Nem kis kockázatot vállalt magára a Nemzetközi Olimpiai Bizottság, amikor az 1968-as nyári játékok rendezését Mexikónak adták. Nagy volt a nyomás, a földrészek közül a hatvanas évekre már csak Latin-Amerika maradt ki a rendezők sorából. A döntéshozatalkor Latin-Amerika maga volt az időzített bomba - politikai bizonytalanság és a mérhetetlen társadalmi-gazdasági különbségek jellemezték az országok többségét.

Az olimpia közeledtére azonban minden a legígéretesebben alakult. 1964-ben Mexikó élére egy rátermett elnök, a korábbi keménykezű belügyminiszter, Díaz Ordaz került, akit többé-kevésbé elfogadták otthon, és óvatos, konfliktuskerülő politikájának köszönhetően a nemzetközi politikában is. Példaképpen: kiváló diplomáciai kapcsolatokat ápolt Kubával, nem támogatta az ellene irányuló embargót, ugyanakkor szívélyes viszonyban volt a vezető amerikai politikusokkal. Vagy egy másik példa, azon nagyon kevés nyugati államfőhöz tartozott, aki nem ítélte el a Varsói Szerződés csehszlovákiai intervencióját.

Mexikó megváltozott

Ezekre az évekre a mexikói gazdaság impozáns eredményeket produkált, az évi 5-7 százalékos növekedéssel a világ élbolyában volt, s az évtized elejétől hatalmas fejlesztések indultak meg a fővárosban, amelynek lakossága évente átlagosan 3 százalékkal nőtt - a nemzetközi média látványos felvételekkel sulykolta a világnak:

Mexikó már nem lázadások és törzsi viszályok életveszélyes földje, immár felnőtt a nyugati világhoz.

A népességrobbanás következtében a megapolisszá nőtt Mexikóváros lakosságának többsége - hasonlóan a többi harmadik világi nagyvároshoz - a fiatal nemzedékek közé tartozott, s közöttük is kimagaslóan magas volt a diákok aránya, ugyanis a felsőoktatás messze túlnyomó része a fővárosra koncentrálódott. A két legnagyobb egyetem, a Mexikói Nemzeti Autonóm Egyetem (UNAM) és a műszaki egyetem a maga több tízezres hallgatójával és oktatójával külön világot teremtett a főváros újonnan emelt városrészében.

A jobbára középosztályi családokból származó fiatalok által dominált diákszervezetek elfogadhatatlannak tartották a kiáltó társadalmi különbségeket, s az ötvenes évek végétől időközönként jelentkező tüntetésekből mindig kivették a részüket.

Utcai harcok

A tiltakozásokat a hatóságok rendre leszerelték, s úgy vélték, a szakszervezeti ellenállással szemben alkalmazott módszer - beépülni a veszélyesnek tartott szervezetekbe és megosztani az elégedetleneket - a diákszervezetek esetében is működni fog. Az ezredforduló táján számos fontos dokumentum nyilvánosságra került a diákmegmozdulásokról, így az is, hogy milyen elképesztő mértékben voltak benne a szervezetekben a rendszer informátorai és provokátorai.

Jóllehet a párizsi és az amerikai diákmozgalmak hatására Mexikóban is tucatnyi szélsőbalos diákszervezet alakult, a nyár derekáig az országos politika szintjén drámai fejlemények nem történtek. Július végén is egy véletlen incidens robbantotta be a gyúanyagot. Két rivális középiskola utcai csetepatéjába helyi bandák is beavatkoztak.

A randalírozás olyan méretű lett, hogy megjelentek a rendőrség és a katonaság egységei, amelyek szinte kizárólag a diákokra vetették rá magukat - üldözték őket, nagyon sok fiatalt és tanárt összevertek s vagy két tucat diákot letartóztattak.

Fogadott provokátorok

A brutális fellépés felrázta a közvéleményt, több szakszervezet is kifejezte szolidaritását a letartóztatott diákokkal. Július 26-ára nagy tüntetést szerveztek, ám ez a nap a kubai forradalom napja is volt - az évfordulón minden évben volt rokonszenv-demonstráció. A tüntetés minden előzetes becslést meghaladóan óriásira sikerült, Mexikó történetének legnagyobb felvonulása volt. Egyértelmű bizonyítékok híján csak nagy valószínűséggel feltételezhető, hogy a diákok közé beépült provokátorok kezdték kővel dobálni a katonákat.

Mexikóváros központja három napra csatatérré változott, betört kirakatok, felgyújtott buszok, felborított autók nyújtották a tájképet, több halott, száznál több sebesült maradt az utcákon és ismeretlen számú diákot tartóztattak le. A kormány a kommunista párt ifjúsági szervezetét vádolta az erőszak elindításával, de az 1999-ben nyilvánosságra hozott dokumentumok szerint a katonai titkosszolgálatot terheli a felelősség.

A diákok felvették a kesztyűt, augusztus elején Nemzeti Sztrájk Tanács (CNH) néven a főváros legnagyobb oktatási intézményeire kiterjedő koordinációs központot hoztak létre. Idő közben a diákok demonstrációja átterjedt más szövetségi államokra, s az összecsapásoknak másutt is volt halálos áldozata. A CNH igen eredményesen szervezte a tüntetéseket, volt olyan, amelyiken százezret meghaladóan vettek részt, a tüntető tömegek és tankok szinte mindennapos utcaképnek számított Mexikóvárosban.

