A szédítő, titokzatos mélység egy semmihez sem fogható, földöntúli világ. Az első merülő páros után egy vakmerő és mániákus rendező kellett ahhoz, hogy mi is betekintést nyerhessünk a mélység életébe.


Bár az emberek évezredek óta utaznak a tengereken, többet tudunk a Marsról, mint amennyit az óceánokról – véli Sylvia Earle tengerbiológus. Az emberek viszonylag sokáig megelégedtek azzal, hogy a tengeren hajózva ismerik annak felszínét, mígnem 1875-ben a HMS Challenger nevű brit hajó tengerkutató útra kelt. A rajta utazók fedezték fel a Mariana-árkot, és egy meglehetősen kezdetleges mérőeszközzel, az úgynevezett súlyozott kötéllel megmérték a mélységét: szerintük 26.850 láb (8114 méter) volt.

Majdnem 75 évvel később a HMS Challenger II nevű brit hajó már egy modernebb technológiát alkalmazott a mélységméréshez. A visszhangos vagy akusztikus mérő 35.760 lábat, vagyis 10-899 métert hozott ki.

Még száz év sem telt el a felfedezése óta, amikor 1960-ban az amerikai csapat képes volt lejutni a mélyére.

1960. január 23-án Jaques Piccard svájci óceánkutató és Don Walsh amerikai tengerészhadnagy elsőkéntindult arra a helyre, ahová ember még nem tette be a lábát.

Piccard és Walsh vállalkozása szembement a korszellemmel: akkor vágtak neki, amikor mindenki a Holdra vágyott. Pedig a Föld legmélyebb pontjának felfedezése még hátra volt.

Az óceániai Guamtól nagyjából 320 kilométerre délkeletre kezdték a merülést, és egy szűk, hermetizált mélytengeri búvárgömb belsejében szorongtak majdnem öt órán át, szinte mozdulatlanul. A hajóablakukon kívüli világot eleinte erős fény világította meg, majd amint egyre lejjebb ereszkedtek, már csak vaksötét vette őket körül, amit csak a saját járművük fénykévéje tört meg. Nagy volt a csönd, egymással is alig beszéltek. Mint később Piccard felidézte, pattogó hangokat hallottak: „mint hangyák a hangyabolyban, halk, pattogó hangok jöttek mindenfelől”.

Amikor lejutottak az óceánfenékre, megpróbáltak kapcsolatba lépni a felszínnel, egy külön erre a célra kialakított kommunikációs eszközzel. Nem tudták, sikerülhet-e, hiszen előttük még soha, senki nem próbálkozott hasonlóval.

„Hallak, gyengén, de tisztán. Kérlek, ismételd meg a mélységet!” – hangzott a történelmi kérés odafentről.

Walsh pedig büszkén felelt: „hat-három-nulla-nulla öl” – vagyis, mintegy 11 ezer méter, a tenger szintje alatt.

Ezek a hatalmas óceáni árkok két tektonikus lemez ütközésekor keletkeznek, amikor a kéreg egyik darabja a másik alá süllyed, egyfajta szakadékot hozva létre.

Hal vagy uborka?

Az óceánfenék ebben a mélységben sokkal inkább hasonlít egy sci-fi regény helyszínére, mint a Föld bármely pontja. A sarló alakú, víz alatti hasadékokból folyékony kén és szén-dioxid bugyog elő. Totális a sötétség, a hőmérséklet pedig alig pár fokkal haladja meg a fagypontot.

A víznyomás a Challenger Deep mélyén ezerszerese a tengerszinten meglévő nyomásnak. Mégis, a hideg, a vaksötét és a nyomás támasztotta kihívások ellenére is élnek errefelé élőlények.

Az 1960-as merülés legénysége különösen szerencsés volt, mert kézzelfogható bizonyítékot talált az élet létezésére.

Piccard így beszélt a váratlan bizonyságról:

„Ahogy megkezdtük a merülést az utolsó ölre, csodálatos dolgot láttam. A tenger fenekén, éppen alattunk valamiféle laposhal tűnt fel, 30 centi hosszú és 15 centi széles, nyelvhalhoz hasonlított. A feje tetején lévő két kerek szemével ránk bámult, erre az acélszörnyetege, ami betolakodott a csöndes magányába. De vajon miért volt szeme? A fénycsóva, ami megvilágította, volt az első valódi fény, amelyet látott. Egy másodperc alatt eldőlt a kérdés, amire a biológusok évtizedek óta kíváncsiak voltak: létezhet élet az óceán mélyén? A válasz igen, ráadásul nem valami primitív létforma, rája vagy porcoshal, hanem egy fejlett gerinces. Lassan, hihetetlenül lassan elúszott a szemünk elől. Részben az iszapban, részben a vízben mozogva eltávolodott tőlünk."

Azóta ugyanakkor egyes tudósok arra gyanakodnak, hogy Piccardék mégis inkább tengeri uborkát láthattak. A legtöbb természettudós azon az állásponton van, hogy gerincesek számára lehetetlen a túlélés azon a nyomáson. Tengeri uborkát és más mikroorganizmusokat pedig azóta találtak a Mariana-árok más részein is.

Érdekesebb a Mars? Cameronnak biztos nem

Piccardék után mintegy fél évszázadon át nem járt ember a Challenger Deepben. Bár közben két tengeralattjárót is leküldtek, 1995-ben a japánok, 2009-ben az amerikaiak, ezek fedélzetén nem volt ember.

James Cameron, a Titanic rendezője volt 2012-ben az első ember, aki egyedül, bajtárs nélkül merült a Challenger Deepbe, és ő lett a harmadik ember a világon, aki odalenn járt.

A rendező hét évig fejlesztette egyedi tengeralattjáróját egy ausztrál szakértő csapat segítségével, és a National Geographic szponzorálásával.

De neki már mindössze két és fél órába telt lefelé az út. A járművét 3D videokamerákkal és karokkal szerelték fel, ez utóbbiak mintákat gyűjtöttek az óceán fenekéről.

A lenti látvány pedig a 2014-es Deepsea Challenge című dokumentumfilmben tárul fel, ami képekben is megmutatja, mi rejtőzik a hideg, sötét mélységben.

Azóta egyébként sűrűbbé váltak a mélységbe tett utazások, és egy sor újabb expedíció is sikerrel járt.