az első rész után az eredetiség hiányát: "Egy kicsit unjuk már Petrocellit, néha Derricket is, meg a két igazságtevő amerikait: Starskyt és Hutchinsont. Kellene egy jó Kémeri."
De ha el is tekintünk a népszerű példaképektől, a Kémeri alkotói elég nagy fába vágták a fejszéjüket, amikor egyszerre ígértek jó szórakozást, leleményes bűnügyi történeteket, egy amerikai sikersorozat magyarított verzióját, illetve a Horthy-rendszer korrajzát.
A korabeli kritikák ugyanis felváltva bírálták a sorozat fentebb felsorolt elemeit, és kisebbségben voltak azok, akik szerint a kísérlet sikerült. "Csak azt szeretnénk tudni, kinek használ az efféle, könnyed szórakozásnak szánt játék? Talán a külhonból vásárolt krimiket kívánja kiszorítani a hazai ipar? A szándék üdvözölni való, és minden támogatást megérdemel. Csak a célhoz vezető út eltért a helyes iránytól" - összegezte a látottakat a Szabad Föld, melynek újságírója szerint a sorozat "a legelemibb szabályokat sem igyekszik betartani".
Így hát kisebbségben maradt Tamás István az Új Tükörben, amikor arra jutott: "A Kémeri az, ami akart lenni: jó kis mozi." És ki is bontotta, mire gondol ez alatt pontosan: "Találékonyan kigondolt helyzetek, jól megírt főszerep, amelyet Székhelyi József könnyű bájjal játszik, néhány remekül megformált mellékalak (elsősorban Erna, Tábori Nóra előadásában), a súlytalan fordulatosságban korkép a húszas évek Magyarországának egyik-másik szögletéről. S minden szellemi mozdulatában ízlés, mértéktudás, felkészültség. Mi kell még a jó mozihoz? És lám: forintmilliók se kellenek." A többi méltatásban óvakodtak a nagy szavaktól és hangsúlyozták, a realitásokhoz kell igazítani az elvárásokat, és akkor nincs miért csalódni: "A »meglepően jó« jelzőt az indokolja, hogy magyar munkáról van szó, s a tárgykörben igazán meglepetésnek számít egy jó produkció" - így a Zalai Hírlap, míg Boda István a Hajdú-Bihar Megyei Naplóban a sorozat humorát dicsérte. A már említett Tábori Nóra figurája volt talán az egyetlen, amiben mindenki egyetértett, még a fanyalgók is többnyire kiemelték: "Ilyen alak eddig nem volt magyar krimiben" - írta Sarkadi László a Népszabadságban, hozzátéve: "Mellette elhalványulnak még a fontos szereplők is." Székhelyit is többnyire dicsérték, de volt, aki szerint inkább sematikus magándetektívet alakított, és olyan is volt, aki túl fiatalnak találta a szerepe szerint középkorú ügyvéd szerepére.
Nunciust a legátussal, őszentségét őeminenciájával
De jóval hosszabb a hiányosságok listája, melyek ráadásul két évtized óta visszatérő kritikák voltak a magyar sorozatok esetében, sőt többségük a mai napig felmerül. Így például Szabó Ferenc az Esti Hírlapban az akciójeleneteket nem érezte meggyőzőnek: "Az ütésnek szánt mozdulat soha nem érte igazán arcát, csak »tunkolta«, lassú volt és tétova a támadó kéz, s mindenki csak azért sajnálta Kémerit, hogy ilyen kis ütéstől is lefeküdt - micsoda ványadt alak… A lövöldözés halk volt, szinte csak csettintgetés, a fegyverek hangja nem haladta meg a légpisztolyok »dördülését«, illúziót rombolóan kínos volt, amikor egy-egy karabély ciripelésétől vasgyúrók, erőteljes fickók hulltak porba." Míg egy másik Esti Hírlap-cikk a Tenkes kapitánya túlságosan ügyefogyott labancait vagy a Bors tökkelütött Osziját és Dezsőjét látta meg Kémeri ellenségeiben:
Még a kalandosságra törekvés sem járhat olyan végső következtetéssel, hogy az egész Horthy-korszak fantasztikus méretűre duzzasztott erőszakszerve az ostobák gyülekezete volt.