Csak az erőszak segíthet…

Díaz Ordaz elnök éppen ettől tartott - az olimpia ideje vészesen közeledett. A hatalom úgy döntött, hogy csak az erőszak segíthet. Szeptember 18-án, este fél 11-kor a hadsereg páncélkocsikkal körbevette az Autonóm Egyetemet, és épületről épületre haladva lezárta és kiürítette az az intézményt. Az összeterelt több száz diáknak tarkóra tett kézzel kellett állnia vagy a földön feküdnie. Még napokkal az ostrom után is ezernél több embert tartottak fogva.

Öt nappal később a műszaki egyetemen volt a sor. Itt a rendőrség szállta meg az épületeket, majd jött a katonaság. Nem kellett sokáig várni az éles lövésekre. Az évtizedekkel későbbi jelentések szerint feltehetően civil ruhás katonák nyitottak tüzet a diákokra, az erőszak eszkalálódott.

Iszonyú vérfürdő

A sztrájkbizottság október 2., délután 4 órára az azték régészeti emlékekben gazdag, a mexikói nemzeti identitásban kultikus helynek számító Tlatelolco negyed terén hívott össze tömeggyűlést.

A rendőrség 3 órától lezárta a belvárosba vezető utakat, s ennek következtében csak körülbeük tízezer ember jutott el a térre. A rendezők úgy tervezték, hogy a téren levő egyetemi épület egyik harmadik emeleti erkélyéről szólnak majd a gyűlés résztvevőihez. Harminc évvel később az egyik diákvezér így emlékezett vissza a történtekre:

Elfoglaltuk helyünket a harmadik emeleten, és megkezdtük a beszédeket. Hirtelen balról zöld fénnyel világító helikopterek tűntek fel. A téren hirtelen sokan összeestek. Aztán fehér kesztyűt viselő fegyveres férfiak kerültek elő, talán a liftből. Lerendeltek bennünket a földszintre, ahol elkezdtek verni minket.

A harmadik emeleti erkélyről nem szónoklatok hangzottak el, hanem az orvlövészek onnan leadott fegyvereinek zaja töltötte be a teret. Legalább két órán át tartott a fegyverropogás. Lent a téren és a környező utcákban a katonák géppisztolyokkal és késekkel öldököltek. A halottak számáról szélsőségesen különböző számok jelentek meg. A Guardian 325 halottról tudott, az emberjogi szervezetek 500 körülire becsülik a meggyilkoltak számát. Ezreket börtönöztek be.

Díaz Ordaz elérte a célját. A diákmozgalom a véres nap után feloszlott, az olimpiát semmiféle belpolitikai esemény nem zavarta meg.

Fekete erő

Más viszont felkavarta. Már hosszú ideje lógott a levegőben egy részleges bojkott lehetősége, az, hogy több fekete sportoló - világcsúcstartó atlétákról van szó - elutasítja az olimpiai részvételt. A mozgalom vezetője a San Joséi Állami Egyetemen tanuló és sportoló Harry Edwards volt (később a Berkeley szociológiaprofesszora lett), aki a radikális emberjogi szervezet, a Fekete Párducok egyik hangadója volt. Valószínűsítette a bojkottot az, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság nagy tekintélyű, ám sokak által támadott elnöke, Avery Brundage erősen szorgalmazta, hogy az apartheid rendszert meghonosító Dél-afrikai Köztársaság első alkalommal bebocsátást nyerjen a nyári játékokra.

Emiatt mintegy negyven ország - közte a keleti blokk államai - helyezték kilátásba a játékok bojkottálását, ami meghátrálásra késztette a NOB-ot. Miután Dél-Afrikát ismét kizárták, a Fekete Párducok is a részvétel mellett döntöttek. A bojkott tehát elmaradt, a demonstráció viszont nem. Két fekete atléta, a 200 méteres férfi síkfutás győztese, Tommie Smith és a harmadik helyezett, John Carlos a győzelmi dobogón a himnusz felhangzásakor lehajtották a fejüket, Smith fekete kesztyűs jobb, Carlos pedig bal kezét emelte a magasba, a feketék megkülönböztetése ellen harcoló Fekete Erő (Black Power) szervezet nevében.

A 400 méteres síkfutás győztese Lee Evans ajánlotta a fekete kesztyű viseletét, aki maga is tiltakozók közé tartozott. Elmondása szerint naponta több halálos fenyegetést kaptak az olimpián is, a Ku-Klux-Klantól és hasonló szervezetektől.

Tommie Smith és John Carlos tervébe beavatta a második helyezett fehér bőrű ausztrál Peter Normant is, aki mindenben támogatta őket. Az ő ötlete volt az, hogy egyik kezükre húzzák fel mindketten a fekete kesztyűt, hiszen csak egyetlen pár volt náluk. Az amerikai futók emberi jogi jelvényt is hordtak, amit a dobogón is viseltek. Peter Normannak nem volt ilyenje, ezért az amerikai evezősnyolcas egyik tagjától kértek kölcsön a számára. Több amerikai atléta cipő nélkül, fekete zokniban állt fel a dobogóra. A protestálás világra szóló botrányt okozott, ami miatt felfüggesztették az érintett sportolókat, és eltiltották az olimpiai faluba való belépéstől.

Illusztráció: Performansz a mészárlás 50. évfordulóján Mexikóvárosban - PEDRO PARDO / AFP