Még több kivetnivalót találtak a történelmi háttérben: így az első részben azt kifogásolták, hogy a Horthyhoz hű különítményesek miért IV. Károlyt akarják visszasegíteni a trónra. Az utolsó epizódban "az elcsapott horthysta főkapitány-helyettes önzetlenül szöktet keresztény és zsidó tőkéseket teherautón, úgy, mintha egy szál német se volna a megszállt országban és nem őriznék a határokat", de ami még többeknek szemet szúrt, hogy el akarták hitetni a sorozat írói, hogy a Magyarországra látogató, közismerten németbarát walesi herceget a történet szerint a németek meg akarják gyilkolni. Aztán a katolikus hetilap Új Ember egész gyűjteményt szedett össze az egyházzal kapcsolatos pontatlanságokból: a sorozat második része összekeverte a pápai nunciust a legátussal; Kémeri világi öltözetben álcázta magát bencés szerzetesnek, amiről egyből le kellett volna buknia; az érsek túl ellenszenves volt és a sorozatbeli körmenet inkább "másnapos mulatozók gyászmenetének" illett be, amiben hamisan énekelték a Boldogasszony anyánkat. Balássy László a kegyelemdöfést az utolsó mondatban adta meg: "Ami pedig a történetet illeti, bizony meglehetősen gyengére sikerült."
De korántsem csak a katolikus újság akadt ki a Kémeri pontatlanságain, a Fejér Megyei Hírlap kritikusa ugyanis egyenesen odáig ment, hogy bár a sorozat teljesen rendben volt krimiként, ő mégis abbahagyta a nézését, mert egyrészt őszentségének szólították a nunciust ("No kérem: a katolikus egyházi hierarchiában az »őszentsége« megtisztelő cím csakis a pápát illeti meg, a pápai nuncius nem »őszentsége«, hanem »őeminenciája«), amin még csak-csak túllépett volna, de amikor többször is doktoranda helyett doktorandusznak nevezték a doktorátusára készülő művészettörténészlányt, akkor már nem lehetett mit tenni: "Lehet, hogy az olvasó maximalistának tart, s fütyül az ilyen »apróságokra«. No, de a tévé - állítólag, s egyebek között - műveltséget is terjeszt. Ha terjeszt."
Remélem, nem ez a szerep a pályám csúcsa
Mindezek ellenére a Kémerit a nézők szerették, legalábbis Vitray Tamás Teleráma című műsorában nyert egy közönségszavazást, és Székhelyi is így emlékezett vissza rá: "Hatalmas siker volt, bárhová mentem játszani, teremmoraj kísért, mert örültek az emberek, hogy élőben is találkoznak velem" - mondta 2004-ben a Tiszatájnak. A korabeli nyilatkozatai alapján pedig mintha még tartott is volna attól, hogy a sorozat sikere miatt be fogják skatulyázni Kémeri szerepébe: "Szerettem ezt a kedves, bolondos, okos Kémerit, és talán a népszerűségem is növekedett általa, de remélem, ez a szerep mégsem tekinthető pályám csúcsának, lobogójának. Óvakodnom kell, nehogy megbillenjen az egyensúlyom, ha a fogyaszthatóság minden bájával teletűzdelt populáris sorozatban való jelenlétemet ismerik el és csakis ezzel azonosítanak" - mondta a Film Színház Muzsikának.
Bár az utolsó részben Kémerit eltették láb alól, a legvégén Székhelyi koldusnak öltözve odaszólt, hogy "feltámadunk", amit még a kritikák sem mind vettek észre, de ezzel nyitva maradt egy esetleges folytatás lehetősége. Sőt, ez olyannyira téma volt, hogy a következő évben a Nézzük együtt című műsor vezetője, Baleczky Annamária mintegy véletlenül, kamerák előtt összefutott a tévészékház folyosóján Ungvári Tamással, aki közölte vele és a nézőkkel, hogy "most írtam alá a szerződést a Kémeri újabb négy folytatásának a megírására", ezt a jelenetet pedig levetítették Székhelyinek is. Ebből azonban nem lett semmi: vélhetően a sok egyéb projektet is meghiúsító pénzhiány szólt közbe, de többé szó sem esett a Kémeriről. Ha csak azt nem számoljuk, hogy e fenti történet három szereplője egy év leforgása alatt halt meg: Székhelyi 2018 augusztusában, Baleczky októberben, Ungvári pedig a következő év júniusában. És ha ehhez hozzávesszük, hogy Polgár András sem él már, akkor egyértelmű a válasz arra a kérdésre, kiderül-e valaha, milyen sorsot szántak volna Kémerinek a szovjet megszállás és a kommunista hatalomátvétel időszakában.
